Szentes Stefánia újságíró szakos diáké az idei Művelődés-díj

Ezúttal a díj odaítélése azért jelentett meglepetést, mert – amint Benkő Levente, a Művelődés folyóirat főszerkesztője is kiemelte az ünnepségen – a díjazottról a világhálón vagy életrajz-lexikonokban hiába keresnénk szócikket, mert (még) nem találnánk, annyira fiatal. „Annyit tudunk róla, hogy népes családból érkezett. És tehetséges. És a BBTE Politikatudományok, Közigazgatás és Kommunikáció Kar Újságíró szakának diákja. És másodéves. És, hogy a Jóisten gyönyörű hanggal áldotta meg. És íráskészséggel is, természetesen. És akarattal, hogy jó tanáraitól sok jót tanuljon. S hogy egyazon nyelven írjunk, beszéljünk és énekeljünk. Kell-e ennél egyszerűbb és szebb kötődés a gyökerekhez?” – hangzott el a főszerkesztő méltatásában. A Művelődés-díjat idén Szentes Stefánia másodéves újságíró szakos diák vehette át.

Benkő Levente, érdeklődésünkre, hogy milyen szempont, elképzelés alapján esett idén a választásuk egy fiatal pályakezdőre, elmondta, arra gondoltak, hogy a Művelődés-díjjal ezúttal nyissanak a fiatalok felé. 

– Kapóra jött Vallasek Júlia (irodalomkritikus, a BBTE újságírás szakának egyetemi docense) ajánlata, aki valamikor a tavasz végén azzal keresett meg, hogy egyik tanítványának van egy írása, leközölnénk-e. Természetesen, mint más esetben is, igent mondtunk, az írás megérkezett, nagyon jó volt, le is közöltük. Szentes Stefánia a moldvai Magyar Házakról írt egy nagyon helyénvaló összefoglalót. Azonnal jeleztem neki, hogy még írjon, bátran. Megbeszéltük a további témákat, és jelentkezett is egy újabb, a moldvai népviseletről szóló szintén nagyon hasznos írással. Aztán figyeltük, hogy a Szabadság hasábjain a Campus diákmellékletben is ügyeskedik. Mondtam a kollégáimnak: itt van ez a moldvai csángó-magyar leány, Moldvából átjött Csíkszeredába azért, hogy magyarul végezze el a középiskolát, most magyar újságíró szakon tanul tovább Kolozsváron; egyértelmű a tehetsége, a szorgalma, a pozitív hozzáállása – mit szólnátok, ha mindezért díjaznánk? Nem volt kétséges: mindenki azonnal igent mondott, mert mind a szakmai, mind az emberi vonatkozások egyértelműen Stefánia mellett szóltak. Ráadásul ha valaki – ez esetben Stefánia – vállalja, hogy olyan faluból, ahol az 1950-es évek két tanévét leszámítva soha nem volt intézményes keretek közötti, azaz iskolai magyar nyelvű oktatás, a középiskolában és az egyetemen is magyar nyelven akar tanulni, azt csak díjazni lehet. Ezt tettük – mondta Benkő Levente, azt is hangsúlyozva az eseményen jelen levő újságíró szakos diákoknak, hogy szerkesztőségük kapuja mindenki előtt nyitva áll.

Szentes Stefániát Benkő Levente, a Művelődés folyóirat főszerkesztője méltatta

Hölgyeim és uraim!

Valamikor a hetvenes évek elején, pontosabban az 1972. évi labdarúgó Európa-bajnokság brüsszeli négyes döntő tornája idején volt, amikor a Fekete-tenger partjáról hazaúton áldott emlékű édesapánk azt mondta, hogy ha már nyár és szabadság, tegyünk egy kitérőt, s látogassuk meg a besztercei testvéreket.

Valahol Medgidia – gondolta a fene, hogy alig tíz éven belül katonaként pont ott fogom szolgálni a hazát és építeni a Duna–Fekete-tenger csatornát; s dézsmálni a borászati szocialista vállalat szőlőjét… –, szóval Medgidia után egy jobbkanyarral észak felé vettük az irányt. 

Mi, gyermekek roppant élveztük az utat, amely valósággal megkoronázta pár napi önfeledt pancsolásunkat – s meg is babonázott egy kicsit. Mert szép a mi Erdélyünk, ejisze ennél is szebb a mi Székelyföldünk, s benne a mi Erdővidékünk, de azért Moldva legalább annyira varázslatos, még akkor is, ha egy kicsit más. 

Élvezettel néztük, bámultuk a tájat, a hegyeket, a völgyeket, a falvakat, a takaros kicsi házakat, megállapítottuk, hogy errefelé egy cseppet másabbul építkeznek, öltözködnek, s másabbul beszélnek. 

Egy-két helyen meg-megálltunk, s mivel akkoriban még nem létezett sem okostelefon, sem dzsépészé, más szóval semmiféle kütyü, hát a tájékozódást úgy oldottuk meg, hogy: Adjon Isten jónapot! s Bună ziua!, s erre van-e az arra? S az ember vagy az asszony mondta, hogy: „Da, da, mergeți tot așa, ’nainte!” S akkor Isten-Isten, s Doamne ajută!

