„Komolyan veszem, hogy minden mindennel összefügg” (2.)
Beszélgetés Balázs Sándor filozófussal gyermekéveiről, ifjúságáról
Beszélgetés Balázs Sándor filozófussal gyermekéveiről, ifjúságáról
Vissza

„Komolyan veszem, hogy minden mindennel összefügg” (2.)

– A megváltásra várakozás kedélyállapota családom körében is eluralkodott. 1939 végén egy, az újév jövetelét váró fényes csillagot helyeztek el a Deák Ferenc utca elején. Apám mondta nekem, ez útjelző, azért tették oda, hogy a románok megtudják, merre kell elhagyni a várost. S amikor román kántálók kerestek fel újévet köszönteni, igen előzékenyen, de sunyi mosollyal azt mondta nekik ékes román nyelven „Most nem, majd jövőre”. Kérdeztem, miért ez a gúnyos mosoly, ő megmagyarázta: „azért, mert tudom, hogy jövőre úgysem jönnek.” S igaza volt. Legalábbis négy évig, mert utána csillag nélkül is visszajöttek azok, akik itthagyták a várost.
(Még élnek saját miliőnkben olyan emberek, akik már a huszadik század első felének nagy változásait is megtapasztalták. Ilyen az 1928-ban született Balázs Sándor filozófus is, akivel alkalmunk nyílt beszélgetni, s aki felelevenítette számunkra iskolás és főiskolás éveinek néhány meghatározó emlékét. A kilencvenedik életévét betöltött neves professzor életútjának csak kezdeti részéről esik szó az alábbiakban. Természetesen, rengeteget lehetne írni életének további, úgyszintén sorsdöntő történelmi eseményekkel összefüggő szakaszairól, szamizdatos tevékenységéről, közéleti szerepvállalásáról, sokkötetes tudományos munkásságáról is, de a jelen interjú keretei között az ifjúkori éveinek történéseiről, egyéni megtapasztalásokról esik szó. ) A beszélgetés első része itt olvasható.Az alábbiakban a beszélgetés folytatását olvashatják.  (Borítókép: Kolozsvár, 1940-ben)
- Az életemben változást jelentő évet – amikor is gimnazista lettem – rövid időn belül követte a történelmi fordulat. Így van ez, ha az osztrák fővárosban nem egyeztetik az órát az én életem eseményeihez. Mindegy, egy év ide-oda, jó, hogy mindkettő megtörtént, de főleg az, hogy éppen így. Persze nem izgalom nélkül. Ott kuporogtunk a rádió mellett, térképpel a kezünkben, amikor a bemondó felolvasta, hol kezdődik az új határ. Kötegyánnál, mondta, alig találtuk meg a térképen, de utána jól követhettük a határvonat, s üdvrivalgásba törtünk ki, amikor kiderült, hogy Kolozsvár felett, Feleken folytatódik, a kincses város visszatért. Volt, aki könnyezett, mert Medgyesnél egy kanyart vett a határvonal, s az ő faluja kívül került. „Persze – mondta egy hozzáértő – a medgyesi gázmezőket mégis csak nekik hagyták. De csak egy ideig.” Ebben a megfogalmazásban már benne volt a négy évig szakadatlanul skandált jelszó: „Mindent vissza!” Akkor még lelkesedésünkben nem hallottuk, hogy városunktól pár kilométerrel északra „Nici o brazdă”-t kiabálnak. Nem hittük, hogy lesz még ebből puskaropogás. Az az ágyú, amelyik az elemista tankönyvünk első mondatát illusztrálta, könnyen elsülhet. De egyelőre még nem gondoltunk háborúra, hiszen az ország, amelynek állampolgárai lettünk, eleddig nem üzent hadat senkinek. Háború volt ugyan jócskán, de a „világ” kifejezés még hiányzott előle. Na és, ha oda kerül ez a szó a háború elé, talán éppen ez lesz az igazi megváltás – hajtogatták az okosak –, hiszen a darabokra szaggatásunk is világégésnek lett a következménye, miért ne lehetne a mennybemenetelünk is egy földi katasztrófa eredménye. Az ilyen okoskodásra rávágták: ezt te mondod, mert „marad, mint Arad”-os vagy, a rádióban hallott határsáv mögött maradtál, mi a Kincsesben békés úton máris felszabadultunk. Várjátok meg ti is a puskaropogás nélküli jóvátételt. A vitapartner dühösen rávágta: pacifista vagy.

