Létrehozzák a Kolozsvári Személyiségek Múzeumát – írta 2024. február 28-án a Szabadság. Az írást elolvasva nincs más dolgom, mint leporolni ugyancsak a Szabadságban, a lap 1995. április 1-jén megjelent cikkemet, lefújva róla a felejtés mindent eltakarni képes porát, címe: Kelemen Lajos íróasztala, avagy milyen tárgyak hiányoznak az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményéből.

Napjainkban kevés olyan művelődéstörténeti, irodalmi, filozófiai és szociológiai módszerekkel vizsgált fogalom létezik, mint a szabadkőműveseké. Misztikus, a világtól elvonult, önmaguk szűk körű társaságában végzett munkálkodásuk, titokzatos ceremóniával vezényelt együttlétük, sajátos nyelvezetük, s még ki tudná felsorolni, milyen önálló életre kelt tulajdonságaik valóban gyanús, akár még bűnös szerveződés vélelmét, sőt látszatát is kelthették. Megértés hiányában sokakban – vélt vagy valós hatalmuk miatt – akár gyanakvást is szülhettek, sőt idővel akár fóbiássá duzzadó félelmet is gerjeszthettek. A szabadkőművesség eszmeiségének hatása alól Erdély sem vonhatta ki magát. Az első brassói és szebeni páholyok már a 18. században megalakultak. Kolozsváron erre a következő századig várni kellett.

Szenzációként röppent fel a napokban a hír, miszerint a tudományos közösség számára eddig ismeretlen középkori kéziratot azonosítottak Kolozsváron. A kódex Nicolaus de Lyra ferences szerzetes a négy evangéliumhoz fűzött kommentárjait tartalmazza Paulus, burgosi érsek kiegészítéseivel. László Attila, a Szent Mihály-templom plébánosa az MTI-nek cáfolta a román sajtóban megjelent állításokat, hogy a kéziratot most fedezték volna fel. Elmondása alapján a kódexet a templom tornyában, majd a plébánia irodájában őrizték értékes volta miatt. A hírek alapján ezt elsőként Adrian Papahagi, a BBTE professzora tanulmányozta, aki egy, a gyulafehérvári Batthyáneumban őrzött kötettel való kapcsolatát is felismerte. A kódexet valójában Sas Péter irodalom- és művészettörténész találta meg legalább tíz évvel korábban, és hívta fel rá a nagyközönség figyelmét a plébánia könyvtáráról három évvel ezelőtt lapunk hasábjain közölt cikkében.

„A Farkas utcai református templomban ökumenikus hálaadó istentisztelettel vette kezdetét a tizennegyedik Kolozsvári Magyar Napok vasárnap délelőtt, ezt követően pedig átadták a volt Herepei-házat, a Farkas utcai református templom ó-parókiájaként ismert, XVII. századi épületet” – olvashattuk a Szabadság napilap 2023. augusztus 14-i számában. Ehhez kapcsolódóan szeretném hozzászólásomban röviden ismertetni a korábban régi parókiaépületként, újabban Herepei-házként emlegetett református műemléképítmény történetét és névadó lakói életét.

„Szilvássy Carola a korszak kikerülhetetlen figurája, magnetikus személyisége, a korszak irodalmi és társasági életének katalizátora” – fogalmazott Balázs Imre József a 7m•é••r•••f••••ö•••••l••••••d – Szilvássy Carola, a katalizátor című írásában. (Szabadság, 2023. április 13.) Balázs Imre József írásának "apropója" felkeltette figyelmem: „az erdélyi magyar nőírók című egyetemi szeminárium-sorozatom Szilvássy Carolával kapcsolatos órájára készülődve”. Idézett megállapítása igazságtartalmát a legutóbbi munkám során tapasztaltak alapján csak visszaigazolni tudom. Ugyanakkor kifejezem reményemet, hogy említett előadása nyomtatott formában is elérhető lesz.

A Farkas utcai templom tövében századok óta dacol az idővel a most Herepei-háznak nevezett régi parókiaépület. Lelkes híradások hívják fel a figyelmet a papilak tanácskozásra használt termének falain a gondos restaurálás nyomán kibontakozó, töredékeiben is elismerést, tiszteletet parancsoló reneszánsz korabeli falfestményekre. Teljes joggal, melyek Kolozsvár határain is túlmutató jelentőségét a feltárási munkálatokban részt vevő szakemberek majd átfogóan bemutatják és elemzik.

Az 1980-as évek elején, Kós Károly születésének várva várt 100. évfordulója bűvöletében – nem hallgathatjuk el – sokan irigyeltük néhai Gerle János építész-szakírót, aki az egyik budapesti bélyegkereskedőnél valódi kincsre lelt. Nem a bélyegek Kohinoor gyémántját, a Mauritius szigeten 1847-ben kiadott kék és vörös színű postabélyegek egyikét, hanem még annál is becsesebbet talált. A jellegzetes Kós-féle háztípus előtt kalotaszegi népviseletre utaló, muszujban álló, kezében virágot tartó fiatal leányt ábrázoló képeslapot a későbbi „erdélyi mindenes” 1908-ban rajzolta és küldte el – a városmajori iskolánál tervezőtársa – Györgyi Dénes építész leánytestvéreinek, Laurának és Margitnak. Akkor sokan szerettünk volna hasonló – nem szakrális értelemben – egyfajta csoda részesei lenni, de ez – főleg görcsös akarás mellett – senkinek sem adatott meg.

