„A szívem Ukrajnában van, mihamarabb vissza akarok térni a szülőföldemre”
Árva zsidó gyermekek, siketnémák találtak menedékre Kolozsváron
Árva zsidó gyermekek, siketnémák találtak menedékre Kolozsváron
Vissza

„A szívem Ukrajnában van, mihamarabb vissza akarok térni a szülőföldemre”

Elszabadult a pokol, dúl az ukrajnai háború, érkeznek a véres harcokról szóló tudósítások, az összedőlt lakónegyedi épületeket és a megsemmisített katonai objektumokat, a füstölgő tankokból kilógó hullákat ábrázoló képsorok, elénk tárulnak a szomszédos országban az orosz katonai erők által körülvett több városában rekedt civil lakosság megpróbáltatásai, a villanyáram, ivóvíz és fűtés nélkül maradt, ostrom alatt lévő településeken készült megrázó fotók. A február 24-én indult orosz invázió következtében ezrek vesztették életüket, tízezrek sérültek meg, atomreaktorok környékét bombázták. A háború kitörése utáni napokban a határövezetben jártunk, mi több, segélyszállítmányát kísértünk el Kárpátaljára. Most arra voltunk kíváncsiak, mi a helyzet a Kolozsváron menedéket talált ukrajnaiakkal, különösképpen egy árvaházból származó zsidó gyermekekkel és szintén sérülékeny és veszélyeztetett siketnémákkal.

Szombaton gyalogszerrel és a tömegközlekedési járműveket használva indulok feltérképezni, hol és milyen helyzetben vannak a Kolozsvárra érkezett ukrajnai menekültek. Tudom, nem olyan lesz, mint a határövezetben a háború kitörése utáni napokban végzett segélyezési és riporteri munka: míg a halmi, petei és máramarosszigeti határátkelőn hozzánk érkező ukrajnaiak túlnyomó többsége szinte azonnal továbbutazott Európa nyugati részébe, az Erdély fővárosába érkezők közül sokan lehetnek olyanok, akik huzamosabb ideig maradnak. A fokozottan sérülékeny és veszélyeztetett, speciális figyelemre és támogatásra szoruló társadalmi csoport tagjait, a Kolozsváron menedéket talált ukrajnai siketnémákat kerestem fel, útközben viszont egy etnikai és vallási kisebbséghez tartozó árva gyermekekkel is összefutottam. Ugyanakkor a civil szervezetek, a vendéglátóipari egységek és a magánszemélyek által a menekültek rendelkezésre bocsátott szállást és étkezést, a felajánlott orvosi, jogi, pszichológiai, fordítói szolgáltatásokat koordináló szervezethez is sikerült eljutnom.

Az egyik közeli szállodából a Chabad Egyesület székházába vonultak a háború elől Kolozsvárra menekült árva zsidó gyermekek (A szerző felvételei)

Alig vágok neki az útnak, el is bizonytalanodom: hogyan sikerül majd kommunikálnom a siketnéma ukrán menekültekkel? Felhívom a kolozsvári speciális iskola igazgatóját, de „most vagy azonnal” stílusban nem tud segíteni; írok hát annak a fiatalembernek, aki hallássérült, s a tavaly nyáron kért fuvart tőlem Petrozsényból,– ő nem elérhető. Több, egymástól távol álló helyre kell eljutnom, belegondolok, mennyire hasznos lenne most a koronavírus miatt 2020 eleji szükségállapot idején a Szomszédok projekt keretében idős rászorulóknak az étel és az orvosság szállítására használt, Bónis Endrétől kapott robogó, ám a jármű akkumulátora megadta magát. Marad a gyaloglás és a tömegközlekedés.Indulok hát egyedül...

Az egyik helyi hírportálról tudom, hogy egy kolozsvári vendéglátóipari egységben szállásolták el őket, gyalogolok a belvárosi megállóig, autóbuszra ülök, a Tordai út a célpont. A 21-es számú buszt veszem igénybe, nem kell átszállnom a Hajnal negyedben a 43B-re. A buszon aztán, a Békási/Bună Ziua úton, hirtelen a járdán kettesével-hármasával vonuló gyermekekre leszek figyelmes, kipa van a fejükön. Rádöbbenek: az egyik környékbeli hotelben elszállásolt árva zsidó gyermekek lehetnek, akikről a napokban olvastam. Az első megállónál leszállok, hozzájuk csatlakozom, szóba elegyedek az őket kísérő egyik fiatal hölggyel.

