Van az a metoo-helyzet, amikor nincs kiút, nincs választási lehetőség. Amikor például az áldozatnak vissza kell térnie, mondjuk azért, mert a zaklató családtag, tanár, edző stb. És különben is, ki hinne például egy gyereknek, főleg ha történetesen nem a „konformizmus” mintapéldája? Ezen kívül számtalan és nagyon változatos helyzetben lehet kényszeredetten eltűrt a metoo úgy, hogy attól az áldozat még áldozat akkor is, ha első ránézésre úgy tűnik, mintha létezett volna számára menekülési útvonal.
Kétségtelen, vannak olyan „tűzrőlpattant” egyéniségek, akik képesek leszerelni egy metoo-zaklatót. Ők aligha tudják elképzelni, hogy vannak olyan „jókislányok/csöndes pasik”, akik nem fogják, nem tudják, képtelenek ugyanezt megtenni, pedig pokolian szenvednek. Két eset nem egyforma, hogyan lehetne hát egyformán kezelni?
Tökéletes törvény minden igyekezet ellenére még a tökéletes(nek hitt) államokban sincs. Mert nem is lehet. Legfeljebb elég jó törvény. Az élet ugyanis nem fekete-fehér, hanem telis-tele van árnyalatokkal. És ez amennyire jó, legalább annyira rossz is.
Az „elég jó” törvény pedig nem elég ahhoz, hogy elkerülhessük a tragédiákat, az elkövetők ugyanis az „elég jó” törvényeket sem tartják tiszteletben. Ezért kell támogató család, támogató környezet, odafigyelő tanár, odafigyelő kolléga, cimbora, egymásra odafigyelő emberek. Hiába van a gyalogosnak elsőbbsége a zebrán, ha óvatosan nem néz körül, mielőtt lelép a járdáról, mert lehet, hogy az lesz az utolsó lépése. És akkor mit ért azzal, hogy neki volt igaza? Ha a tanár, a cimbora, az ember nem néz félre, hanem törődik (és ezzel sokszor persze bajt hoz a saját fejére), akkor talán sok dráma elkerülhető. Ha mindenkinek lenne a közelében valaki, aki odafigyel, akkor a gyakran már egy szalmaszálban is megkapaszkodó áldozatok talán még időben szólnak, és nemcsak a sértett szava csatározik majd meddőn az elkövetőével. Bárcsak a társadalom ebbe az irányba haladna, hogy odafigyel ember az emberre, és félelemtől, tartózkodástól fűtve nem csak a maga dolgával törődik, merthogy „abból baj nem lehet”.
Szexuális zaklatásnak, visszaélésnek minősülhet bármi, amit az elszenvedője annak él meg. Az pedig, hogy ki mit él meg zaklatásnak, rendkívül változó, akár egyénileg más és más lehet. A határvonalat a „társadalmilag korrekt” közeledés és zaklatás között nem tudjuk egyértelműen megvonni. Ha egy másik személy közeledése zavaró, kínos, az minden esetben már zaklatás? Aligha. Van, akinek az arca egy idegen vetkőztető tekintetétől már lángba borulhat, annyira kényelmetlen az számára – vagy sokszor amiatt, mert titkon esetleg szintén gyengéd érzelmeket táplál az „elkövető” irányában. Hogyan döntheti el a szemtelenül néző „elkövető”, hogy melyik eset forog fenn? Van, akinél hosszasabb ölelés is belefér a barátságba, esetleg csók is az ártatlan flörtölésbe. Amennyire eltérő az ízlésünk, amikor ruhát, könyvet választunk, amennyire különbözőek a szokásaink, a személyiségünk, amennyire változatosak a kultúrák, annyira eltérő az, hogy mit élünk meg szexuális zaklatásként. Egyesek sötétben és csak szemtől szemben, mások napvilágnál, kísérletezgetve. Ami neked még belefér egy egészséges kapcsolatba, az másnak már botrányos. És még mindig ott vannak az árnyalatok: egy szimpatikus személytől ugyanazt a gesztust könnyebben elfogadjuk, míg egy antipatikustól már zaklatásnak érezhetjük.
De akkor mit nevezhetünk még normális, elfogadható közeledésnek? Ennek a szabályozására aligha születhet minden helyzetre kiterjedő törvény, de még íratlan erkölcsi norma sem. Pont úgy szenvedhet az, akinek félórán át égett az arca egy tekintettől, mint az, aki tettleges szexuális erőszak durva formáját szenvedte el. Kívülálló pedig nem ítélheti meg, hogy kinek mekkora fájdalomhoz van joga. Egy kéretlen puszi? Félnapnyi szégyenkezés! A fogdosásért egy hónap elég? Nemi erőszakért egy élet? Ki dönthetné el?
Akkor hát mi a megoldás? Flörtölési szerződés? Ha tetszik egy lány/fiú, ennek jelét nem adni mindaddig, amíg siváran meg nem beszéltük, hogy kedvére lennénk-e? Vagy talán hozzuk vissza a házasságközvetítő intézményét, gardedámok boronálják majd össze higgadt logisztikával sírig tartó szövetségbe a párokat, úgymond minden szörnyűséget kiküszöbölendő? Hát így miféle varázslat ez, amire állítólag minden ember vágyik? Akkor hol marad a játék? A gyomrodban szárnyverdeső lepkék? A másik esetlen-világraszóló felfedezése? A romantika? Az egészséges flört? (Ami megint mindenkinek más és más mennyiséget jelent.) Hozzunk tán egyentörvényt a szerelemre és akkor a kezdeményezőnek már csak annyit kelljen minden más lépés előtt kötelezően mondania, hogy 1128. törvény hatodik cikkely...? Mivé lesz a szerelem? Örökre egy elérhetetlenül távoli túlsó partra száműzzük?