Biró Vencel levéltári forrásokon alapuló rend- és egyháztörténeti írásait Katolikus kincsek címen már korábban olvashatóvá tettem. A Magyarságkutató Intézet kiadványai között „Erdélyt jobban megszeretjük, ha azt múltjával együtt ismerjük” címen közreadtam történeti írásainak gyűjteményét. Az újabb tematikus kiadvány gazdasági és művelődéstörténeti témájú, főként az Erdélyi Fejedelemséggel kapcsolatos, alapvető fontosságú írásainak gyűjtőhelye.

Egy évtizednyi udvarlás, tervezgetés után az építészdiplomával, biztos jövedelemmel és önálló kis házzal rendelkező Kós Károly 1910. október 4-én végre elvehette a reá hűségesen váró menyasszonyát, a türei református lelkész leányát, Balázs Idát. Az ifjú férj határtalan boldogságát, egy révbe ért ember megelégedettségét – mint általában a nagy, igaz és őszinte érzelmeket – versben vallotta meg. A körösfői templom cintermében, kalotaszegi népviseletben álló pár ábrázolásával illusztrálta költeményét: „Kicsi a birtokom… / Kicsi a házam is / De az enyém… / Van egy hordó borom / Egy pár jó barátom / Szép kis feleségem / Egyéb kincsem nincsen / S a török császárral / Sem cserélek én.”

Kós Károly gyermekei nem hétköznapi körülmények között élték természet közeli mindennapjaikat. Alsós osztályos korukban iskolájuk a Varjúvár egyik szobájában volt, ahol édesanyjuk tanársága alatt sajátították el az írás, olvasás és számolás alapműveleteit. Kimondva-kimondatlan nagy hatással volt rájuk édesapjuk erős személyisége és nem tudományos értelemben értendő polihisztori szintet súroló sokszínű munkássága. Ettől függetlenül saját útjukat járták, a maguk választotta szakterületükön maradandó értékeket alkottak, kivívták elismertségüket. Balázs (1912–1967) mezőgazdasági szakíróként, szerkesztőként, András (1914–2010) szobrászművészként, Zsófia (1916–1990) színésznőként, Károly (1919–1996) néprajztudósként hagyományozta nevét az utókorra. A legkevésbé Kós Balázs neve és munkássága ismert, pedig 1930-ban, 18 éves korában az egykori sztánai üdülőtelep hőseként emlegették és ünnepelték.

A megemlékezés nagyon időszerű, Gidófalvy Etelka éppen 100 esztendeje, 1920. augusztus 20-án született. Szülei az erdélyi művelődéstörténet egyre ismertebb és ezzel egyidejűleg elismertebb személyiségei közé tartoznak. Édesapja Gidófalvy István, a dobokai szórványban gazdálkodó, a kolozsmonostori Gazdasági Akadémiát végzett földbirtokos, később sikeres, sok családnak megélhetést biztosító gyógynövénytermesztő, idősebb korában gyógyhatású teakeverékeket összeállító és szaktanácsadással ellátó, elismert természetgyógyász. Édesanyja a Nyugat-Európában, Savete Neumeier intézetében és Fritz Bergner de Latour magániskolájában nyelveket tanult, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Romek Árpád, Deák Ébner Lajos, a nagybányai művésztelepen és festőiskolán pedig Thorma János keze alatt képzőművészeti tanulmányokat folytató Pataky Etelka. Szűkebb pátriája, a szelíden dombos Pannon vidékre emlékeztető Küküllő menti tájegység jellegzetes építészeti emlékeinek megörökítésével kiérdemelte az „udvarházak festőművésznője” egyedi címet.

Júniusban két olyan személyiség születésének, illetve halálának az évfordulója volt, akiknek életútja szorosan összefügg Erdély és Kolozsvár társadalom-, valamint kultúrtörténetével. Június 6-án volt az író, politikus, polihisztor Bánffy Miklós halálának hetvenedik évfordulója, Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola pedig június 19-én született, 1876-ban. Mindamellett, hogy róla mintázta Bánffy Miklós az Erdélyi történet Milóth Adrienne-jének az alakját, Karola több szempontból is kiemelkedő egyénisége volt az erdélyi arisztokráciának; összetett, több szálon zajló társadalmi, kulturális és szociális munkássága, a közösség fejlődését szolgáló tettei máig kevésbé ismertek, mint ahogyan életútját sem sikerült még összességében rekonstruálni. Sas Péter újabb adalékokkal szolgál az Erdélyi Helikon nagyasszonyáról, akinek sorsában – mint a művelődéstörténész fogalmaz –, „talányos élet és erős személyiség összpontosult…”