„Oroszország cselekedeteinek értelmezéséhez meg kell értenünk a motivációit”
Vissza

„Oroszország cselekedeteinek értelmezéséhez meg kell értenünk a motivációit”

Az Ukrajnában zajló háborúról, az orosz geopolitikai gondolkodás mozgatórugóiról, Oroszország Nyugattal való szembenállásának történelmi hátteréről, az orosz döntések hátterében meghúzódó lehetséges megfontolásokról tartott múlt héten nyílt előadást a Mathias Corvinus Collegium (MCC) kolozsvári képzési központjában Vigóczki Máté György, az MCC geopolitikai műhelyének Oroszország-kutatója, a Pécsi Tudományegyetem geopolitika doktori programjának hallgatója. Többször járt Oroszországban is, rengeteg személyes tapasztalattal és háttértudással rendelkezik.

Vigóczki Máté nemzetközi tanulmányok szakot végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A hallgatóságnak elmondta, az egyetemi képzés utolsó féléveiben döbbent rá, hogy itt van a szomszédságban ez az ország, amellyel érdemes és fontos foglalkozni, hiszen a történelem folyamán mindig is jelentős tényezőnek számított a régióban. Jelentkezett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának mesteri szintű ruszisztika képzésére, ahol olyan neves tanárok tanították, mint például Szvák Gyula vagy Krausz Tamás.

Sok mindennel nem értek egyet, de megértem őket

„Ők sajátos szegmensét adják a magyarországi Oroszország-szakértőknek, történészeknek, szerencsésnek tartom magam, hogy járhattam az óráikra, mivel rajtuk keresztül könnyen megérthettem, hogyan látják az oroszok, illetve korábban hogyan látták a világot” – magyarázta Vigóczki.

„Ahogy elkezdtem Oroszországba járni és orosz emberekkel beszélgetni, ugyanazt éreztem, mint az egyetemi tanulmányaim során: sok mindennel nem értek egyet, de megértem őket. Az empátia és a szimpátia egymás nélkül is működik. Szerintem meg lehet úgy érteni az oroszokat, hogy nem értünk velük egyet”, folytatta a szakértő, aki szerint ha értelmezni akarjuk, hogy Oroszország miért cselekszik úgy, ahogy cselekszik, akkor mindenekelőtt meg kellene érteni a háttérben levő motivációkat.

Kelet felől utoljára a tatárjárás idején támadták Oroszországot

A geopolitikai elemző szerint az viszont tény, hogy Oroszország birodalmi gondolkodása nagyon ősi – és ennek a gondolkodásmódnak a megértéséhez vissza kell tekinteni az orosz középkorba. Amint történeti összegzéséből kiderült, a keleti szláv államot keleti irányból utoljára a tatárjárás idején érte olyan támadás, amely egzisztenciális kihívás elé állította.

A mongolok több mint egy évszázadig dúlták az orosz területeket, amelyek lakossága hosszú ideig az Arany Horda igája alatt élt. A korábban még kijevi Rusz központú Nagyfejedelemség részekre esése után Moszkva egyébként annak folytán emelkedett fel, hogy a adószedési célokat szolgáló központ volt, amely fokozatosan erősödni kezdett. Említésre méltó, hogy a keleti irányból érkező támadás megindulásával nagyjából egy időben, 1242-ben nyugatról is megtámadták a keleti szlávokat a teutonok. Ennek olyan mély emlékezete maradt az orosz történelemben, hogy még 1942-ben is készültek olyan plakátok, amelyeken a Szovjetuniót megtámadó német katona árnyéka egy teuton lovag volt. Sőt, idén február végén az orosz külügyi szóvivő olyan megjegyzést tett, amelynek lényege az volt: „Oroszország most hadban áll az ukrajnai nácikkal, és a Nyugat eközben megtámadja őket ebben a hősies harcban. De ez nem meglepő, mivel ezt tették már 1242-ben is…” – idézte fel Vigóczki Máté.

A határokat minél messzebb a fővárostól

Felhívta a figyelmet arra is, hogy a kelet-európai sztyeppéken nincsenek olyan védekezést szolgáló földrajzi tényezők, mint például a Kárpát-medencében. Ilyenképpen a moszkvai központú orosz fejedelemség, a Nagyfejedelemség, később a cári Oroszország és a Szovjetunió vezetői is megtanulták, a legjobb védekezés az, ha a határokat minél messzebb tolják a fővárostól. Ennek a logikája az, hogy az ellenségnek hosszabb utat kell megtennie, hosszabb lesz az utánpótlási vonala, és a megtámadott félnek van ideje felkészülni.

