Az ATIPIA nevű európai projekt záróeseményén jártunk
Néhány héttel ezelőtt olvastam először, hogy a Shoshin Színházi Egyesület 60 évnél idősebb személyek jelentkezését várja egy műhelymunkára, s már akkor rendkívül izgalmasnak, ugyanakkor fontosnak és hiánypótlónak találtam ezt a törekvést, hiszen az idősebb korosztálynak nem szerveznek túl gyakran hasonló programokat. Viszont arról már nem voltam meggyőződve, hogy találnak is olyan személyeket, akik elég bátrak, nyíltak és őszinték ahhoz, hogy kipróbálják magukat egy hasonló helyzetben. Szerencsére tévedtem...
A szeptember 13–18. között zajló foglalkozásra heten jelentkeztek, köztük fiatalosabb mozgású, vagy kissé már nehézkesebb járású urak s hölgyek. A táborzáró mini-előadást a foglalkozás utolsó napján tartották a Tranzit-házban, zárt körben. Csak néhány sajtós, a szervezők, valamint a résztvevők meghívottjai láthatták azt a csodát, amely ezt a rendkívüli találkozást összegezte.
A kolozsvári foglalkozásra heten jelentkeztek
Érkezésünkkor a Tranzit-házban a táborozók és a képzett színészek, idősek és fiatalok épp bemelegítőt tartottak. Köllő Csongortól, a Shoshin egyik vezetőjétől megtudtuk, ez már része az előadásnak, hiszen a tábor alatt is hasonló bemelegítő gyakorlatokkal indították a foglalkozásokat. Mikor beléptünk, a résztvevők épp saját nevüket ismételgették különböző stílusban és hangsúllyal, érdekes mozgásokkal kísérve, majd egy almát adtak egymásnak, boszorkányos felhanggal kérlelve, követelve a többiektől, hogy egyék meg a gyümölcsöt. Egy groteszk, mégis vicces és őszinte jelenet, felszabadult hangulat, összeszokott, jókedvű társaság fogadott.
A foglalkozás az ATIPIA nevű projekt része volt, amelyet a Shoshin négy külföldi partnerszervezettel – Káva Kulturális Műhely, Leeds Beckett University, Centre Artistique International Roy Hart és Colaborative Reichenow – közösen bonyolított le. A programhoz csatlakozott európai szervezetek mindegyike az előadóművészet és az alkalmazott (vagy részvételi) színház különböző területeivel foglalkozik, a program célja ezeknek a különböző területeknek a közös megismerése volt.
A partnerszervezetek képviselői, szervezők és a kolozsvári résztvevők
A mostani kolozsvári műhelymunkát négy másik találkozó előzte meg, ahol a különböző módszereket ismerték meg, sajátították el, a romániai eseményen pedig megpróbálták a tapasztalatokat összegezni, másoknak is átadni. Az, hogy ezeket a tapasztalatokat egy olyan célközönséggel osszák meg, amely általában kiesik a hasonló programok „látószögéből”, az angliai Leeds Beckett University képviselőinek az ötlete volt, amely korbarát intézményként határozza meg önmagát, az általuk képviselt elv szerint a tanulás mindenkit megillet, nemcsak a fiatalok kiváltsága.
És milyen igazuk van... Erdélyben már 30 évesen is szinte szégyen beülni egy egyetemre, tanfolyamra, ilyen „hóbortos” művészeti foglalkozásokról nem is szólva, hát még 60+ évesen. Pedig szerintem soha nincs késő ahhoz, hogy az ember fejlessze önmagát, valami újat, szokatlant és merészet tanuljon, vagy legalább ne semmiségekkel üsse el a mindennapok unalmát, hanem aktív és hasznos programokkal töltse ki szabadidejét. A program hét kolozsvári résztvevője pedig ezt igazolta!
Az ember ne semmiségekkel üsse el a mindennapok unalmát, hanem aktív és hasznos programokkal töltse ki szabadidejét
A foglalkozások alatt két rövid, személyes történetekre, megismerésre, valamint izgalmas mozgásra alapozott előadást állítottak össze. A szervezők, a partnerszervezetek idősebb és fiatalabb képviselői, a kolozsvári résztvevők, a tapasztalt, illetve az amatőr színészek olyan egységes mozzanatot hoztak létre, amely a bizalomra épült, és amely minden egyes szereplőnek, de nézőnek is valami újat adott.
Bizalom, őszinteség, nyitottság és bátorság jellemezte a foglalkozást és az előadást
A mini-előadás kulcsa a nyitottság és az őszinteség volt, pont az a két elem, amelynek meglétében kételkedtem. A kolozsvári résztvevők bátran meséltek saját, nagyon gyakran keserű, lehangoló, de mindig magávalragadó történeteket, ugyanakkor hasonló bátorsággal nyitottak voltak más kultúrák felé, a tanulás, az oktatók, a fiatal, náluk azonban tapasztaltabb színészek irányába. Utóbbiak pedig hasonlóan jártak el, rendkívüli figyelmet tanúsítva kísérgették, segítették őket a színpadon. Ennek köszönhetően egy-egy idősebb személy úgy megnyílt, hogy az volt a gyanúm, életében nem volt még ennyire őszinte soha, senkivel.
A lendületesség, a hangulat és a szemekből sugárzó köszönet pedig azt igazolta, szükség van hasonló programokra, a mellékvágányra sodródott személyek bevonására, értékelésére, odafigyelésre és korbarát tanulásra.
(Borítókép: Érkezésünkkor épp bemelegítőt tartottak. Fotók: Rowenna Baldwin)
