„Komolyan veszem, hogy minden mindennel összefügg” (3.)
Beszélgetés Balázs Sándor filozófussal gyermekéveiről, ifjúságáról
Beszélgetés Balázs Sándor filozófussal gyermekéveiről, ifjúságáról
Vissza

„Komolyan veszem, hogy minden mindennel összefügg” (3.)

- Ha eddig a középiskolás diákéveinek alakulását a társadalmi viszonyok megváltozásának függvényében tárgyalta, folytassuk ebben a hangnemben. Milyen új körülményeket tapasztalt az iskolában, s ezek hogyan épültek bele a szociokörnyezetében történt fordulatba?

– Kezdjem azzal, hogy a bombázásoknak megvolt a talán egyetlen kellemes hozama: találat érte a Marianum épületét is, így a leánylíceumosokat egy évre befogadta a „piari”. Ez volt a gimnáziumunk beceneve. Egy iskolaév igen hangulatosan telt el, értve ezalatt főleg a szüneteket, meg az akkor divatba jött, közösen rendezett táncos teadélutánokat. Ekkor lettem a koedukációs iskolarendszer híve. Csakhogy ott volt az emlegetett – hogy tudálékosan fogalmazzak – nagypolitikai konstelláció, amelynek fuvallatát, vagy inkább viharos szelét az iskolában, meg azon kívül is éreztük. Ennek a lecsapódását utólag úgy jellemezném, hogy új és mégsem új életérzések uralkodtak el az embereken. Visszajött az 1940-ben már átélt menekülésláz. Ez ismét mérhető volt az emberekben.

(Még élnek saját miliőnkben olyan emberek, akik már a huszadik század első felének nagy változásait is megtapasztalták. Ilyen az 1928-ban született Balázs Sándor filozófus is, akivel alkalmunk nyílt beszélgetni, s aki felelevenítette számunkra iskolás és főiskolás éveinek néhány meghatározó emlékét. A kilencvenedik életévét betöltött neves professzor életútjának csak kezdeti részéről esik szó az alábbiakban. Természetesen, rengeteget lehetne írni életének további, úgyszintén sorsdöntő történelmi eseményekkel összefüggő szakaszairól, szamizdatos tevékenységéről, közéleti szerepvállalásáról, sokkötetes tudományos munkásságáról is, de a jelen interjú keretei között az ifjúkori éveinek történéseiről, egyéni megtapasztalásokról esik szó. ) A beszélgetés első része itt olvasható, második része itt. (Borítókép: Nemzeti Színház, 1958, Fortepan/Császy Alice)

Csakhogy ezúttal megváltozott az iránya. Míg a „második” után Kolozsvárra menekültek a bécsi határvonalakon túl maradottak, ezúttal a kolozsváriak menekültek a „visszatérő idők” elől az újból régi határokon túlra. S a baj az volt, hogy tették ezt nemcsak azok, akik akkoriban az anyaországból ide jöttek, s nem is élték át, mit jelent a „régi idők”, hanem azok is, akik nagyon is tudták, hiszen átélték.

A nagypolitikai változások felemássága – a menekülésirány megváltozásán túl – számos más formában is ott élt a köztudatban, s tanáraink viselkedésén keresztül átszivárgott felénk. Mi, Észak-Erdélyben lakók fájdalommal éltük át, hogy elvesztettük a hatalmunkat – a Transzszilvániát kettévágó vonalon túl élőket ez a szomorú érzés nem töltötte el, hiszen ők a folytonosság jegyében tengették tovább az életüket. Most már mi irigyeltük egy kissé őket, akik a mi megdicsőült négy évünk idején tovább edződtek, s nem volt részük ebben a csalódásban. Furcsa kettősség uralkodott el az emberekben. Mindenkit öröm töltött el amiatt, hogy vége az óvóhelyjárásnak, nem kell az eget szemlélni, jönnek-e a bombázók, ugyanakkor élt bennünk a keserűség, amikor a múlt visszatérésének a jeleit tapasztaltuk. Egy ideig tovább pislákolt bennünk a rejtett bizakodás, főleg azokban, akik hittek az igazságszolgáltatásban, s még mindig nem zárták ki annak a lehetőségét, hogy egy újabb világkatasztrófa fogja ezt meghozni. A világégés megtörtént, lezárult ugyan, de a békeszerződést még nem kötötték meg. Miért ne hihetnők még mindig azt, hogy a mi dalunkat, amelyet akár egy évvel ezelőtt is oly hangosan énekeltünk – „Igazságot, igazságot Magyarországnak” – meghallják a békekötő nagyhatalmak politikusai. Az egyik tanárunk valamelyik órán Pandora szelencéjéről mesélt. Elmondta, hogy a görög mitológiai személy kíváncsiságból kinyitott szelencéjéből az emberiségre tört a vész. Hozzátette: mi tudjuk, mit jelent ez, hiszen átéltük a világháborút, de akkor az elővigyázatlan Pandora hirtelen visszazárta dobozt, ám valami benne maradt: a remény. Ki ne értette volna, hogy a Párizsban megkötendő békeszerződésre gondolt.