Utólag rakom össze ezt a rádió melletti veszekedést, hiszen akkor vajmi keveset értettem meg belőle – legkevésbé azt, mi a „pacifista”. Annyit felfogtam, hogy nem rólam van szó, hiszen én már nem vagyok „pacalista”, még ha ezt „pacifistának” ejtették is. Azt azonban jól megéreztem – a hittanórán ezt tanították nekünk –, hogy más a mennyországban, s más a pokolban élni. Köztünk, erdélyiek között egyesek úgy érezték, az édenbe jutottak, mások a gyehenna tűzének további elszenvedői maradtak.

Zoli, a kebelbarátom, aki velünk szemben lakott, ezt akkor ilyen szépen nem tudta megfogalmazni. Pedig öntudatlanul átélte. A szomszédos kisváros, Nagyenyed szülöttje volt, a szülők azt mondták, hadd tanuljon egy egyetemi városban, így könnyebben bejuthat a főiskolára. Ő is Farkas utcai iskolás volt, csak az utca végét ékesítő patinás iskolaépületbe járt. Néha hecceltük is egymást, ő engem „katalikusnak” nevezett, én őt „lóformátusnak.” A „kor szelleme” azonban feloldott közöttünk is minden konfliktust, igen jól megértettük egymást. Nem tudtuk, hogy ezt az elméleti folyóiratokban kifejtett magasröptű elemzések ihletésére tesszük. A nevük előtt dr.-t használók ugyanis okos tanulmányokban kifejtették, hogy oldjunk fel minden ellentmondást közösségünkben, hiszen mindnyájak egyek vagyunk: magyarok. A mi családunkban ilyen értekezéseket nem olvastunk, nekünk csak a Jóestét napilap járt, abban a kedvenc rovatunk, a Gyuri bácsi mondja, mire van gondja ilyesmiről nem szólt.

Zoliék nagy gondban voltak, ugyanis Enyed városát az angyalok és az ördögök világát elválasztó határvonal túlsó oldalán kellett keresni a térképen. A család megoldotta a problémát, nagymamástól, nagytatástól áttelepedetek a továbbra is Hadész uralta alvilágból a paradicsomi állapotokat ígérő „északra”. mármint a Kincsesbe. Földrajzilag ugyanis az éden és a gyehenna közötti határvonal „Északés Dél-Erdély” között húzódott. Arra akkor nemigen gondolt senki, hogy a légköri viszonyok bizony Északon is lehetnek zimankósak Legkevésbé én. Csak annak örültem, hogy Zoli továbbra is haverom lehet.

Zoliék családjának a döntése nem volt egyedülálló. Elözönlötték a városunkat a déli menekültek, mindenki szívesen befogadta őket. Ez lehetőséget nyújtott számomra, hogy az iskolában tanultakat új tudással egészítsem ki. Tanáraim soha nem tanítottak meg arra, mi az a „gulyáságyú”. Most megtudtam: tábori konyha, avagy (megnéztem a katonai szleng szótárban) egyszerűen vasrúdon szállított hatalmas üst. Én akkor csak azt észleltem, hogy a nagy üst, csakhogy a meghatározásához hozzátettem: amely mögött sorban állnak a szegény ide menekült déliek az ingyenebédért.

A „déli áramlatnak” legjobban a futballrajongók örültek. Én, az útközépi középcsatár továbbra is vonzódtam a labdarúgáshoz, sőt műveltem is, mindaddig, amíg egy tbc-s tüdőbeszűrődés – szerencsére – el nem tanácsolt tőle. Szerencsére – mondom –, mert ha ez nem következik be, elméleti érdeklődésem következtében más életutam lett volna: labdarúgó-taktikai és -stratégiai könyveket írtam volna. Na, de egyelőre maradjunk annál, hogy miért örvendeztette meg a kolozsvári futballszurkolókat a dél-erdélyiek idemenekülése. Azért, mert nem egy kiváló labdarúgó is volt közöttük. Kolozsváron akkoriban az volt az úzus, hogy nemzetiségi alapon szerveződtek a futballcsapatok, ott volt a román Victoria, a zsidók Haggiborja, meg a magyarok harmadosztályú KAC-ca. Nos, ezeknek a délről jött remek zsugásoknak nem volt szükségük tábori konyhára, tárt karokkal – s jó fizetésért – befogadta őket a KAC, ők pedig hálából kiváló elsőosztályos csapattá formálták ezt a klubot. Az első barátságos mérkőzésen elporolták még a Fradit is.