S akkor egy helyen egy mai magamkorú ember úgy válaszolt volt az adjon Istenre, hogy: „Fogadjisten!” Magyarul. Vagyis olyan érdekesmagyarul. S miután meghányták-vetették a dolgokat s az irányt, a mai magamkorú ember azzal fogott kezet apánkkal, hogy: „Szegéjje a Jóiszten, s ha még erre járnak, hozzanak ábecsedárt!”

Évek teltek. Azóta vittünk és küldtünk arrafelé ábecsedárt, másmilyen szellemi táplálékot. Élelmet, ruhát és pénzt is, amikor a Szeret majdnem elvitte az egész Külsőrekecsint. És a szomszédos falvakat.

Azóta is mindig eszembe jut az a hetvenes évekbeli fúróvállalatnál dolgozó fiatal munkás, aki az erdőn felkérezkedett áldott emlékű nagybátyám rönkös kocsijára, s Középajtán a vegyesbolt előtt egyszercsak így szólt: „Álisza meg, álisza meg!” Vagyis, hogy álljon meg, mert bemenne vásárolni ezt-azt. 

S mindig eszembe jut Catarina Feer, vagyis Fehér Katalin, akit a kilencvenes évek derekán a bákói bíróság azért cibált, mert saját házában, azaz saját otthonában magyarul merészelte tanítani a gyermekeket. 

És amíg élek, sohasem felejtem el, amikor Erőss Péterék falujában, Pusztinában a leányok egyszercsak rázendítettek, hogy: „Van borom, pálinkám es, ihahahaha haj / S egy kékszemű lányom es, ihahaha haj / Jaj, jaj, libabőr, jajaj, jajaj, / Tátim hozta Klézséből, jajaj libabőr…” Az a gyönyörűen csengő ének, azok a gyönyörű gyermekek, azok a gyönyörű lelkek… nincs szavam elmondani azt az érzést.

Hölgyeim és uraim!

Elnézésüket kérem, hogy ezzel a kissé hosszúra és kissé személyesre eresztett bevezetővel traktáltam önöket. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy ilyenkor mit érez az ember. Mert én az ilyen életes dolgokat szeretem. 

És csak azt akartam jelezni, hogy idei díjazottunk arról a vidékről való. Az egyik szomszéd faluból. Abból, amelyet a madéfalvi veszedelem után az osztrák császári önkény elől a Kárpátoktól keletre menekülő/telepedő, új hazát keresni kénytelen székelyek alapítottak. Amelynek két fő utcája közül az egyik máig Gyergyó s a másik Csík névre hallgat. Kell-e ennél egyszerűbb és szebb kötődés a gyökerekhez? 

Idei díjazottunk abból a faluból jön, ahol az 1950-es évek mindössze két tanévét kivéve egy másik fajta önkény miatt soha nem volt, mert nem lehetett magyar nyelvű oktatás – intézményes keretek között legalábbis. És ahonnan idei díjazottunk mégis elindult. Előbb Csíkba, vissza ősei földjére – hogy ősei nyelvén tanuljon. S onnan fel, ide, Kolozsvárra – hogy esment ősei nyelvén tanuljon – tovább. 

Magamfajta szerkesztő embert ritkán ér(t) olyan kellemes meglepetés, mint amikor első írása a moldvai Magyar Házakról postaládánkba megérkezett. Aztán a második a moldvai népviseletről. Aztán a harmadik a minapi, kolozsvári táncház-találkozóról, igaz, hogy utóbbi a Szabadság egyetemista hasábjain, de nem baj; fő, hogy dolgozzon – teszem hozzá Benedek Elekkel.

Díjazottunkról a világhálón vagy életrajz-lexikonokban hiába keresünk szócikket. Hiszen igen-igen fiatal. Annyit tudunk róla, hogy népes családból érkezett. És tehetséges. És a BBTE Politikatudományok, Közigazgatás és Kommunikáció Kar Újságíró szakának diákja. És másodéves. És hogy a Jóisten gyönyörű hanggal áldotta meg. És íráskészséggel is, természetesen. És akarattal, hogy jó tanáraitól sok jót tanuljon. S hogy egyazon nyelven írjunk, beszéljünk és énekeljünk. Kell-e ennél egyszerűbb és szebb kötődés a gyökerekhez?

Nem tudom, hogy mindezek után önök sejtik-e, kiről van szó, s hogy díjazottunk magára ismert-e. Ha nem, akkor elárulom:

A Művelődés-díj idei kitüntetettje: Szentes Stefánia!

A fentebb idézett népdal sorával élve: „Édes vérem, testvérem”, kedves Stefánia! Legyen az utad, a pályád, az életed hosszú és szép! És örömteli!

Remélem, nem veszed rossz néven, ha ugyanúgy köszöntelek, mind engem köszöntött egyszer egy református lelkipásztor: Áldjon meg téged az Úr!

(Elhangzott a díj átadó ünnepségén, a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban, 2023. december 14-én) 

Borítókép: HORVÁTH LÁSZLÓ