Eddig Viktória és leánya segítette a rászorulókat, most menekültté váltak

A menekültek rendszerint felkészülve érkeznek, el tudják látni magukat. Legtöbb esetben már indulás előtt vagy útközben megszervezték maguknak a továbbutazást, nagyon kis hányaduk marad Romániában. Sokkal több az élelmiszer, mint a menekült, de az embereket továbbra is a töretlen tenni akarás vezérli: mindenki hoz valamit. Adott pillanatban valaki frissen főzött, gőzölgő töltött káposztával érkezik – ennek zömét az önkéntesek fogyasztják el, a menekültek alig kérnek belőle.

Az önkormányzatok, a megyei hatóságok, a katasztrófavédelem, a humanitárius szervezetek és a magánszemélyek képesek minden jel szerint kezelni a helyzetet: nincs annyi menekült, mint segítő, mint a helyszínen és egész Erdélyben rendelkezésre bocsátott szálláshelyek, illetve fuvart biztosító cégek vagy önkéntesek. Legalábbis egyelőre…

A máramarosszigeti önkormányzathoz tartozó helyi- illetve a belügyminisztérium alárendeltsége alatt lévő rendőrség próbál rendet teremteni: az úttestről a járdaszegélyre tereli a bámészkodókat, helyet csinál a határrendőrség, a rohammentő-szolgálat és a segélyszervezetek járműveinek

Segélyszállítmányt vittek át a határon

A Gondviselés Segélyszervezet azurkék (a riport a Magyar Unitárius Egyház égisze alatt működő segélyszervezet, Jakab Zoltán kolozsvári vállalkozó és Butka Gergő, az RMDSZ szatmári szervezetének támogatásával készült), feliratos kabátját viselem, így egy hölgy valószínűleg azt hiszi, csapatommal szolgálatot teljesítek a határátkelőn, megszólít. Mondja, lenne még két vagy három hely abban a személygépkocsiban, amely értük jön, és Csehországba szállítja őket. Magyarul szólít meg, hisz éppen Orosz Krisztofer-Leventével, az RMDSZ máramarosszigeti szervezetének elnökével társalgok, aki pillanatokkal azelőtt tért vissza a határ másik oldaláról: a kárpátaljai Aknaszlatinára vitt segélyszállítmányt. Akárcsak mi – még pénteken –, ők is átadták a tartós élelmiszereket, majd villámgyorsan visszatértek Romániába.

Szóba elegyedünk a hölggyel. Kiderül, Kutassy (Strébel) Viktória a lányával, a 16 éves Szófia-Viktóriával és fiával, a 15 éves Attila Tomival éppen most jött át a határon; aknaszlatinai menekültek.

– Ma reggel indultunk útnak, tegnap hoztuk meg a döntést. Budapestre igyekszünk, lenne a kocsiban még hely, amennyiben valakik igénylik, elvihetjük őket a magyar fővárosba.

Férjét nem engedték ki az országból

– A férjem eljött velem a határig, de nem engedték át – folytatja történetét. Alig engedték eljönni a sorompóig is – ott búcsúztunk el egymástól. A katonák, civil ruhába öltözött fegyveresek miatt nem lehetett intézkedni... Van ugyan magyar állampolgársága, de új és nincs benne ukrán pecsét, ezért nem használhatta – mondja a harminchat éves nő.

Hivatalos forrásból megérdeklődöm, mi pontosan a helyzet, jogos-e az, amit ukránok tesznek. Megtudom: az ukrán határőrök valóban igénylik az Ukrajnába történő belépést igazoló pecséteket a magyar útlevelekben. Valahol logikus is, hiszen ezzel igazolják, hogy korábban elhagyták az országot, azaz legalább ideiglenesen a magyarországi lakcímen tartózkodtak, majd visszatértek Ukrajnába.

