A nyolcvanas évek közepére lassan minden üzlet kiürült. Üres szatyorral ácsorogtak az emberek egy-egy sor végén, hogy valamilyen élelemhez jussanak. Az alapélelmiszert rendszerint porcióra adták, bevezették a jegyrendszert, mindenki úgy boldogult, ahogy tudott.

Már napok óta nem jött álom a szemére, csak feküdt mozdulatlanul kemény fekhelyén a zárt levegő füllesztő melegében, és merengett a múlt felett. Egyik napról a másikra öregedett meg, hirtelen kimerültnek, nyomorultnak érezte magát. Némán maga elé meredt, hátát a falnak döntötte, térdét felhúzta, feje lekókadt, a búskomorság úgy nehezedett rá, mint gyermekkorában, amikor az anyja büntetésből nem engedte ki a szobából.

A boltban aprópénzzel fizetett, csak úgy közömbösen csapta hóna alá a kenyeret, zsebébe süllyesztette a néhány szelet sajtot, s már indult is kifelé. Bent többen voltak, néhány tekintet kérdően fordult felé, de Ferkónak most nem volt kedve szóba elegyedni, valahogy semmihez nem volt kedve. Amikor kilépett, még megtorpant egy pillanatra, talán végiggondolta, nincs-e még valamire szüksége, aztán mégis elindult, határozottan, mintha valami kergetné kifelé ebből a nyomorult világból. Pedig máskor elidőzött, megállt egy pohár italra másokkal szót váltani, de most szinte futva hagyta el a helyiséget, arca szürkeségében ott volt egy világ terhe és magánya. Az alkonyodó nap utolsó sugarai söpörtek végig a horizonton, a nyár kifáradt lehelete suhant el mellette észrevétlenül, fejét kissé lehorgasztotta, akárcsak a kiszáradt napraforgó, amely hiába keresi a földön a napot. Léptei szaporán koppantak a kitaposott úton, gondjai már otthon jártak, ahol várta a napi teendő.

Habozásom ellenére emlékeim néha olyan határozottan tolakodnak elő, hogy magam is megdöbbenek. Csak guggolok a mezsgye szélén, és nem tudok ellenállni az emlékek halmazának.

A hinta nagyot lendült, félkörívben hasította a levegőt. A lány szinte szárnyalt a szélben. Hosszú hajfonatában röpködött a piros szalag. Karja a levegőben rekedt néhány másodpercig, jelezve anyja hívására, s a mozdulat úgy tűnt, mintha búcsút intene a szülőház felé. Késő augusztusi nap volt, egy enyhe sugallat már belopta magát a nyári melegbe, hűvös szellőcske fészkelődött be a lány gondolataiba, arca elkomorodott, s már indul is hazafelé. Érezte, hogy lezárul egy fejezet az életéből, ezután más lesz, a változás teljesen véget vet addigi gondtalan életének.

Régi időkben történt, mikor még nagyra becsülték falun a tanítót…Tanítónő volt, talpraesett, kedves, mindenki szerette, mert ügyesen bánt a diákokkal. Meg is volt az eredménye, művelt emberként kerültek ki a gyerekek a keze alól. A délutáni napfény kicsalogatta a kertbe, ilyenkor arca kisimult, beszippantotta a tavaszi levegőt. Kapájával kis fészket vágott, magot szórt a dermedt földbe, a reménység magvát. Máskor bent szorgoskodott, ült a konyhaasztalnál, jegyzeteket készített, fekete öltözete kissé komorrá tette. Néhány hónapja veszítette el a férjét, Isten korán elszólította tőle az élettársat. „Az ital s a cigaretta” vitte el, mondogatták, de ő tudta, hogy minden azért történt, hogy neki ne kelljen többé szenvednie mellette. Esténként hosszan imádkozott, hogy bárcsak apró, törékeny fiacskája ne örökölje az apa hibáit. Imái meghallgatásra találtak, a fiú szépen cseperedett, jól tanult, és szóra hajló volt. Bizalmat táplált magában, milyen büszke lesz rá, ha felnő, ő lesz a támasza öreg korára.

Bogács - ha szabadság, akkor üdülés, kikapcsolódás, feltöltődés. A termálvíz felmelegít, és felfrissít egyben. Száll a könnyű gőz a part felé. Ülök a meleg vízben, és nem gondolok semmire, csak nézem a világot. A hét medence közül öt kültéri. Mi kellemesebb annál, hogy lebegj a meleg víz színén, miközben enyhe, hűvös szellő hozza feléd a tavaszi nap sugarait.

Többször hallottam, a lábunk előtt hever a téma, csak le kell hajolni érte. Én most nagyon mélyre hajoltam, a mélyszegénységben és nyomorban élőkről szólok, akik nem tudnak - nagyon kevesen próbálkoznak - ezen változtatni. A kék kapun túl, ami valójában néhány oszlopból álló bejárat, ott laknak ők.

A Szabadság kedves olvasója már ismeri Foltost, hiszen már írtam róla, és olyan visszajelzést kaptam, hogy szívesen olvasnának még a kutyáról. Így történt, hogy Foltos újra a cikkem főszereplője lett. A talált kutyus azóta megnőtt, és ügyesen őrzi a házat. De még most sincs túl minden veszélyen.

Egyik mancsa az ivótálban, a másik mancsával igazgatta a tányért, amiből mohón fogyasztotta bőséges ebédjét. Az alig másfél hónapos kutyának még kijár néha egy-egy főtt tojás. Bár az állatorvos fő eledelként a tápot ajánlja, a kutyus imádja az ételmaradékot, főleg, ha tartalmaz húscafatot. Utána majd jöhet a táp is, most éppen a macskatáp a legízletesebb számara.

Miután kedves állataink, a tengerimalackák hat év együttlét után sorban eltávoztak az élők soraiból, nagy űrt hagytak én és családom szívében. Bizonyos ideig azt is éreztük, hogy ez az űr nem pótolható. Csak néztük a megüresedett ketrecet, és éltünk az emlékekből.

Mostanában olvastam az Állatbarát rovatban az öreg kutyákról, ízületi gondjaikról. Sajnos az időskori problémák elkerülhetetlenek az idő haladtával, s mi állatok sem vagyunk kivételek. Az emberhez hasonlóan meg kell vívnunk saját csatánkat a különböző kórokkal. Megdöbbentő, hogy az ember által is rettegett, halálos betegségek az állatvilágban is ugyanúgy szedik áldozataikat.