1. Légy felkészülve, hogy meg fognak lepni valamivel. Amivel engem legutóbb megleptek, az a twixes virsli volt. A twix-ként csomagolt, és ekként is reklámozott színes, műanyag csomagolásba rejtett, két darab virsli. Ugyanazon módon fogyasztod, mint a fent említett csokoládét. Gyorsan letéped a csomagolást és máris megvan a nasi, ebéd, harapnivaló, kinek mi. Felötlött bennem a kérdés, vajon mennyi tartósítószer rejthet ez magában?

Ha nem akarsz pórul járni, akkor egy mexikóinak se hidd el, hogy valami nem csípős. Ilyen egyszerű: ne higgyj nekik! Első alkalommal, amikor Mexikóban jártam és éhesen róttam az utakat, úgy döntöttem, vásárolok egy szendvicset. Amikor a szószokra került a sor, felidéztem az ezzel kapcsolatos ismeretanyagot. Pörögtek az agykerekek, hirtelen beugrott a "Mexikó és a csípős" című fejezet, ez az ország ugyanis erről híres. Rögtön megálljt parancsoltam a csípősadagolásnak. Naivan azért még megkérdeztem: csípnek-e a szószok? Határozott nemleges választ kaptam.

December végén végre hazalátogattunk hondurasi férjemmel Európába, Németországba. Itt nekem minden egyszerűen tökéletesnek mutatkozott, az ő benyomásai azonban olykor-olykor eltérőek voltak. Fordítsuk meg: most nem arról írok, milyenek az én tapasztalataim a latin-amerikai világról, hanem arról, hogy az én „latinómnak” milyennek tűnt Európa. A gyönyörű, csalhatatlan, (szinte) hibátlan büszkeségünk, egyedülálló Európánk sem „tökéletes” – derült ki, férjem itt-ott talált ezt-azt, javítanivalót, (szerinte létező) hibákat, amelyeket „szememre vetett".

A karácsonynak lassan óhatatlanul tovatűnik a még néhány napja oly tündöklő bája, hatása. Az az érzésed támad, sokkal inkább szólnak ezek a napok az elmúlásról és a változásról, mint az ősz szürke estéivel és lehullott leveleivel. A házakból a karácsonyfák kikerülnek, bár az ajándékok kiváltotta öröm még él bennünk, ezt sok esetben csorbítja a lelki szemeink előtt időről időre felvillanó, a bankkártyánkra terhelt összeg képe.

Világunkban soha nem elég az, amid van, ahogy van, legalábbis ezt sugallják körülöttünk a marketing-szakértők. Ravaszul sugallják, mire is van tulajdonképpen szükségünk. Tudjuk, hogy az esküvőhöz gyémánt kell, a csajozáshoz autó, a barátsághoz végtelen perceket biztosító telefonos csomag. A hajad megérdemli, hogy vigyázz rá, a barátok tudják, milyen sört kell inni. Mind tudjuk, milyen csokit kell venni, ha meg akarjuk a kedvesünknek köszönni, hogy mellettünk áll. Ha edzeni akarsz, akkor csak tedd meg, ha gyorskaja, biztos, hogy szeretni fogod. Ha karácsony van, akkor az csakis piros lehet, és a jegesmaci is előkerül kivilágított kamionnal és elmondja, hogyan és mivel a kezedben élheted meg igazán a pillanatot.

A hullámok összecsapnak, az égbolt narancssárgában játszik, amelyet rajzfilmbe illő kék felhők hömpölygő áradata tör meg. Nehéz levenni a szemem erről az égi tüneményről akár egy pillanatra is, de az előttem fekvő, fekete kukoricából készült nacho túlságosan csábító a hozzávaló csípőssel és csípős szósszal. Mielőtt még néhány másodpercre ismét felbámulnék a kissé kikandikáló napra, kénytelen vagyok a csípős ananászos üdítőből szippantani egyet a nacho után. Kiveszek a tálból egynéhány csillis-karamellizált mangót és várom, hogy belemarkoljon az ízlelőbimbómba ez az igazi mexikói élmény. Nem csalódom, az acapulcói impresszió magával ragadó.

Aki még nem hallott volna a legendás mexikói autós forgalomról, annak a következő adatok némi támpontul szolgálhatnak. Mexikóváros az ő 21.5 milliós lakósával elképesztő 7.2 millió személyi autót halmozott fel (2018-as adat) forgalmi rengeteget teremtve.

A történet, szülinappal, tortával és ünnepléssel kezdődött, majd egy latin amerikai fordulatot vett. És ezzel el is mondtam mindent. De azért ne ugorjunk ennyire előre, maradjunk a helyszín leírásánál.

Ha valamire kevés esélyt volt, hogy megtörténjen, édesanyám mindig azt mondta: majd ha vénasszonyok potyognak az égből! Bár azt mondta volna: ha halak potyognak az égből! Mert akkor most mondhatnám neki nyugodt szívvel és torkom szakadtából: ennek semmi akadálya, halak igenis potyognak az égből, ergo bármi lehetséges.

Ha nem emlékszel rá, nem is csodálkozom rajta, a mi családunkban szinte soha nem volt az étlapon. De ha megkérdezem a hondurasi származású férjemet, akkor nagy valószínűséggel azt mondja, hogy ezt reggelizett. És ha szeretnék ebédre adni egy tállal kis rántotta társaságában, nagyon szépen megköszöni. A tipikus hondurasi reggeli kukoricalisztes tortillából, törtpaszulyból, tojásból (szinte mindig rántottából) és egy kis sajtból áll. Szokás még hozzátenni hondurasi vajat, ami igazából kenősajt és sült banánt, vagy avokádót. Ezt kivétel nélkül mindenki imádja.

Kétségtelen, a multikulturalizmus része a mindennapjainknak, különleges alkalmakkor még hangsúlyosabban. Én sem vagyok kivétel ez alól. Vagy hát inkább én lennék az, aki megerősíti a szabályt.

A babavárás mindig hosszú és gyönyörű időszak, amely tele van újszerű eseményekkel, meglepetésekkel és kihívásokkal, kinek rosszulléttel, kinek sok csokival átszőve. De ami mindenképp közös minden terhességben, hogy egy elképesztő folyamatnak vagyunk a részesei, a sok rugdolózás, pingvinjárás, duzzad láb és dinye has ellenére vagy éppen az által. A szülés lehet természetes, választhatunk császármetszést, vagy van úgy, hogy nem is választhatunk. Amikor aztán eltelik a nagybetűs kilenc hónap, itt az idő, pattan a víz, jönnek a fájdalmak, aztán megszületik a babánk. A kis pocaklakónk, akit kilenc hónapig őriztünk a szívünk alatt, óvtuk és tápláltuk, és aki 50 százalékban mi vagyunk és 50 százalékban az apukáé.