(Most egy beszúrás következik, de a korrajzhoz hozzátartozó következtetéssel. Hosszú évek után, amikor végre útlevelet kaptam, feleségemmel együtt gépkocsimmal bejártuk Nyugatot, kempingekben szálltunk meg. Valahol Svájcban egy magyarországi család mellett vertünk sátrat, összebarátkoztunk. A férfi örült, hogy kolozsváriak vagyunk, elmesélte, hogy járt a városunkban, ő is futballozott, mégpedig a Fradiban. Abban az időben ifjúságiként még messze volt attól, hogy a nagycsapatba bekerüljön, ám egy nap megtudta, hogy első alkalommal Kolozsváron ő is pályára lép a „nagyok tizenegyében” a KAC elleni mérkőzésen. Emlékeztettem: „tudom, alaposan kikaptak.” Persze, hogy kikaptunk – folytatta –, hiszen amolyan szedett-vedett csapatot küldtünk, ezért kerültem be én is, azt mondták, egy balkáni harmadosztályú csapatot ezzel is meg tudunk verni. Eltöprengtem ezen, főleg a „balkáni” kifejezésen. Ezt mintha már hallottam volna, mégpedig az egyik anyaországból jött tanárunktól, aki „balkáni söpredéknek” nevezett. Minket, kisdiákokat, akiket a valóban balkániak nemrég még „bozgornak” csúfoltak. Valami akkoriban nem volt rendben. Az anyaországiak közül jó néhányan amolyan gyarmattartókként viselkedtek velünk, lebecsültek, elfoglalták a legjobb állásokat. De hagyjuk ezt a keserű tapasztalatot, nem ez az érzés volt uralkodó, hanem a „Zeng az induló”-s lelkesedés.)

A KAC, az idemenekült játékosaival sok örömöt szerzett a szurkolóknak, akik mindig lelkesen biztatták az ócska fatribünről: „Tempó KAC / Izzadhatsz / Még egy gólt / berúghatsz.” (Akkoriban „tempót” kiabáltak a mostani „hajrá” helyett.) Csak a játékosoknak a nevük szerinti azonosításával kapcsolatban akadtak problémák. Reinhart Radnai névvel jelent meg az újságban, Spilmann Sárváriként, Petschovszki Perényiként, Weinbachot Werbőczyre keresztelték át. Ezt meg kellett szokni. Végül is, aki magyarországi és a köztudatban él, hadd legyen magyar nevű.

Nekem akkoriban a nevemmel nem volt gondom, nem kellett magyarosítani – egyébként azért sem kellett volna, mert nem voltam közéleti személy –, de a rossz emlékem fennmaradt még a múltból, a „román időkből”. A román monarchia idején az Egyetemi Könyvtárban volt egy gyermekrészleg, s mivel közel laktunk hozzá, amikor már folyamatosan tudtam olvasni, gyakran meglátogattam. Ott olvastam el Mark Twaintől a Tamás úrfi kalandjai című könyvet is. Később meglepődtem, hogy ez az író közölt – akkor ezt hittem – egy másik regényt is Tom Sawyer kalandjai, címmel, de aztán rájöttem, hogy ez az ugyanaz, mint a másik, csak a címe változott. A „Tamás úrfi” és a „Tom Sawyer” névcsere nem zavart, az én nevem azonban akkoriban annál inkább. Az olvasóteremben az volt a szokás, hogy kitöltöttük a kérőlapot a nevünkkel, megkaptuk a könyvet, a könyvtáros a kérőcédulát betűrend szerint elhelyezte a polcon, amikor visszaadtuk a könyvet, meg kellett mondanunk a nevünket, hogy megtalálja a fecnit. S itt volt a baj. Amikor én Balázst mondtam, a könyvtáros az „a” és az „á” közötti különbséget nem értette, meg aztán a zs-t a román j-vel írva kereste, s nem így nem találta a cédulámat, Egyszer meg is szidott: „mi az, még a nevedet sem tudod.” Be kell vallanom: akkor, először az életemben, de talán később is, kompromiszszumos vétket követtem el. Ezúttal a nevem ellen. Mindezek után Blaj névvel töltöttem ki a kérőlapot, így a könyv visszaszolgáltatáskor a szolgálatos egyből megértette a nevemet.