Több felnőtt ügyelt a kiskorúakra

Hosszú, tömött a sor, mintha kiskorúak békemenete lenne… Olivia Bloch angolul mondja: mintegy százötven, Ukrajnából érkezett árva zsidó gyermeket szállásoltak el az egyik közeli szállodában. Tudatja, hogy már nagyon várják őket Izraelben a befogadó családok, ám bürokratikus akadályok miatt még nem tudtak repülőre ülni, ugyanis a rohanásban, a menekülés során a gondozók nem tudták magukhoz venni a gyermekek összes iratát, sokuknak még útlevelük sincs. Egy ideig bunkerben húzódtak meg... Kolozsváron a testvérszervezet, a Chabad Egyesület külföldi orvostanhallgatói és az állatorvosi egyetemen tanuló diákok felügyelik és szórakoztatják, gondozzák őket – folytatja –, akik négyes-hatos csoportokban gondoskodnak róluk: egyik csapat főz, a másik elkíséri őket a szállodától a szervezetnek a botanikus kert melletti székházába, a többiek pedig a délutáni és esti foglalkozásokért felelősek. Szombat lévén, épp a nyugalomnapi istentiszteletre viszik őket az egyesület székhelyén kialakított imahelyre.

Bunkerbe menekültek az árva gyermekek

Meg kell állnunk, mert a sor vége lemaradt. Várunk néhány másodpercet, majd gyalogolunk tovább. Olivia nem tudja pontosan, Ukrajna melyik régiójából jöttek az árva zsidó gyermekek. Angolul és héberül beszél az egymás kezét fogó árva gyermekekkel, folyamatosan szemmel tartja őket.

Letérünk a Tordai útra, átkelünk az úttesten, a szemközti járdán ismét megvárjuk a csoport lemaradt részét. A gyermekek szóval tartják az orvostanhallgatót: többnyire angolul kérdeznek tőle mindenfélét, így velem már nincs ideje beszélni.

Az Zsitomor városában működött zsidó árvaházból származnak a gyermekek

Közben leérünk a Hajnal negyedbe. Simona Zaydmanhoz, a kolozsvári Chabad másik képviselőjéhez szegődöm, akitől megtudom, hogy a gyermekek a Kijevtől mintegy 140 kilométerre Nyugatra fekvő Zsitomir (Zhytomyr/Жито́мир) városában működő zsidó árvaházból származnak. Ellenőrzöm az információkat: a városban valóban működik egy zsidó árvaház; kedden Tel-Aviv közbenjárására a gyermekeket és kísérőiket Roni Shabtai, Izrael romániai konzulja is fogadta a szeretvásári (Siret) határátkelőn. Egyébként hajdanán igen jelentős volt a zsidó kisebbség a városban: 1861-ben a lakosság egyharmadát alkották. A Wikipédia szerint Zsitomir a zsidó kultúra egyik központjává vált Ukrajnában, a közösség tagjai nyomdákat birtokoltak, iskolákat működtettek. A második világháború során ebben a városban működött azonban az ukrajnai Gestapo főparancsnoksága, s a zsidó lakosságot csaknem teljesen kiírtották. Ki tudja, hol lelték halálukat ezeknek a gyermekeknek a nagyszülei – ötlik fel bennem…

Megtudom, hogy az ottani Chabad zsidó közösség által működtetett árvaház egy katonai bázis mellett volt, ezért sürgősen evakuálták a szülők nélküli vagy rendkívül nehéz szociális helyzetben élő zsidó gyermekeket. A háború első napjaiban a zsitomiri rabbi, Shlomo Wilhelm ideiglenesen egy környékbeli bunkerbe menekítette a kiskorúakat. A bázist aztán bombatalálat érte, a rabbi és felesége, Esther ekkor döntött úgy, hogy azonnal el kell hagyni a várost. Nyugat felé vették útjukat az árva gyermekekkel. Amikor kilencórás buszozás után az egyik csoport éppen egy benzinkútnál pihent meg, hirtelen megszólaltak a légvédelmi szirénák. A sofőr mindenkit azonnal visszaparancsolt a járműre, és azonnal elhagyták a helyszínt. Románia felé vették az irányt. Útközben megálltak és imádkoztak, a torát magukkal vitték. Az ukrajnai zsidók menekítésére létrehozott alapból származó anyagi forrásokat is felhasználva, a csoport március első napjaiban érkezett Kolozsvárra.

