A főnök mosolya
Vissza

A főnök mosolya

Napok óta reszket bennem minden a tehetetlenségtől, a dühtől, a gyásztól, a szégyentől. Nem kell részleteznem miért, a borzasztó tragédia híre mindenkit foglalkoztat, aki híreket látott-olvasott az elmúlt napokban. E sorokat olyan ember írja, aki tudatosan választotta Romániát, Erdélyt, Kolozsvárt, hogy itt éljen és itt nevelje fel kislányát. Tehettem volna másként is, de szívem-agyam-lelkem ide húzott, és döntésemet nem bántam meg. Most sem bánom. Ennek dacára egyre kevesebb reményt látok arra, hogy helyi kis társadalmunk valamilyen szinten leküzdi azokat a nagyon mélyre nyúló, nagyon komoly és szerteágazó betegségeket, amelyek elviselhetetlenségig fokozzák bennem a dühös, tomboló tehetetlenség fájó érzését. Mindent összevetve tehát ez egy szülőföldjéért aggódó zenész grafomán epeömlése.

Elolvastam az Alexandra segélyhívásainak az átiratát. Az unott, fáradt, enervált és gúnyos rendőri visszapofázás eszembe juttatta 1994 februárját, amikor Kolozsvár kellős közepén bántalmazott két emberarcú bakancs. Azonmód, tetőtől talpig véresen a rendőrségre rohantam és feljelentést tettem. Két hónap múlva meglátogatott két rendőr és megzsarolt: ha nem módosítom a feljelentésemet oly módon, hogy ők le tudják zárni az ügyet, hetente zaklatni fognak teljesen értelmetlen kérdésekkel. Beadtam a derekam. Pár évvel később az egykor népszerű kolozsvári Jazz klubban randalírozott a Ceapă néven ismert monostori alvilági figura és bandája. Én szerencsémre pár perccel azelőtt eljöttem, de több barátomat, ismerősömet alaposan helybenhagyták. A rendőrség pedig kötelességtudóan ellátogatott a kórházakba és megbírságolta a megvert áldozatokat, csendháborításért.

És számomra itt van valamennyi felsorolt, és még sok más jelenség nyitja: a rendőrség (és általában, kevés tiszteletreméltó kivétellel a romániai közalkalmazott) nem azért dolgozik, hogy munkájának eredménye legyen, hanem azért, hogy a főnök elégedett legyen. Lehessen lezárni az iratcsomót, befejezni az ügyet, leadni a bükkfanyelven megírt jelentést. Semmi más nem számít, sőt, ami ezen túlmutat, az bosszantja őket, mint tehenet a bögöly. Ez olvasható ki az undorítóan flegma rendőri válaszokból, az eleve eldöntött „úgyistuggyuk” elméletekből, amivel az eltűnt lányok szüleit traktálták: biztos megszökött, elment egy fiúval! Csak szabadulhassanak a munkától, az ügytől, a problémás dossziétól. Ha az ügy fontosabb lett volna, mint a főnök elégedett mosolya, akkor nem álltak volna órákig a perverz gyermekgyilkos háza előtt tétlenül, hanem legalább olyan határozottsággal rúgták volna be az ajtót, amilyen lelkesen szokták bírságolni az utcasarkon petrezselymet áruló néniket (miközben a Dávid Ferenc utcában a Malomárok közelében évek óta zavartalanul üzletelnek ékszerekkel ugyanazok az egyének az utcán őgyelegve és a járókelőket leszólítva – kétlem, hogy adót is fizetnek).

A főnök mosolya diktálta a Colectiv tragédia utáni hórukkos nagytakarítást is. Rock zenész ismerőseim mondták, hogy nincs már hol koncertezni, a klubok sorra bezártak, hiszen a hatóságok hirtelen felfedezték, hogy léteznek ebben az országban tűzvédelmi előírások s nekiálltak ellenőrizni. A főnökök szépen mosolyogtak, mire az akció abbamaradt, a klubok egyenként újra kinyitottak és persze, a tűzvédelem szempontjából semmi lényeges változás nem történt.

A főnök mosolya kergette az utcára a fináncokat pár éve, amikor a kormány éppen a pizzásfiúk borravalójának a megadóztatásával röhögtette magát. Lejárt az is, a jelentés az „akcióról” elkészült, a főnökök mosolyogtak.

Persze ennek oka van, elsősorban az a fajta bizánci-török-balkáni örökség, amely évszázadokon keresztül ránevelte ezt a földrészt arra, hogy az előrejutás és érvényesülés egyetlen módja a főnök előtti megfelelő hajbókolás. Ezért van tele a hivatali és vállalati világ bólogatójánosokkal. Ezért fogadjuk el megbékélve a rabszolgatartó munkáltatókat (ha teljes munkaidős alkalmazottként a fizetéséből csak túlélésre jut, az, bárhogyan is nevezzük, rabszolgaság!), ezért nyelünk le nap mint nap megaláztatást hivatalok, hatóságok és főnökök részéről, ezért kivétel az olyan ember, aki sarkára áll, nem fizet kenőpénzt, törvényes jogaiból a nagypofájúak nyomására egy szemernyit sem enged, kendőzetlenül elmondja a tényeket. És a dolog másik oldalát nézve: ezért szakadnak el mindenkori főnökeink a valóságtól és lesz indokolatlanul túl jó véleményük önmagukról s munkájukról, ezért szól sok főnök karrierje öntömjénezésről és a saját egója fényezéséről. Mi tehetünk róla valamennyien, akik kenyérféltésből, vagy másért, de ritkán mondunk a főnöknek olyan igazságot, amitől az nem mosolyog. Végső soron ennek a behúzott nyakú életmódnak a tünete a „csak ennél rosszabb ne legyen”! És persze mindegy mennyivel lesz rosszabb valójában, a mondás, a csúszómászó ember logikájának ez az aforisztikus kikristályosodása marad.