Ilyen vagyok én, a „minden mindennel összefügg”-et komolyan veszem, a futballisták névhasználatából a saját nevemből fakadt egykori gondjaimra kapcsolok át. A nevekkel jóval később is szerettünk játszani. Amikor már nyakig benne voltunk a háborúban s kezdtük megszokni, hiszen a vészjelző sziréna egyre gyakrabban együtt szólalt meg a „primusszal” – ez az iskola épületének tetején elhelyezett kis harang volt, amely negyedórával az órák megkezdése előtt jelezte, hogy igyekezzünk az iskolába –, nos, ilyenkor el sem kellett menni a Farkas utcai épületig, hogy onnan haza jöhessünk. Mert légiriadós állapotban nem volt tanítás. De volt más kötelességünk is, s akár esett, akár nem – mármint a bombák. Percnyi pontossággal ott kellett lennünk, ahol ezt a katonai alakulatok előírták. Azt mondták, ha nem ezt tesszük, haditörvényszék elé állítanak. Meg utána akár az akasztófa alá is. Mi kamaszos név-szójátékos akasztófahumorral így jellemeztük az akasztófával fenyegető helyzetünket: így van ez, ha Rommel csapatában harcolunk. Bár az afrikai német hadműveleteket vezető hős tábornok nem tudott erről, honnan is tudhatott volna róla, amikor mi csak játszadoztunk a nevével. Ugyanis ROMMELTAKARÍTÁSRA osztottak be minket. S jócskán volt mit eltakarítani, hiszen az amerikai Liberátorok elég gyakran errefele vették az útjukat, s a város felett szabadultak meg felesleges, egyébként nekünk szánt terhüktől. Néha mintha Aladin repülő szőnyegén érkeztek volna, s mivel a földet takaró ilyen alkalmatosságra már nem volt szükségük, ezt is ledobták. Ezt neveztük mi szőnyegbombázásnak. Az állomás környékén lakók ezt fájdalmasan átélték. Már aki életben maradt.

A névelemzéssel egy kissé előre ugrottam, hadd térjek vissza az immár másodikos gimnazista – tehát a „post-wieni dictatumos” – iskolai éveimhez. Középiskolás életemet kettévágta ez az álmokkal, megelégedéssel, a fenyegető jövő veszélyével nem számoló csodálatos négy év. Ez volt a nemcsak a fiatalkorra jellemző álmodozások, hanem az elvárásoknak vakon eleget tevő engedelmesség ideje is. Ha a román királyi iskolarendszer valamiben igencsak különbözött a kormányzós magyar királyság oktatási rendszerétől, akkor az a fegyelem volt. Azzal a többlettel, hogy ezt nem tartottuk kényszernek. Ha azt mondták a tanárok, hogy megyünk tüntetni, mentünk, szívvel-lélekkel, s harsányan kiáltottuk (parancsra, de meggyőződésből) „Horthy, Csáki, Teleki / Nem határ a feleki.” Meg azt, hogy „Japán–magyar határt”. Velünk volt a földrajztanárunk, de nem figyelmeztetett: „Vigyázzatok, nézzétek meg a térképen, milyen messze van egymástól Budapest meg Tokió.” S amikor az egyik japánmagyar találkozóra kirendeltek minket, mi harsányan „Mindent visszá”-ztunk, s a japán úriember irántunk érzett tiszteletből magyarul mondott egy másik jelszót „Niem, niem sohá”, mi ismét csak röhögtünk. S neki lett igaza.