Az osztályunkban nagy volt az izgalom. Az egyik osztálytársunk, ki tudja honnan, megszerzett egy nyugaton megjelenő képes újságot, azon rajta volt az egyik diplomata, amint a párizsi béketárgyalásokra megy, a kezében egy iratcsomóval és egy térképpel. Nagyítóval meg lehetett nézni, hogy a térképen hol húzódnak a javasolt határok. Jó helyen! Kézzel sokszorosítottuk az álomszép térképet, nagy bizakodással gyönyörködtünk benne. Pedig csak egy diplomata magánjavaslata volt. Dehogy fogadták el.

1947 februárjában zimankós téli idő volt, de az igazi hideghullám 10-ike után jött, olyannyira, hogy még a hangulat is befagyott. Ekkor írták alá a második világháború győztes hatalmainak képviselői a párizsi békeszerződést. Szelencéről meg reményről ezután már nem esett szó. A hír hallatán a tanárjaink csak bejöttek az osztályba, szótlanul az ablakhoz mentek, s révedezve kitekintettek. Mi pedig hallgattunk. Pedig máskor üdvrivalgással fogadtuk, ha elmaradt az óra. Csak egy tanár tartotta meg az előadását, meg is lett róla a véleményünk. Igaz, ő sem feleltetett. Lehet, hogy ma egyesek ezt úgy értékelik, hogy „revizionista közérzet” uralkodott el bennünk és az iskolánkban. Ha a revizionizmust nem azonosítjuk az agresszív határmódosítás követelésével, hanem az elvont remény szinonimájának tartjuk, akkor miért ne vállalhatnók ezt a jellemzést. Hinné nekem valaki, hogy az igazat állítom, ha azt mondanám: nem örültünk a bécsi diktátum határmódosításainak, s kitörő örömmel fogadtuk a Párizsi Békeszerződést? Nemcsak az iskolánkban, hanem azon kívül is igen feszült volt a légkör. Egy hindu istennő, Káli rátelepedett a városra. A moziban ment egy film, amelyben megjelent félelmetes alakja, s az utcán randalírozó román egyetemisták az ő nevét használták fel arra, hogy megfélemlítsék a békés magyar lakosságot. Amikor este öblös hangon üvölteni kezdték: Káli!, nem volt ajánlatos magyarul megszólalni. Viszszatértek a „régi szép idők.” Utcai harcokra is sor került, s én, a még mindig a Petőfi utcában lakó középiskolás tanuló testközelbe kerültem a fő csatatérrel. Ez pedig az Avram Iancuról elnevezett diákotthon volt. A Dermata magyar munkásai támadták meg a diákok bástyájának tartott épületet, miután a városi összecsapásokban a „piros sapkások” megöltek két magyar munkást. Távolról végignéztem az ostromot, szóba sem jöhetett, hogy beavatkozzam, hiszen nem voltam sem cipőgyári munkás, sem egyetemi hallgató. Bár ha rákényszerítenek, nem vacilláltam volna afelől, hogy ostromló vagy várvédő legyek. Repültek ki az ablakon az ágyak, szekrények. (Persze miután kitörtek, mármint az ablakok, mert így könnyebb volt kihajigálni a bútort.) Nehéz lett volna eldönteni, vajon nem a várvédők védekeztek-e így. A minap olvastam egy szellemeskedést: mit mondott Dobó István, az egri várat védelmező kapitány a törököknek. Azt, hogy „szurok rátok.” Nincs kizárva, hogy a diákotthonosok a „bútor rátok” taktikát alkalmazták. Embervér is folyt, meg csattogtak a jobbegyenesek – szakszerűen. Azért merem ezt állítani, mert a dermatisták között felismertem a város egyik jeles bokszolóját. Másnap a „Tájkép csata után” festmény másolatát el lehetett volna készíteni az épületről.