A Moszkva-központú állam terjeszkedése, növekedése tulajdonképpen évszázadokon keresztül egészen a hidegháborúig zajlott; ebben az időszakban a Szovjetunió gyakorlati határai már Németország kellős közepén húzódtak, ahol ott álltak a Szovjetunió tankjai. Mindamellett keleti irányba mindig sokkal gyorsabban ment az orosz hódítás, mint nyugati irányba. „Ez korántsem meglepő, hiszen Szibéria gyéren, nem túlságosan civilizált népek által lakott régió, nyugat felé pedig mindig erős ellenféllel álltak szembe, itt mindig ellenséges államalakulatok voltak. A mongolok dúlásainak kora óta a moszkvai vagy szentpétervári vezetésű állam létét veszélyeztető támadások mindig nyugatról indultak” – hangsúlyozta a szakértő.

Tragikus orosz győzelmek

A történelemnek rendkívül mély hatása van a társadalom önmeghatározására. Amint Vigóczki Máté megjegyezte, „nincs olyan, hogy átlagos orosz vagy olyan, hogy egységes Nyugat, ennek ellenére elmondható, hogy az orosz embernek a Nyugat mindig is veszélyt jelentő entitás volt”.

„Ha a magyar történelem tele van dicsőséges vereségekkel, az orosz történelem tele van tragikus győzelmekkel, és ezeket mindig a nyugati hatalmakkal szemben vívta Oroszország”

Talán kevesen tudják, de az orosz birodalom hamarabb ért ki a Csendes-óceánra, mielőtt elérte volna a Fekete-tengert. Volt ugyan az Azovi-tengeren egy kis kikötőfaluja, de érdemben a 18. században szerzett kijáratot a Fekete-tengerre, értelemszerűen azért, mert a nyugati hódítások nagyon lassan haladtak – magyarázta a szakértő.

A nyugati támadások mindig megviselték az orosz társadalmat: ilyen volt például az 1600-as évek elején a lengyel–litván unió támadása, az 1800-as évek elején Napóleon hadjárata, 1941-ben a náci Németország támadása. Győzelmet arattak, de ezek olyan győzelmek voltak, amelyek a társadalom számára valójában tragédiát jelentettek; „ha a magyar történelem tele van dicsőséges vereségekkel, az orosz történelem tele van tragikus győzelmekkel, és ezeket mindig a nyugati hatalmakkal szemben vívta Oroszország” – állapította meg Vigóczki Máté. Ennek folytán nem meglepő, hogy a nyugati, katolikus civilizációval szemben Oroszországban mindig volt – és most is van – olyan igény, hogy úgy tekintsen magára, mint nem európai, de nem is ázsiai civilizációra, amely hosszú évszázadok óta szemben áll a Nyugattal.

Az orosz birodalom Nagy Péter cár uralkodása idején jutott ki a Balti-tengerre, azt megelőzően, az 1700-as évek elejéig az egyetlen komoly kikötője Arhangelszk volt, márpedig innen kereskedelmet fenntartani Angliával, Franciaországgal nem volt túl kényelmes. Ilyenképpen, az 1700-es évek elején a Balti-tengerre való kijutással az oroszok nagyon fontos geopolitikai célt értek el. Másik ilyen fontos céljuk az 1700-as évek második felében a Krím félsziget megszerzésével valósult meg – részletezte Vigóczki Máté. Ezek a lépések azonban csak részben oldották meg azt a célt, hogy Oroszország be tudjon csatlakozni a világkereskedelembe. Az utolsó nagy orosz hódítások Közép-Ázsiában és a Kaukázusban történtek. Ezek a mai napig jelentős területek Oroszországra nézve.

„Lehet, hogy nekünk nem sokat számít, hogy mi zajlik Kirgizisztánban, Örményországban vagy Hegyi-Karabahban, de Oroszország számára nagyon is fontos” – emelte ki a szakember.