Gondok persze voltak, sőt felgyűltek. A felnőttek valamilyen konfliktusos helyzet miatt siránkoztak. Utólag, filozófusi deformáltsággal megint csak korjellemzést olvastam ki ebből a panaszkodásból. Elneveztem „balra hajts” komplexusnak. Köztudott, hogy Magyarországon, a balra hajts volt a közlekedési szabály. Az észak-erdélyi gépkocsivezetők nagy nehezen kezdtek hozzászokni ehhez. A közlekedést irányító magyar rendőrök igen szigorúan erre kényszerítették őket. A főtéren, ott, ahol most a sarkát levágott épület átjárást biztosít a gyalogosoknak, egy puccba vágott közlekedésrendészeti zsaru (akkoriban ki merte volna így nevezni) katonás mozdulatokkal, az alaki kiképzésen tanult „jobbra át”, „hátra arc” szellemében irányította a forgalmat. Figyelmeztette a gépkocsivezetőket, „Vigyázzatok, megváltozott a világ, a „jobb” előnye helyett a „bal” prioritása érvényesül.” (Akik ebbe politikát magyaráztak bele, ezt nem nagyon észlelték.) Tették ezt a vitézkötéses egyenruhás rendőrök. Nem úgy, mint nemrég a román „policist”-ok, akik unottan forgatták a „Stop” feliratú mozgatható irányt jelző táblát. Nekik nem is volt sikerük, a magyarnak annál inkább. A kolozsváriak sokáig álldogáltak a járdán, nemcsak a mozdulatokat csodálták, hanem minden bizonnyal magukban elkönyvelték: van és lesz itt fegyelem, jaj annak, aki megszegi.

A balra hajts leginkább a városi buszokat érintette, ezeken át kellett helyezni az ajtókat a jobboldalról a balra, hogy a járdára szállhassanak le az utasok. Meg is jelentek az ajtócserés cifra, toldozottfoldozott járművek az újonnan vágott ajtókkal. S ekkor jött a konfliktushelyzet: Magyarországon bevezették a jobbra hajts-ot. A frissen nyitott buszajtókat vissza kellett helyezni oda, ahol megszüntették őket. S most jön az én megkésett korjellemzésem. A szomszédunkban lakott egy buszsofőr, aki egyszerű szavakkal, úgy hogy még én is megértettem, kifejtette: ilyen a világ, ha valamilyen nagy ajándékban van részünk, türelemmel viseljük el a vele járó, ránk nézve kellemetlen következményeket is. Ez az akkori kolozsváriakat, meg talán minden észak-erdélyi magyart jellemzett: vannak gondok, de ezek legalább a mi „piros-fehér-zöld” gondjaink.

Az iskolánkban egyvalamit nem értettem: a tanáraink, leginkább a paptanáraink németellenes hangulatot teremtettek körülöttünk, holott a recsegő rádióban szakadatlanul a német–magyar barátságról szónokoltak. Később részben ezt is megértettem. Volt egy idősebb német iskolatársunk, aki Németországba telepedett át, katona lett, s egyszer SS-egyenruhában meglátogatta a régi iskoláját. Találkozott volt tanáraival, a reverendát viselőkkel is, fenyegető náci hangnemben beszélt velük, olyasmit mondott, hogy a felsőbbrendű németek kiirtják a klerikális bandát, a csuhásoknak, reverendásoknak a zsidók lágerjeiben a helyük. Sajnos, a zsidókra nézve ezt teljesítették is. Főleg akkor, amikor az utcán megjelentek a „táblás” német hadsereg egyenruhájában a csendőrök. Mindig ketten. Táblásoknak neveztük, mert a nyakukba akasztva kis tábla jelezte – nem tudtuk elolvasni mit, de – minden bizonnyal azt, hogy most már mi vagyunk az úr. A paptanárok deportálására nem kerülhetett sor, a SS-es volt diákunk csak fenyegetőzött.

{Tovább olvasható még 1319 szó.}
Ezek után figyelni kezdtem, vajon a tanszemélyzet körében a németellenesség, vagy csak az egyházféltés húzódik-e meg. A civil oktatóink egyikét véletlenül azon kaptam, hogy káromkodik, ő biztosan nem a hitvédelem okából volt németellenes. De paptanáraink minden bizonnyal igen. Most, ahogy kilencvenévesen újragondolom ezt az akkori kérdőjelemet, sok
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, 

EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI
  • Pokolra szállás
    Pokolra szállás
  • Elment a New York-i emberünk
    Elment a New York-i emberünk
  • Halál élőben
    Halál élőben
  • A város bombái
    A város bombái
  • Lángoló katedrálisok kora
    Lángoló katedrálisok kora
  • Intő jel?
    Intő jel?
  • Bevágott budiajtó
    Bevágott budiajtó
  • Szegény betegek, gazdag egészségesek
    Szegény betegek, gazdag egészségesek
  • Kampánytrollkodás
    Kampánytrollkodás

ROPOGÓS ROPOGÓS

Toader kifakadt: későn kapták meg ...
Román vereség a Fed-kupa elődöntőjében
Őrizetbe vettek hét embert a Srí ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