Nekem azért volt kínos ez a „munkások és értelmiségiek” (persze ugyanakkor románok–magyarok) közötti osztályharc, mert az épület előtt kellett hazamennem. S ez nem volt veszélytelen. A harcban edzett várvédők egyike-másika ott állt az épület előtt, s jaj volt annak, aki megbámulta a tett színhelyét. A „mit tátod a szádat” s egyéb szidalmak mellett még pofonokat is kaphatott, persze csak ha melósnak vagy magyarnak ismerték fel. Érdekes, bennem nem alakult ki az az érzés, hogy „megérdemeltétek, hiszen kiskoromban engem is felképeltetek.” Ugyanebben az utcában. Úgy látszik, nem vagyok az erőszaknak a híve.

Közeledett a megmérettetés nagy napja, az érettségi. Egymásnak átadott ugyanazon zakóban és nyakkendővel tablóképeket készítettünk. A gond nem ebből adódott, hanem a királyi koronából. Akkoriban a politikában igen „napsütötte” időjárás uralkodott, az épületeken hatalma napot ábrázoló panelek jelentek meg, persze öblös betűkkel: Szavazz a napra! Szavaztak is sokan, sokan pedig sokszor. ODA-vissza. Végül Országos Demokrata Arcvonal kormány alakult, erőteljes vörös színezettel. A hatalomra kerültek pedig gyűlölték az immár Mihainak nevezett királyt, vagy inkább a királyságot. S itt ugrott be a királyi korona és a mi érettségi tablónk konfliktusa. Pedig szegény Mihainak a legkisebb gondja is nagyobb volt, semmint hogy holmi érettségiző diákokba belekössön. Elég volt neki, hogy Románia demokratikus voltát a sztrájkjog érvényesítésével bizonyítsa. Ő maga is sztrájkba lépett, s hosszú ideig az analfabétát alakította, nem írt alá semmit. Ott voltak viszont Petru Groza hívei, akik le akarták verni a fejéről a koronát. Az ő szeműket sértette, hogy a grafikus készítette tablónkon ott volt a piarista címer – a koronával. Nem akarták engedélyezni ennek, „a királyságot éltető propaganda eszköznek” az elhelyezését valamelyik üzlet kirakatában, ahogy szokás volt. Végül sikerült meggyőzni az illetékeseket, hogy a piarista fejrevaló nem királyi korona, hanem vallásos szimbólum.

A Groza- és a királypártiak ellentmondását az iskolánk ablakából is láthattuk. Az egyik tanárunk – szokása volt, hogy előadása közben le s fel sétált – egyszercsak kinézett az ablakon, s intett nekünk: „Gyertek ide, nézzetek történelmet.” Odacsődültünk, s megfigyeltük a romániai politikai életet feszítő konfliktust. Iskolánk az egyetem épületével szemben volt, annak a bejáratánál nagy Groza-képet függesztettek ki. Néhány dülöngélő piros sapkás egyetemista válogatott szitkozódások közepette köpködte a képet. Ilyen feszült légkörben készültünk az érettségire.