Harkovban tanuló nigériai orvostanhallgatók, immár a határ romániai oldalán. A legközelebbi repülőtérre igyekeznek, hogy mihamarabb hazajuthassanak. Az afrikai ország ugyan még nagyon messze van, de innen már a lelki nyugalom és a biztonság szempontjából sokkal könnyebb lesz az út…

– Van budapesti lakcíme, tartózkodási engedélye, de a szeptemberben kiváltott új útlevélben nincs egyetlen ukrán pecsétje sem. Minket is alig akartak átengedni. A férjem testvére és szülei is Aknaszlatinán maradtak. A sógorom lebénult, nem tudják áthozni a határon, s azt hiszem, az útlevele is lejárt. Sok az ilyen eset Kárpátalján. Nem akartam hátrahagyni a férjemet, de sajnálom ezt a két gyermeket – mutat Szófia-Viktóriára és Attila-Tomira.

Meséli, hogy minden nap százával érkeznek a menekültek Aknaszlatinára, ő és családja is segített bajba jutott honfitársain.

Kiderül, korábban külföldi alkalmi munkákat vállalt Csehországban, Németországban. Érettségi után nem tanult tovább, dolgozni kezdett. Tízedik és tizenegyedik osztályban varrni tanult, ezt szerette volna folytatni. Férje, a 43 éves Kutassy Tomi a helyi ukrán iskolában mindenes: fűtős, takarító. Mondja, matracokra, takarókra, párnákra, tartós élelmiszerekre van leginkább szükség.

– El kell tartani a két gyermeket, nincs választás, odahaza nincs munkalehetőség… – folytatja. – Gyermekeim most fejezték volna be a tizedik osztályt, jövőre ballagtak volna; anyanyelvükön tanulnak – meséli.

Segélyszervezet önkéntese volt, most ő menekül

A sors iróniája: korábban Viktória az aknaszlatinai Caritasnál volt önkéntes szakács, főzött a rászorulóknak. Bár szerette volna, sajnos nem sikerült munkaviszonyt kialakítani a humanitárius szervezettel.

– A lányom is segített, palacsintát sütött, mosogatott. Volt olyan, hogy csak ketten voltunk a konyhán, mindent nekünk kellett megfőzni – folyatná, de éppen csengeni kezd a mobiltelefonja.

Szófia Viktória és Attila Tomi, aki büszkén mutatja az aknaszlatinai Bolyai-líceum jelvényét

A tinikhez fordulok, mondják, az aknaszlatinai Bolyai János Líceumban tanulnak. Attila-Tomi az oktatási intézmény jelvényét mutatja, büszke az iskolára. Mondom neki, Marosvásárhelyen is Bolyai a neve a magyar líceumnak.

– Igen, tudom, 2019-ben a magyarországi Ócsán részt vettem a Bolyai Iskolák Találkozója elnevezésű rendezvényen, nagyon szép élményt jelentett számomra. Az volt az utolsó, mert a nyakunkba szakadt a világjárvány. Az Országházban is voltunk, nagyon vagány épület – meséli a fiú. Hozzáteszi: reméli, mihamarabb véget ér a háború, és folytatni tudják tanulmányaikat.

Szófia-Viktória veszi át a szót. Mondja, Aknaszlatinán született, a Szent Anna óvodába járt, mindent nagyon megszokott már.

– Kilencedik után többen Magyarországon folytatták a tanulmányaikat, de mi nem akartunk menni. Ezúton is meg szeretném köszönni a magyarországiaknak, mert sok pénzzel segítettek remontálni az iskolát – mondja, de félbeszakítom, mert nem értem a szót. – A felújítást mondják így nálunk – mosolyog, majd tudatja, hogy ezen kívül építettek egy tornatermet is, amelyet öltözővel, zuhanyzóval láttak el.

Tanultam valamit ukránul. Bárcsak más körülmények között került volna sor erre...

Csehországban van a csonka család

Viktória közben befejezte a telefonbeszélgetést – a Magyarországról értük jövő sofőrrel beszélgetett –, kiderült, hatalmas a sor a magyar–román határátkelőn, Peténél. Felajánlom, elviszem őket Kolozsvárra, vagy intézek szállást Máramarosszigeten, ne kelljen az út szélén várniuk. Tájékoztatom őket, hogy a szombati tapasztalatom szerint Peténél 3–5 óra a várakozási idő, onnan pedig idáig, Máramarosszigetig még két óra az út autóval. Úgy döntenek, várnak.