„Kedvencem”, a tornaóra

„Kedvencem”, a tornaóra
Még az idők kezdetén, a gyermekkor hajnalán s kicsit 2006 környékén ez a kislány itt imádta a sportot. A falujában nem volt professzionális sportpálya, sem műfű, még háló sem a kapukon. A többiekkel egy kiszáradt tó medrében, az Agyagosnak nevezett lyukban játszották a legnagyobb mérkőzéseket. Csak élvezték a szabadságot, amit a szél adott, a nap hintett s a szülő engedett. Összekötözött faágakból barkácsolt kapuk és esőzés utáni sárgödrök képviselték büszkén a balkáni esztétikát.

Valahol ötödik osztály környékén történt a törés. Ekkor kezdtük érezni a nemek közti különbségek fontosságát. Megtanították, hogy a fiú az, aki focizhat, a lány az, aki kosarazhat. A megkülönböztetés mércéjéhez számokat is csatoltak. A tornatanci mértékegységet ragasztott ugrásra, dobásra, futásra. Akkor voltál elég jó, ha teljesítettél egy tabellán, amit sosem tudtad honnan is szedett. Megalázták azt, aki másképp jár vagy kicsit teltebb. Ők voltak azok, akiket az utolsó utáni pillanatig húztak, hogy na, szaladj vagy bukfencezz még egyet, hátha jobb lesz. A diák pedig lelkét kilehelve, vörös fejjel, vért izzadva küzd egy olyan jegyért, amit csak jó szándékból vagy szánalomból kap meg.

A gimnáziumos éveknek köszönheti a testnevelésóra a rossz szájízt. A tanár monoton, figyelmetlen és érdektelen. Bevált oktatási módszer volt az én iskolámban a kötelező körök után a felszerelés nélküli teremben hagyni a tanulókat és helyette kávézni. Ez addig működött, míg valaki ujját sínbe nem kellett rakni vagy másvalakit éppen a rendelőbe vinni agyrázkódás gyanújával. Igazi diadal számomra, hogy az utóbbi baleset túlélője lehetek. Bár nem tudom mennyire pedáns dolog balesetnek titulálni egy direkt mód arcnak célzott rúgást. A matracra érkezés helyett a fapadlót én választottam, eskü. Ezt az ügyetlenséget magamra vállalhatom.

Nem tudom, hogy abban a pillanatban, amikor felém repült a labda, az azutániban, amikor a földről feltápászkodtam vagy amikor azt a pedagógust és játékot szabták ránk, de valahol ott döntöttem el, hogy mától én igenis utálom a sportot. Nyolcadikos korunkra ennek köszönhetően már elsajátítottuk a „szakma fortélyait”. Profi módon hamisítottuk a szülői igazolásokat a csengő megszólalása előtt és kétszer kötelezően otthon felejtettük a felszerelést, a harmadik opcionális.

A későbbiekben sem próbáltak lazítani ellenszenvemen. A líceum volt a hely, ahol csak heti egy óra kínzáson kellett átesni és háromszöget lehetett jelenteni havonta egyszer. Ezt alapvető módon kihasználhattuk akkor is, ha éppen nem volt aktuális, hisz nem ellenőrizhették. A mértani forma használata csak azok kiváltsága, akiknek férfi oktató jutott. Nőknél a menstruációs kifogások sosem működtek. A váz alappillérei továbbá sem változtak. Mindenki igyekezett szép szavakkal jutalmazni a hölgyeményt, aki a professzor úr segédjeként a centimétereket írta és a lehető legtöbb órát elkérni a tanár-diák meccsek táncának betanulására akkor is, ha erre már nem volt szükség. Az egyetemen az elméletileg két óra, gyakorlatilag 20 perc még jobban elkeserített.

Folyamatosan vágyni az újra és a jóra fárasztó. Úgy lángolni, mint a márciusi ifjak, mégis a struktúra falainak ütközni, egy idő után undort vált ki. Vitatkozhatnánk arról, ki volt a csapnivaló gyerek s ki volt a nívótlan tanító, de szerintem itt a szisztémát kell okolni. Az oktatási rendszer kényszerített minket gyerekként az alantas módszerek alkalmazására s ő szülte azon nevelőket is, akik megfelelő képzés és háttértudás nélkül váltak a következő nemzedékek ostoraivá.

Hány traumát kell addig elszenvednie Mártának, Bélának s Ádámnak, míg fáj a minisztériumnak annyira, hogy változtasson? Hány oktató fog egyetemről kikerülni anélkül, hogy figyelmeztetnék: egy elsős gyerek nem tud ugyanúgy parancsszóra megfordulni, mint az idősebb? Hány túlsúlyost nyomunk le egy még mélyebb gödörbe? Mikor jutunk el a kellő mennyiségű panaszhoz, ami végre prosperál?