Nagy gondban voltunk: a nyolc év alatt tanultakból kellett vizsgázni. Csakhogy ez a nyolc év három részre tagolódott: a még nagyromániai első osztály, jött a négyéves, a fehérlovas kormányzói bevonulás utáni idő, s utána a politikai konfrontációkkal teli utolsó három év. De minden szakaszban mást kellett felelni ahhoz, hogy jó jegyet kapjunk. Most vajon melyik korszak válaszát adjuk, mert a kortévesztés vészes. Meg aztán kik fognak kérdezni, azok-e, akik a Groza-képet kihelyezték az egyetem épületére, vagy azok, akik leköpték. Én megúsztam. Történelemből nem az Árpád-házi királyokat éltettem, hanem a monarchiát szapultam. Szerencsére a vizsgáztató tanár nem tartozott a köpdösődők közé.

– Ezek után újabb fordulat állt be az életében. Egyetemista lett, miként élte át, hogy új életkörülmények közé került?

– A román tanügyben fordulatot jelentő törvény elfogadása és az én életemben alapvető változást ígérő esemény – az, hogy egyetemista lettem – egybeesett. 1948-ban, a királyság megszüntetése után a román tanügyi reform első évében felvételiztem a Bolyai Tudományegyetemen. A szociológiára jelentkeztem, a régi törvények szerint erre volt lehetőség. Előzményként megjegyzem, hogy az Egyetemi Könyvtárban – hiszen nekünk otthon nem volt házi könyvtárunk, katolikusok lévén még Bibliánk sem – itt a könyvek között, az immár fő tartózkodási helyemen, Tamás úrfi kalandjai után, sok minden mást is olvastam. Nagy előszeretettel szociológiát, s ezen belül is a konkrét szociológiai, tehát a szociográfiai munkákat. Megtetszett nekem a terepkutatás, s elhatároztam, hogy ezt a szakmát választom. De egy nappal a felvételi előtt megmondták, hogy a szociológiai szak nem lesz – ezt a új tanügyi törvény burzsoá áltudománynak nyilvánította – , keressek valamilyen más szakot. A szociológiához legközelebbit, a filozófiát választottam. Nem volt szándékom ideológusnak lenni, a tanügyi reform mégis erre kényszerített.

 Farkas utca 3., Magyar Királyi Egyetemi Mátyás Király Diákház (ma Egyetemiek Háza), 1942, Fortepan/Gál Mihály

Ha már a szociológiát hoztam szóba, hadd ugráljak ez kicsit erre-arra a későbbi életemben, ugyanis ez az egyáltalán nem burzsoá spekuláció mégis csak fontos lett későbbi munkálkodásomban. Ezt az elkalandozást megtehetem, mert ettől a dátumtól kezdve életem több mint fél évszázadig az egyetemhez – nem mondhatom, hogy ehhez az egyetemhez, mert időközben megszüntették a függetlenségét, s a nevét a Babeşéval társították – tehát ugyanahhoz az intézményhez kötődik. Ebben az időszakban engem nem mindig kellemesen, sőt, néha orrba vágóan érintettek események. Azért hangsúlyozom ezt, hátha a Facebook-készítők meghallják, az interneten ugyanis hamis adatok keringenek rólam. Hol az írják, hogy 1953-ban végeztem, holott ez 1952-ben volt, hol megkérdezik tőlem, milyen érzés volt 1953-ban „visszatérni” tanárként az egyetemre, holott nem kellett visszatérnem, hiszen 1951-ben (!) még diákként kineveztek gyakornoknak – lényegében tanársegédnek – s szemináriumokat vezettem …

De térjek De térjek vissza a régi szerelmemhez, akivel nem köthettem az egyetemtől megáldott „házasságot”, mármint a szociológiához.

Később volt szerencsém személyesen megismerni néhány olyan szociológust, akiknek a műveit még középiskolásként érdeklődéssel olvasgattam. Írtam is róluk, például Mikó Imréről, aki néhány könyvemet szerkesztette, Imreh István tanárom volt, nagy érdeklődéssel hallgattam az akkor készülő, a székely faluközösségekről írt korszakos munkájának ismertetését előadásai során. A legnagyobb élményem az volt, hogy Venczel József, akit statisztikus-szociológusként nagyon tiszteltem, élete végén, sajnos, ekkor már betegen, a katedránkon kollegám lehetett. Tisztelet Ion Aluaş munkahelyi irodatársamnak is, aki eltekintett attól, hogy Venczelt „megbélyegzett osztályidegenként” tartották számon, de mivel a statisztikus tudására neki is nagy szüksége volt, felvette maga mellé. Nap mint nap érdeklődtem az eddig csak elvont szociográfus-idolként ismert személyiség egészségi állapotáról. Mindig megnyugtatott, hogy csak „vashiánya” van. Sajnos, a betegsége nem vashiány volt, így rövid ideig élvezhettem mindennapos társaságát.

