Júniusi ifjak…

Padlón a politika iránti érdeklődés és főleg a bizalom a hazai fiatalok körében – derült ki a napokban közzétett IRES-felmérésből. Alapos feladvány ez a kampányra gyúró pártoknak, mikor –ahogy egy már leparkolt közéleti frontember mondta: „minden szavazat számít, még egy szavazat is számít, ha összegyűl”. A 18–35-ös korcsoport részéről kimondottan enyhe érdeklődésre számíthatunk a júniusi első voksmenetkor, amennyiben a felmérés hibaszázalékostul visszaigazolódik: mintegy 70 százalékuk gondolja úgy, hogy az ország rossz irányba halad, az esztendő négy választása közül pedig éppen a helyhatósági, meg az uniós mandátumokért szervezett választásokat övezi a legcsekélyebb figyelem: a lekérdezett társadalmi szegmens 20, illetve 8 százaléka véli fontosnak a lokális és a kontinentális ügyeket.

Túlfelől, a bizalmi index pozitív pólusán a felsőoktatási-akadémiai közeg, és némileg paradox módon az Európai Unió, majd az eddig is klasszikusan jól jegyzett hadsereg-NATO-egyház következik. Hogy a kampányguruk, a külföldről szerződött, vagy belső körökből kiképzett kortesstratégák a pártok fertályán milyen következtetésre jutnak, az jórészt csak sejthető, illetve majd menet közben derül ki, legalább részben. Ha egyáltalán van kapacitás, igény az üzenetek ilyen jellegű artikulálására. 

Felmérés pedig az ifjúságról készült már: átfogó és Kárpát-medencei panel is, nem lenne nóvum tehát újabb kutakodásokat rendelni a témában. Esélyt nyújtana ez a tájékozódás arra, hogy kiderüljön, milyen valós prioritásokkal szembesül a fiatalság. Nem kizárt, hogy torz eredményeket szülne a mérés, ha csak így elnagyoltan, korosztály szerinti kategóriában gondolkodnánk. Van itt elsőszavazó, pályakezdő és a harmincas évei felé járó, tehát indokolt lenne ezekhez az alcsoportokhoz igazítani a kérdésblokkot is. Ezen felül, ha tényleg árnyalt képet óhajt alkotni a témáról, e megrendelőnek urbánus-rurális, illetve legalább makrorégiós bontásban is érdemes lenne adatsorokat szerezni. 

Kiderülne például, hogy a médiafogyasztás miként alakul (eddig csak annyit tudunk, hogy tévében már nem érdemes nyomulni ifjúságot megcélzó kampányklippel), hogy mit tehetne a karrier elején állókért a kormányzat, vagy akár az önkormányzat, hogy milyen lenne a sikeres drog- és egyéb, úgymond trendi függőségeket kezelő hatékony stratégia, mitől lenne valós opció a duális oktatás, és hogy már nem működik, ha a polgármester átvág egy szalagot az ifjúsági klub tornácában, ezzel majdnem semmit nem ér el a helybéli ifjúság életminőségének javításáért. 

Gyakori – és nehezen hárítható – kritika, hogy a fiatalok nem érzékelik a generációs cserével bekövetkező stílus-, netán paradigmaváltást a honi politikacsinálásban. Az idő (meg a leendő, épp zajló felmérések adatai) arra int, hogy a plakátragasztós, székcipelős, aktatáskahordozós inasévek módija lejárt, másfajta rekrutációs technikákat kell bevetni: a lepályázott, háttérből diszkréten támogatott akciókat, ahol az involválódás nem áll le a fegyelmezett végrehajtói státusznál, ahol kezdeményezés, befektetett munka, a vállalás felelőssége egyaránt része a képletnek. És akkor jóval több sansszal gondolhatjuk, hogy 2029-ben több és tudatosabb fiatal voksoló jelenik meg az urnáknál. 

PS: Kényelmesebb a fegyelmezett korcsoportokra, illetve életviteli kategóriákra ráhajtani a kampányretorikában (nyugdíjasok, nagyközség, kisváros…), az egyre elöregedő romániai társadalomban azzal lehetne kezdeni egy ifjúságpolitikai diszkussziót, hogy vázoljuk: milyen dinamikával csökken a célcsoport aránya és…mandátumszerző jellege/ereje.