A traktort, a végtelen búzamezők és a kéksapkás kisgyerek

A Hajnal negyedbe érve egy kisfiúval próbálok szóba elegyedni, találkozásunk pillanatában angolul szólt hozzám, s számítógépes játékokról kezdtünk társalogni. Elmondja, a Counter Strike-ot is szereti játszani, az iskolában tanult angolul, s olvassa az újságokat az interneten. Alig várja, hogy visszamenjen szülőföldjére, mondja, s az általa keletnek vélt irányba mutat a kezével. Nem tudom, hirtelen mit mondjak neki, hogy megértse.... Success, azaz sikert – mormogom, s megyünk tovább. Meg akarom szorítani és magasba akarom emelni a kezét, de egy belső erő megállít. Bár ez a győzelem jele, ki tudja, hogyan értelmezi gesztusomat. Úgy döntök, nem teszem próbára a közöttünk lévő kulturális különbségeket.

A gépkocsivezetők türelmesen várnak, amíg áthalad a gyereksereg az úton, még akkor sem dudálnak, amikor az ő jelzőlámpájuk zöldre, a miénk, azaz gyalogosoké pirosra vált. Mintha éreznének valamit – ilyen türelmes sofőröket régen nem láttam. Meg is köszönjük nekik, s máris ereszkedünk le a Majális utcán. A Chabad Egyesület botanikus kert melletti székházánál, az alagsorban, forró teával, étellel és imádsággal várják a kis zsidó testvéreket. Itt valóságos mini zsinagógát rendeztek be az egyesület tagjai és szimpatizánsai: kezdődik az istentisztelet, körbeviszik a helyiségben a Tórát, imádkoznak. A rabbi üzeni, nem lehet fényképezni, jöjjek vissza este hétkor.

Vajon mire gondol?

Távozóban a garázs bejáratánál ugyanarra a kéksapkás gyermekre leszek figyelmes, amelyik a gyaloglás során külön odafigyelést igényelt. Egyedül ül a kartondobozok és műanyagzacskók mellett a hideg betonon, egyenként szedi ki belőlük a plüssállatokat, a játékokat és a meséskönyveket. Amikor elmegyek mellette, egy könyvben éppen a búzamezőn áthaladó traktort ábrázoló illusztrációt bámulja hosszasan. Nem lapoz, csak nézi, kicsi ujjával többször megérinti a sárga búzamezőt. Vajon mire gondol?

Natasa a szívére és kelet felé mutatNincs időm megkérdezni tőle, indulok a Csillagvizsgáló utcai buszmegállóba, a 43B járattal még szürkület előtt el akarok érni abba a szállodába, ahol a siketnéma menekülteket szállásolták el – elvégre ez volt az elsődleges célom. Ismét buszra ülök, s mihelyt a Tordai úton leszállok róla, bevásárló szatyrokat  cipelő nőket és férfiakat pillantok meg – gyanítom, hogy ukránok. Lassítom a lépést; a két-két nőből, férfiből és gyermekből álló csoport is megáll, sejtenek valamit – a fényképezőgépemet és a videókamerámat látják a vállamon. Hallom, hogy oroszul vagy ukránul beszélnek. Utolérnek. Biccentek, bólogatnak, köszönünk egymásnak. Lassú és széles ajakmozdulatokkal, szótagolva ejtem ki: Ukrájná? Valamennyien bólogatnak. Bemennek a közeli szállodába, nem sikerül kommunikálnom velük.

A Google fordító segítségével kommunikálok a siketnéma Natasával

A recepciónál lévő férfi mondja, ő a tulajdonos. Több sztorit mesél a vendéglátó egységben elszállásolt siketnéma ukrajnai menekültekről, de azt mondja, nem írhatom le – odaveti: ha mégis megteszem, a felesége ügyvédnő. Ásványvízzel kínál, tovább beszélgetünk. Adott pillanatban megjelenik az a férfi, akit a buszról leszállva láttam. A Google fordító segítségével megértetem vele, hogy újságíró vagyok, beszélgetni szeretnék. Mutatja, hogy felmegy a szobájába, s visszajön. Eltelik fél óra, semmi...

Egy óra múlva strandpapucsos nő jön le a lépcsőkön, kimegy cigarettázni. Ismét előkerül a Google fordító, váltunk orosz billenytűzetre. Írja, hogy 42 éves és Natasának hívják, két napot Szucsáva városában töltöttek, onnan érkeztek Kolozsvárra.