Az ukrajnai háború 2014-ben kezdődött

Az háború nem most, hanem 2014-ben kezdődött, csak idén februárig Oroszország nem volt nyíltan, hivatalosan részese az Ukrajnában zajló fegyveres konfliktusnak – folytatta Vigóczki Máté. Azt illetően, hogy Fehéroroszország egyenrangú hadviselő fél-e, a nemzetközi jogászok nyilváníthatnának szakértői véleményt, de az a tény, hogy területére leszállhattak az orosz hadsereg repülőgépei, hogy rakétaállomások vannak ott, valamilyen háborús felelősséget kétségkívül felvet – állapította meg.

Kiemelte továbbá: már 2014 előtt több olyan orosz sérelem volt, amelyeket a Nyugat nem is értett meg teljesen, illetve nem is igen foglalkozott velük. Léteznek ugyanakkor olyan orosz sérelmek is, amelyeket a Kreml számtalanszor elismétel, de amelyek akár az orosz állami források alapján is könnyen cáfolhatók.

A demokrácia elszegényedéssel járt

A Nyugattal szembenálló történelemhez adódik, hogy az 1990-es évek Oroszországában, konkrétan 1998-ra igencsak rossz volt az orosz emberek életszínvonala ahhoz viszonyítva, hogy milyen volt a Szovjetunióban például 1978-ban. Ekkor nem volt ugyan olyannyira magas Oroszországban az életszínvonal, mint Nyugaton, sőt még a magyarországi szintet sem érte el, de volt egy kiszámítható stabilitás.

„A gyári munkásnak is lehetett reménye arra, hogy talán a gyereke egyetemet fog végezni, talán tudós ember lesz, talán könyvet ír. Manapság hétköznapi dolognak számít könyvet írni, de a Szovjetunióban, aki szakértőként, tudós emberként könyvet írt, munkássága elismeréséért sokszor lakást kapott az államtól” – magyarázta a szakértő. Hozzátette: élt még az emberekben a náci Németország legyőzésének emléke, és – nem utolsósorban – nagyon sikeres űrkutatási programmal is büszkélkedhettek: az első ember a Holdon ugyan nem orosz volt, de az első űrrepülés, az első férfi, első nő az űrben, az első űrséta vagy űrszonda a Marson orosz fejlesztésű volt. Apróságnak tűnik, de nem véletlen: abban a korban a szórakoztató irodalom meghatározó műfaja a sci-fi volt, mert a jövőbe tekintettek, most pedig a fantasy dívik, amely inkább a múltba fordul vissza.

Mindezzel szemben 1998-ra olyan szintű gazdasági válságba került a már az ideológiai kapaszkodókat is nélkülöző orosz demokrácia, hogy az ország lakosságának nagyjából fele napi két dollárból élt. Az orosz emberek fejében a nem sok jót eredményező demokrácia, liberalizmus, kapitalizmus is Nyugatról jött. Mindamellett, kialakult egy olyan nemzetközi környezet, amelynek egyik szereplője már nem a világhatalomként politizáló Szovjetunió volt, hanem a meggyengült Oroszország, amellyel már alig akart más állam együttműködni, például Kirgizisztánon, Kazahsztánon, Örményországon kívül, akiknek a súlya akkor sem volt túl jelentős. Ennek a nemzetközi rendszernek a meghatározó szereplője az Egyesült Államok és az Egyesült Államok vezette Észak-atlanti Szövetség, a NATO lett, amely – Oroszország megítélésében – azt tehetett, amit akart.

A NATO-bővítéseknek a közbeszédben is elterjedt orosz olvasata szerint a katonai szövetség határainak Kelet felé való tolódása veszélyezteti az orosz államot. A csatlakozó országok álláspontja ezzel szemben az, hogy önálló államokként a jövőjüket a nyugati közösségekhez való csatlakozásban látják.

„Oroszország a NATO-bővítéseket veszélyeztető tényezőként fogja fel; a NATO-szövetségesek szempontjából nem igaz, hogy veszélyeztetnék Oroszországot. Viszont a történelmi távlatokból nézve az oroszok abból indulnak ki, hogy képesek lennénk őket megtámadni, és ha megtámadnánk őket, akkor nagyon nehéz lenne számukra védekezni” – magyarázta Vigóczki Máté.

