Különösen azoknak a gerinctelen-jellemtelen élőlényeknek, akik a randábbik fajta karrierizmus szellemében felfele nyalnak, s lefele taposnak. Ezért lett az üzleti és ipari szféra berkeiben egy ideje vita tárgya az, hogy szemléletet kellene váltani. Hogy esetleg jó lenne az alkalmazott válla fölött árgus szemekkel figyelő tekintélyelvű főnökösködés stílusát felcserélni egy olyanra, amely nem azt eredményezi, hogy a vállalati hierarchiában felfele csak bólogatni, helyeselni és mosolyogni szabad.
Az olyan környezetek viszont, mint a hadsereg s a rendőrség, jellegükből adódóan parancsuralmi mikrotársadalmak, itt szóba sem jöhet ettől eltérő gondolkodás. E sorok írója eltöltött annak idején valamennyi időt a szászfenesi kaszárnyában – hiszen kötelező volt. Ma minden szempontból elvesztegetett időnek tartom, de volt egy érdekes hozadéka: az emberi jellem legocsmányabb részleteinek mélytengerkutatása. Amikor a szadizmus akkora örömet tud okozni, hogy két káplár s egy őrvezető képes holtfáradtra dolgozni magát s mosdótálak segítségével a hatvannégy személyes hálóteremben bokáig érő árvizet csinálni csak azért, hogy aztán a hatvanegy közlegénnyel cipőfűzőikkel feltöröltessék, az elég sokat elárul. Persze, hordathatták volna velünk is a vizet, de az már némi agykapacitást is feltételez, ők inkább megdolgoztak az embergyötrés kétes élvezetéért.
A napokban meglehetősen nagy port kavart a rendőrség eljárása egy személyre szabott rendszámtábla ellen, amelynek felirata a kormánypártot és az orális szexuális aktust hozta szoros összefüggésbe. A rendszámtábla és a róla készült sok fénykép kisebbfajta mém lett a közösségi oldalakon s azok, akik az említett pártnak nem feltétlenül hívei, jót szórakoztak rajta. És ezzel persze akár le is csenghetett volna az egész, mint megannyi más politikai töltetű mém, ez is elveszthette volna a tömegek érdeklődését mihelyst akad valami újabb, szenzációsabb.
De nem így történt.
Tüsténkedő és politikailag elkötelezett talpnyaló aparátcsik főnökeiknek hízelegni akaró rendőrök a rendszámtáblát leszedték, a gépkocsi tulajdonosát beidézték, kihallgatták, hivataloskodtak és intézkedtek, jó pártállami módra.
Egyes tisztségviselők kijelentései és írásos förmedvényei kisebb diplomáciai csetepatét idéztek elő a rendszámtáblát kiállító Svédországgal.
Ha a jelenség lélektani oldalát nézzük, akkor a parancsuralmi hajlongás mellett szót kell ejtenünk arról is, hogy mi a szerepe a trágárságnak. A társadalom ambivalensen viszonyul hozzá. A legtöbben helytelenítik a trágár beszédet, de megkockáztatom, hogy időnként, indulat hevében mindenki használja. Az irodalomban, a költészetben s részben a közbeszédben jó ideje zajlik az obszcén szavak polgárosítása. Sokszor öncélként, afféle szópótló szóként, központozás helyettesítőjeként, sokszor az indulat kipufogócsöveként és néha komolyabb, legitimebb célokkal is, de a trágárság immár kellőképpen jelen van világunkban s egyre ritkábban okoz megbotránkozást feltűnése, sőt, talán már csak a szószéken nincs helye.
Miért okoz hát ilyen zsigeri reakciót a politikusok egy részénél? Kötve hiszem, hogy ne tudnák: az emberek egész tömegei rendszeresen illetik őket válogatott szitkokkal. Miért ütötte ki akkor a biztosítékot a szóban forgó rendszámtábla?
Talán azért, mert valahol érzik: a trágárság a lázadás egyik formája. Sokszor az egyetlen, ami megmarad, mert megmaradhat, mert lényegileg ártalmatlan, nem más, mint az adott rendszerben alulmaradottak leegyszerűsített, obszcén címszavakba kodifikált összekacsintása. A megvető köpés verbális változata.
Egy valami azonban bizonyos: talpnyaló rendőrök és parancsuralmi zsigereiket leküzdeni képtelen botcsinálta politikusok s diplomaták óriási sikert arattak, csakhogy ellenfeleiknek. Hatalmas öngól ez a javából. Elérték, hogy a tiszavirág életű fészbukos mém országraszóló botrány, sokakat megmozgató ügy legyen, sőt, a nemzetközi porondon is kavartak egy jó nagyot, hiszen már nem csupán a stockholmi diplomácia közölte a maga száraz és példásan demokrata álláspontját, de külföldi újságok is foglalkoznak a témával. Ha a rendszámtáblát békén hagyják, meghal, érdekessége elkopik, belehullámzik a hétköznapok egyre trágárabb közéleti szókincstengerébe. De mert megpróbálták kinyírni, ezerszeres életre kapott, jeligévé, üggyé és zászlóvá vált. Az autokraták hatalmat és kényszertekintélyt féltő tetteikkel, talpnyalóik fényesre olajozott bárgyú gépezetével mindig és mindenhol gondoskodnak arról, hogy megteremtsék saját legádázabb ellenfeleiket s ráadásul eszközöket is adnak nekik a harchoz. Most sem történt másképp.