Később a szociológiával jól megjártam. Elhatároztam, hogy eddigi tanulmányaim alapján megírom a két világháború közötti romániai magyar szociológia, főleg a falukutatás történetét. Törtem a fejemet, miként lehetne ezt „elültetni” az akkori román tudományos köztudatban, amikor már a „romániai magyar tudomány” emlegetése is kihozta a sodrából a többégi szaktársakat. Kieszeltem valamit: mi lenne, ha az akkori időben oly nagyra tartott bukaresti Gusti-féle monogafikus szociológiából inspirálódónak mutatnám be magyar szociográfusok falukutatásait. Hiszen többen közülük valóban részt vettek a Gusti-szervezte csapatokban. Az „oroszlánbarlanghoz”, a Politikai Könyvkiadóhoz fordultam, ahol elfogadták a javaslatomat. Később Imreh Istvántól meg másoktól meg is kaptam a magamét, amiért eltúloztam a Guszti-hatást a magyar szakemberek önálló gondolkodásának és módszereinek a rovására. Meg kellett magyaráznom, hogy csak ezen az áron jelenhetett meg a könyvem. Megírtam a kötetet, tudományos apparátussal, könyvészeti utalásokkal, névmutatóval. Bitay Ödön szerkesztette Bukarestben. Nagyot megnyugtatott, amikor jelezte: minden rendben van, átment a cenzúrán, ki van szedve a kézirat, megjelenik. Pár nap múlva Ödi telefonált: „baj van, a könyv nem jelenhet meg, az immár nyomdakész változatban a cenzúra hibát talált. De semmi vész, én a tudtod és beleegyezésed nélkül kijavítottam a hibát.” Ez engem meglepett, hiszen eddig nem tudtam, hogy a cenzor nemcsak a kéziratot, hanem nyomdába küldendő változatot is cenzúrázza. Meg aztán érdekelt, milyen hibát kellett kijavítania. Megmondta: „A névmutatóval volt baj, egy név hiányzott belőle, a Ceauşescué. De én, anélkül, hogy megkérdeztelek volna, bevágtam két vaskos idézetet tőle, s így már mehet.” A baj csak az volt, hogy ezzel a két oldallal eltolódott a lapszámozás, s a névmutató utalásai, legalábbis a beillesztett idézetek után nem talált.

{Tovább olvasható még 1795 szó.}
– Tanulságos volt a szociológiai elkalandozás. Szólna az immár kényszerből filozófushallgatói tapasztalatairól is? – Csodálatos évek voltak, rendkívül sok szép és elkeserítő élménnyel. Én egy szokatlan látószöget választok, s ebből – a „cseppben a tenger” – perspektívából mutatom be a társadalmi-környezeti hatásoknak kitett akkori filozófushallgat
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, 

EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI
  • Lehetőség és kockázat
    Lehetőség és kockázat
  • Kulturális rovarok
    Kulturális rovarok
  • Üres lap
    Üres lap
  • Ünnep
    Ünnep
  • Csörte
    Csörte
  • Internacionalizmus vs. nemzet-köziség
    Internacionalizmus vs. nemzet-köziség
  • Újrafényezett múlt?
    Újrafényezett múlt?
  • Ellopott szexualitás
    Ellopott szexualitás
  • Dilettantizmus felsőfokon
    Dilettantizmus felsőfokon

ROPOGÓS ROPOGÓS

Zeneiskolás emlékmorzsák 3.
Sebvédelem kényszerzubbony nélkül?
Csigalassúsággal halad a belvárosi ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