Emlékeztetett arra, hogy két fegyveres beavatkozásban, háborúban az Egyesült Államok úgy lépett fel, hogy a nemzetközi rendszer, az ENSZ felhatalmazását nem kérte ki. Az egyik Szerbia bombázása volt, amit jogszerűen akkor tehetett volna meg, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa jóváhagyja, de ez nem történt meg; az más kérdés, hogy a hivatkozási alap a támadásra az volt, hogy Milošević szerb elnök népirtást készített elő, és hajtott végre. Mindezek mellett az eljárás orosz szempontból nézve a nemzetközi joggal szembemenő, agresszív lépés volt.

A másik konfliktus, az iraki háború a NATO-n belül is felszínre hozta az ellentéteket: nem minden állam támogatta a katonai fellépést, sőt többen ellenezték azt. Oroszországot mindkét fegyveres beavatkozás legalábbis elgondolkodtatta.

Putyin idején újra működő állammá vált Oroszország

2000 és 2008 között Oroszországban évente 10 százalékkal nőtt az átlagkereset, és összességében az állam jelenkori történetének talán legjobb nyolc éve volt – emelte ki Vigóczki Máté. A 2000-ben hatalomra került Vlagyimir Putyin társadalmi legitimitását pontosan az adta, hogy újra működő, kiszámítható országot hozott létre. Ennek az országnak újra voltak nagyhatalmi törekvései, érdekszférái, és szerette volna, ha ezeket tiszteletben tartják, mint ahogy az Egyesült Államokéit. A 2008-as gazdasági válság óta – amely az orosz ember megítélésében szintén Nyugatról származó rossz – stagnál, s nemigen tud talpra állni az orosz gazdaság.

A határokon túlra szorult orosz kisebbségek helyzete is orosz sérelmi szempont. Objektíven nézve nem is Ukrajnában a legrosszabb a helyzetük, hanem például Észt- és Lettországban. Ebben a két országban ugyanis létezik olyan kategória is, hogy „nem állampolgár” – azokat az oroszokat jelöli, akik 1940 után költöztek ezekbe az államokba, és nincsenek észt vagy lett felmenőik. Ezek az emberek nem részesülnek minden állami szolgáltatásban, nem is szavazhatnak. Az a tény, hogy az orosz nemzetiségű lakos negyven éve Észtországban él, nem elegendő az állampolgárság megszerzéséhez, vizsgát kell tenniük, hogy annak nyilvánítsák őket – részletezte a szakértő.

Az ukránok és az oroszok nyelvi, kulturális szempontból korántsem különülnek el egymástól annyira, mint az oroszok és az észtek – azonos kulturális gyökereik vannak, közösen éltek meg súlyos történelmi eseményeket, tragédiákat. Éppen ezért teljesen jogosak az Ukrajnában élő orosz kisebbség helyzetére vonatkozó orosz sérelmek. „Pontosan az orosz kisebbség miatt diszkriminálták a magyar, román, lengyel közösséget is; tény, hogy az ukrajnai kisebbségvédelem nem európai sztenderdek szerint működik” – folytatta Vigóczki Máté.

Ugyanakkor orosz állami források alapján is megcáfolható sérelem az, hogy Ukrajnában az oroszok ellen irányuló szisztematikus népirtás zajlik. EBESZ-források szerint 14 360 fő esett áldozatául a Kelet-Ukrajnában 2014-ben kezdődött konfliktusnak; ebben a létszámban benne vannak mindkét oldalról a civilek, a harci alakulatok, a rakétatalálatot kapott maláj gép utasai. Nem megalapozott azt mondani, hogy a nemzetközi jog meghatározása szerinti népirtás történik Ukrajnában – állapította meg a szakértő.

Másrészt: az a tény, hogy az (ukrán szélsőséges) Azov-alakulat létezik, nem jellemzi az egész ukrán társadalmat, nem ők képviselik a teljes lakosságot. „Valóban vannak banderisták Ukrajnában, akik második világháborús hősöket éltetnek, de nem ők a meghatározók” – folytatta Vigóczki Máté.

Ukrajna NATO-csatlakozásának ellenzése mögött viszont inkább orosz nacionalizmus van, mint biztonságpolitikai kihívás. Észtország, Lettország, Litvánia NATO-tagálla­mok, és közelebb vannak például Szentpétervárhoz, mint Ukrajna – magyarázta a szakember. Ezeknek az országoknak a NATO-csatlakozása sem volt Oroszország ínyére, de Ukrajna társulási vágya nagyságrendekkel érzékenyebb kérdés számára.

