Ugyanazon a kontinensen élünk

Villámvignetták

Ugyanazon a kontinensen élünk
Dorut még Kolozsváron ismertem meg, amin ma már nem is csodálkozom. Egyrészt azért, amit ő mondott egyszer: „noi suntem niște marginali, de aceea ne-am și întîlnit”, másrészt azért, mert már évek óta a román kultúra körül tettem-vettem, logikus volt, hogy egyszer csak összebarátkozom valakivel. Sok románt ismerek, de vele igazi barátság alakult ki, nem az a köszönős, villámkérdés-villámválasz típusú, amely semmit nem jelent, csak az ismeretséget rögzíti.

Mihaelát, a feleségét az egyetemről ismertem, diákkoromból, aztán tanárkollégaként is, néhány könyvbemutatót tartottunk együtt, és rögtön láttam, mennyire laza. Egyszer aztán meghívott bennünket magukhoz, mondván, érdekes lesz, a férje tud magyarul. Akkor tamáskodtam, azt hittem, tud pár szót vagy kifejezést. Doru azonban tényleg jól tud magyarul, folyékonyan beszél, és éppen olyan laza, mint a felesége.

A Fînațe nevű helyre vittek, azaz a Szénafűre, ahol házacskájuk van, sütöttünk, fociztunk, dumáltunk. Ennek most már hat vagy hét éve, azóta is összejárunk, kötetet írtunk Doruval, a Szocialista szappanopera című regénye volt a Transylvania express című sorozat első kötete.

Doru Nagybányán született, Nagyváradon és Nagykárolyban nevelkedett, és családja egyik ága magyar. Legalább ennyire fontos azonban, hogy megmaradt ezen a területen, az interkulturalitás területén, melyet a magam részéről jobban szeretek az erdélyiségének nevezni. Ezen az apró kontinensen élünk mi ketten, és beszélgetünk.

Nem az a lényeg, hogy milyen

Később aztán hozzáadódott az eddig vázolt szellemi földrajzomhoz még valami: a kalandvágy. Ebben Weöres Sándor tanított, mondhatni senki más. A Három veréb hat szemmel, a Rongyszőnyeg, a Psyché, az egysorosok, a szimfóniák bátorsága, vakmerősége. De miért lenne vakmerőség, ha az ember a szellemben kalandozik, és ezt nemcsak retorikusan teszi, hanem valóban, zsigerileg is? Ha egyszerűen arra vágyik?

Hogy valakinek kevés legyen a magáé, ezt olyan sokan nem gyakorolták előtte az én idővonalamon. Hogy annyira magáévá akarna tenni mindent. Hogy mindenre kíváncsi, mindent körültapogat, és ettől minden megváltozik, a nézőpont, az önbizalom, a látás, a tekintet.

Nem akarok sorokat, szakaszokat idézni, mert azok csak azt mondják el, hogy nagy költő. De Weöres mérhetetlenül több volt, mint nagy költő: egy óriási kobold volt, ha lehet ezzel a paradoxonnal élnem, a szabadság és a tehetség koboldja. Weörest, a jelenséget kellene lapozni, ha lehetne, aki nem a teljesítmény megszállottja, az összevont szemöldöké; aki arra kíváncsi, hová jut el, nem arra, hogy hogyan.
Az emberi élet, mondom öngúnnyal a szememben, túlságosan összetett ahhoz, hogy tudni lehessen, milyen. És Weöres éppen ezt tanította meg, és tanítja nap mint nap: nem az a lényeg, hogy milyen. Az a lényeg, hogy van, és amíg éljük, addig élhetjük. Irigylem a szabadságát.

(Borítókép: Doru Pop és Demény Péter egy könyvbemutatón. Fotó forrása: Observator Cultural)