Ebből a szempontból szemlélve teljes mértékben inkompatibilisek vagyunk Európával. Ott is előfordul ilyesmi, de kivételszerűen. Nálunk ez a szabály, a főnöki pozíció s az abból származó tekintélyelvű irányítás alattvalóvá teszi a puszta tényeket is. Tavaly tanúja voltam annak, mi történik, ha a meritokratikus gondolkodás hozzánk látogat. Erre járt és Kolozsváron koncertezett a King’s Singers, talán a legjobb hattagú férfikar a világon. Az előadás másnapján mesterkurzust tartottak a Zeneakadémián. Ezen részt vett egy helyi vegyeskar is – nem írom le melyik, nem célom a lejáratásuk – idős, köztiszteletben álló karnagyukkal. A King’s Singers legifjabb – mindössze huszonhárom éves – tagjára jutott a feladat, hogy meghallgassa őket, kijavítsa hibáikat, útmutatást adjon – amint az egy mesterkurzuson szokás. És messzemenően nem az történt, ami nálunk, a kiérdemesült tekintélyek világában szokványos. A fiatal művész udvariasan ugyan, de pontosan és némi szigorral szedte ráncba a kórust, és főleg a karnagyot, kiemelve és szóvá téve olyan hibákat, amelyek régóta és sokunkat zavartak a helyi zenésztársadalomban, de senki nem merte eddig az idős (és egyébként általam kedvelt) mester szemébe mondani. Eljött egy másik kulturális világ képviselője, akinél egyetlen releváns kérdés létezett: tudod, vagy nem tudod?

Na ha ezt a fajta gondolkodásmódot magunkévá tesszük, talán egy lépéssel közelebb jutunk ahhoz, ami Európában szép és jó. Egyelőre ott tartunk, hogy Románia lakossága Európából csak egyetlen dolgot szeretne azonnal átvenni: a magasabb fizetéseket. Arról a gondolkodásmódról, hozzáállásról, munkamorálról, társadalmi etikáról, amely azokat a magasabb béreket lehetővé teszi, hallani sem akar. Nekünk még sokáig fontosabb lesz a főnök mosolya.

Nincs nyolcas csavar? Tegyél hatost, szorítsd rá, a főnök úgysem látja, jó lesz az úgy...

Elég port törölni ott, ahol látszik, hagyd a polc hátsó részét békén...

Zárd le az iratcsomót, add le a jelentést, tegyél pontot a végére, mosolyogjon a főnök. Az eredmény (és minden más) mellékes. Ha baj van, úgyis szorosra zárnak a sorok a mundér védelmében, s ha egy-két fej néha repül, hát Istenem..., csak megússzuk valahogy. Ahogyan Szolzsenyicin írta: halj meg te ma, én majd csak holnap!

Most sem számítok semmi másra. A hiénább lelkű politikusok máris vígan lovagolnak az Alexandra halála nyomán feltörő, embert-lelket megrázó gyászáradaton. Elindul majd a mindenre kiterjedő, de semmit meg nem oldó hórukk, az ellenőrzések és átszervezések, reformok friss divatja. Pár tucat embert leváltanak, illetve áthelyeznek más zsírosbödön mellé. Elkészül néhány jelentés, a főnökök arcára visszatér a mosoly, minden újra rendben lesz, csak épp nem változik meg semmi, de abszolút semmi.

Kell rá bizonyíték? Tessék: az elmúlt napokban négy alkalommal hördült fel bántó hangon a telefonom és a másoké is a környezetemben. A RoAlert rendszert tesztelték újra, meg újra. Ez persze szavatolja azt, hogy az egész rendszer mindenestül tökéletesen hatástalan lesz, hiszen, ha valódi sürgősség támad, senki nem fogja a folyton amúgy is nyivákoló üzeneteket komolyan venni. Mint ahogyan nem fogják komolyan venni a havonta – és teljesen feleslegesen – tesztelt légvédelmi szirénákat sem. Gondolom, a farkast kiáltó pásztor meséjét nem kell senkinek se elmondanom... Ha az eredmény érdekelné őket, akkor esetleg megpróbálnák tájékoztatni a lakosságot arról, hogy a különböző szirénajelzések mit is jelentenek (katonaviselt emberek és szakmabeliek kivételével aligha tudja valaki!). De itt is csak az a fontos, hogy leadják a jelentést: „XY napon a lakosság sürgősségi riasztási rendszerének tesztelési gyakorlatát hajtottuk végre... stb.” Mosolyogjon a főnök!

A nép lelkében-agyában eltüntetett mély, rendszerszintű gondolatoknak óriási tehetetlensége van, sok generációnak kell elmúlnia ahhoz, folyamatos és erőteljes nyomás mellett, hogy megváltozzanak.

Alexandra tragédiája velőig megrázó, de nem fogja elérni az ingerküszöböt, mert nincs ingerküszöb. A cél most is az lesz, hogy mosolyogjanak a főnökök. És az a tény, hogy olyan főnökeink vannak, akik ezek után is képesek mosolyogni, számomra magában hordozza a következő Alexandra ígéretét, ezért ugyanakkora tragédia.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Embertelenség
Meglepő alapfalrészlet rejlik a ...
A koszovói különleges rendőri alakulat ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