„Az ukránok és az oroszok a nagy honvédő háborúban együtt harcoltak, együtt győzték le a náci Németországot. Együtt építették újra az országot a második világháború után, együtt erősítették a Szovjetuniót a NATO-val szemben. És most Ukrajna a NATO-hoz akar csatlakozni, ami kétségkívül sérti az orosz büszkeséget” – magyarázta Vigóczki. Továbbá, ha Ukrajna nyugati integrációja tényleg megvalósulna, az valószínűleg a mainál sikeresebb Ukrajnát eredményezne. Jelen pillanatban háromszor-négyszer magasabb az orosz életszínvonal, mint az ukrán, ennek ellenére Nyugatra akarnak integrálódni, Nyugaton látják a jövőjüket.

„Oroszországnak nincs vonzó soft-powerje, gazdaságilag sem tudja Ukrajnát magához kötni, ezért végül a harmadik eszközhöz, a hard-powerhez, a hadserege bevetéséhez folyamodott” – emelte ki a szakértő.

A legrosszabb helyzete az ukrajnai magyarságnak volt

A külhonban élő magyar közösségek sorában messze a legrosszabb helyzete az ukrajnai magyarságnak volt, és sajnos vélhetőleg az is marad. Egyrészt valahány ország közül, ahol magyarok élnek, Ukrajna a legszegényebb. Erre rátevődik még az ukrán oktatáspolitika és a mostani háború. Oroszországnak egyébként az áll érdekében, hogy az eleve rossz ukrán és kárpátaljai magyar és az ukrán–magyar kapcsolatok még rosszabbak legyenek.

„Ki kell emelni ugyanakkor, hogy Magyarország – bármi is lenne a hivatalos retorika – mindig megszavazott mindent, amit az EU-ban és a NATO-ban eldöntöttek. Oroszországból ezt látják, ezért is van rajta Magyarország a nem barátságos országok listáján, az Egyesült Államokkal, s a többi nyugati állammal együtt” – nyomatékosította Vigóczki Máté.

A közönség soraiból érkezett kérdésekre válaszolva a geopolitikai elemző beszélt arról is, hogy a politikai, főleg a katonai vezetés nagyon is racionálisan gondolkodik Oroszországban. Ezért szerinte nem valószínű, hogy Svédország és Finnország NATO-csatlakozási igényéből adódóan nagyobb háború alakuljon ki, mert abba Oroszország és mindenki más is belepusztulna.

Az orosz elnök pont az ellenkezőjét éri el a háborúval

Megjegyezte: Putyin egyébként pont az ellenkezőjét éri el az orosz–ukrán háborúval, mint amit húsz éve eltervezett; megtámadta Ukrajnát, hogy megakadályozza a NATO bővítését, és most a svédek és a finnek is csatlakozni szándékoznak a katonai szövetséghez. Mindamellett – Vigóczki Máté szerint – az orosz államfő utóbbi nyilatkozata, miszerint a két ország NATO-csatlakozása önmagában nem gond, a katonai alakulatok és csapásmérő eszközök telepítését viszont nem fogadnák el, jó jel, és egyfajta kompromisszumkötés elérésének lehetőségét hordozza.

Arra a kérdésre, hogy milyen opciók lehetnek a háború lezárására, a szakértő emlékeztetett: Donyeck és Luhanszk Népköztársaság függetlenségét idén február 21-én ismerte el Oroszország. Nyolc évébe telt, hogy elfogadja ezeket független államként, hogy aztán három nappal később hivatalosan elindítsa a különleges katonai műveletet, aminek az egyik célja a donyecki és a luhanszki területek elfoglalása. Ennek oka az, hogy a két államalakulat területeit Ukrajna donyecki és luhanszki területeivel azonosítja, és annak gyakorlatilag a harmada felett szerezték meg az ellenőrzést, miközben szeretnék az egészet elfoglalni. Katonai szinten jelenleg Luhanszkban van előrenyomulás; a terület 97 százalékát megszállták az oroszok, két település kivételével, Donyeckben viszont nem túl nagy egyelőre a katonai előrehaladás.