Jelbeszéddel közli mondanivalóját, Natasa pedig a Google fordító segítségével továbbítja

Sajnos nem tudom meg, honnan indult útnak. Elszívja a cigarettáját, és menne be, fázik. Annyit még elmutat, hogy nem hallotta az érkező rakétákat, a becsapódás okozta zajt, a rezgést viszont intenzíven érezte.Erőteljesen megrázza az egész testét, majdnem egyensúlyát veszíti. Szív még egy utolsó slukkot, kifújja a füstöt, s gyorsan letörli a kibuggyant könnyet, elkeni vele a fekete szemfesték egy részét. Hirtelen a szívére teszi a kezét, majd kelet felé mutat, s jobb kezének két ujjával a szaladó embert imitálja. Biztos akar lenni, hogy megértem, leírja a digitális fordítóba: „A szívem Ukrajnában van, mihamarabb vissza akarok térni a szülőföldemre!” Most én törlöm le a könnyemet. Mutatja, fázik, megy fel a szobájába. Szívemre teszem a kezemet, elbúcsúzunk.

A nyugati ukrán diaszpórára számítanak

Miközben visszajutok a megállóig, kavarognak a gondolatok a fejemben, szinte rossz buszra ülök fel. Egy hangos dudálás „ébreszt fel”: szabálytalankodó sofőrre „förmed rá” egy másik gépjárművezető.

Leérek a Csillagvizsgáló utcába, a Dey Security orvosi ágazatának székhelyét keresem az Üstökös/Cometei utcában. Tasnádi Szilárd alprefektustól ugyanis korábban arról értesültem, hogy ez a szervezet koordinálja a magánszemélyek és a cégek által felajánlott szállásokat és étkezési lehetőségeket, valamint az orvosi, jogi, pszichológiai, fordítói szolgáltatásokat az ukrajnai menekülteknek.

Éjjel-nappal dolgoznak a Dey Security orvosi részlegének munkatársai

A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal kezdeményezésére február 28-án mintegy huszonöt kolozsvári humanitárius szervezet, önkéntes csoport, vendéglátóipari egység, illetve különböző termelői tevékenységet végző vagy szolgáltatásokat nyújtó magáncég tartott online megbeszélést annak érdekében, hogy összehangolják a különböző irányból érkező felajánlásokat, azóta a koordinációs központot a Dey Security orvosi ágazata működteti.

Bemegyek az épületbe, könnyű megtalálom Andrei Bonțidean tulajdonost: két képernyő előtt ül, keze mellett két maroktelefon (egyik a saját, a másik pedig a „forró vonal”) és egy adó-vevő készülék. Körülötte tele piros színű, Medical International Rescue feliratú öntapadósokkal – ezeket ragasztják az ide érkező menekültek számára ingyenes fuvart biztosító önkéntesek szélvédőire.

Az önkéntesek fuvarozást is vállalnak

Mondja, folyamatosan érkeznek a telefonhívások, az intézmények, cégek és magánszemélyek elsősorban szállást és étkezési lehetőségeket ajánlanak fel a menekülteknek. Nem tudja folytatni, éppen nyitja az ajtót egy ukrán csoport. Jól öltözött nők érkeznek gyermekekkel, babakocsikkal. Aztán egy fiatal hölgy jön egyedül, neki szállásra van szüksége. Behívják valamennyiüket, kávéval, teával kínálják őket, a gyermekek az édességekkel teli asztalkát célozzák meg. 

Odesszából érkeztek, tarthatatlanná vált a helyzet

Az első percekben vonakodva kommunikálnak, ám amint a fordító oroszul szól hozzájuk, felengednek. A sors iróniája: az ellenség nyelvének hatására sokkal közlékenyebbé válnak… A kolozsvári Műszaki Egyetemen tanuló, a Moldova Köztársaságból származó Bantea Ion velem is közli, amit neki mondanak: Odesszából menekültek el, csupán egy éjszakát töltenek Kolozsváron, s minden valószínűség szerint Magyarország irányába mennek tovább. Nincs konkrét célpontjuk, abban reménykednek, a Nyugat-Európában élő ukrán diaszpórának valahogyan sikerül segítenie rajtuk.

Andrei Bonțidean néhány perc alatt talál szállást számukra, s miután távoznak, Ion elmondja: orvosokról, tanárokról van szó, s egy ügyvéd is van közöttük.

Még aznap elkezdem írni a riportot. Közben mindegyre látom szemeim előtt a bunkerben menedéket találó árva szidó gyermekek arcát, Natasa tekintetét, kezeinek mozgását. Vajon mit nem értettem meg a jelnyelvből, ami fontos lenne? Bánom, hogy nem kértem el a telefonszámát, a WhatsApp segítségével kommunikálni tudtunk volna, s követhettem volna sorsának alakulását. Vajon mi lesz a sorsa? Vajon rajta segít a hazai vagy a diaszpórában élő siketnéma ukrán közösség?

EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Egyelőre nem terveznek megszorító ...
A jegybank 4,75 százalékra emelte az ...
Kiépült Bálványosváralja és Mikeháza ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