„A háború lezárásához vélhetőleg egy kiszállási pontot kell az oroszoknak megtalálni, és az ukránoknak azt megadni. Ilyen kiszállási pont lehet például, hogy elfoglalták az azovi-tengeri Mariupolt, vagy akár az, hogy szárazföldi kapcsolatot teremtettek a Krím és Donyecki köztársaság között, vagy hogy elfoglalják a luhanszki köztársaság teljes területét” – magyarázta.

Kérdésünkre, hogy mennyire lehet zárt az orosz döntéshozatal, lehet-e arra számítani, hogy a szankciók által súlyosan érintett orosz oligarchák nyomást gyakorolhatnának a vezetésre, Vigóczki Máté kiemelte: az új orosz oligarchák csakis azért maradhattak meg ebben a pozícióban, mivel teljesen idomultak a Kreml akaratához. A mostani oligarchák nagy része azért oligarcha, mert a Kreml megengedi nekik. Fontosak, valóban, de nem a politikai döntéshozatalban. Utóbbi egyébként – a rendszer működéséből ítélve – nagyon zárt, hangsúlyozta.

Megjegyezte, amennyire február 21-ig fel lehet mérni, az elnököt tanácsokkal ellátó Nemzetbiztonsági Bizottság tagjai (sorukban a külügyminiszterrel, a miniszterelnökkel, a titkosszolgálatok vezetőivel) szerepet játszanak a vezetésben. Amikor viszont kikerült a nyilvánosság elé a videó, amelyen azt lehetett látni, hogyan döntenek a két új kvázi népköztársaság függetlenségének elismeréséről, az azt sugallta, hogy egyetlen ember hozta meg a döntést, s mindenki másnak rá kellett bólintania. De miután már rábólintottak, a felelősségük közös.

Az orosz gazdaság korlátaira és (az egyre súlyosbodó szankciók közepette) annak jövőjére vonatkozó kérdést illetően az elemző elmondta: Oroszország gazdasága a nyersanya­gokra épül; az nagyon jó adottság, ha egy államnak sok nyersanyagtartaléka, kőolaja, földgáza van, csak ha túlságosan függ a gazdasága a nyersanyagexporttól, az kiszámíthatatlanná teszi a jövőjét. A modernizálás nagyon fontos kérdés; high-tech-ben jó volt a Szovjetunió, de a mai Oroszország már kevésbé. Ahhoz, hogy modernizálni tudja a gazdaságát, például a nyersanyagait hatékonyabban tudja kibányászni, fejlesztésekre lenne szüksége.

Egy túl gyenge Oroszország sem lenne jó szomszédainak

A mostani szankciók között vannak látványosak s kevésbé látványosak. Látványos az, hogy holnaptól nem vesszük az orosz olajat; ennek következménye, hogy felmennek az olajárak, ami még jó is Oroszországnak. Nem látványos, de hatásos szankció az, hogy 2014 óta sokféle technológiát nem exportál oda a Nyugat. Ennek folytán ugyanis előbb-utóbb fenntarthatatlan lesz az orosz gazdaság. A Renault-gyárat nemrég megvette az orosz állam, és elkezdik a Lada gyártását, újraindítanák a Moszkvics gyártását is, de ABS-rendszert és légzsákot nem tudnak majd illeszteni az autókba, mert nincs meg hozzá a technológiájuk. Egy kőolajfinomító vagy mélytengeri fúrógép, a technológiai fejlődés hiánya sokkal nagyobb gondokat okoz majd, tehát hosszú távon ez nagy veszélyt jelent az orosz gazdaságra nézve. Továbbá: az orosz haditechnikát sem tudják olyan ütemben fejleszteni, mint a nyugati világ. Előbb-utóbb eljöhet az a helyzet, hogy Oroszországnak hiába van rengeteg atomtöltetű rakétája, a nyugati haditechnika annyival gyorsabban fejlődik, hogy a jelenleg meglévő orosz támadóképességek ezen a téren előbb-utóbb semmissé válhatnak, magyarázta a szakértő, hozzátéve: egy túl gyenge, széteső Oroszország, több ezer atomfegyverrel, lázongó kisebbségekkel nem lenne túl előnyös a szomszédos államoknak, de általában véve a nemzetközi közösségnek sem.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Németh Zsolt: Tusványos a nemzeti ...
Esők is viharok váltják a kánikulát
A Fellegvár is a kolozsvári turisztikai ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