Potyautasként nehéz túrán: a káprázatos Bélavára

Potyautasként nehéz túrán: a káprázatos Bélavára
„Nehezebb, mint a Székelykőt megmászni?” – kérdeztem Bogitól. „A Nagyárkon? Szerintem könnyebb.” – jött a válasz, így aztán egyértelmű volt a szombati program. Csak éppen azt felejtettem el, hogy a Székelykőt még a járvány előtt „hódítottuk meg”, azóta pedig eltelt néhány év, történt egy s más, a home office pedig jelentősen átalakította a hétköznapokat s az addig is csak inkább remélt, semmint valós állóképességemet. De a kocka el volt vetve.

Megjelent a Szabadság és az EKE – Kolozsvár 1891 turistamelléklete, az Erdély 2023. novemberi számában.

„A körtúra hossza 10 km, minősítése közepesen nehéz-nehéz (tapasztaltabb túrázóknak ajánljuk), teljes szintemelkedés és szintereszkedés 780 m.” Ez a mondat aggasztott a hirdetményben, hiszen vágyakozó, elszánt és ambíciós ugyan igen, de tapasztaltabb túrázó semmiképpen nem vagyok. No, de úgy okoskodtam, hogy a teljes szintemelkedés és szintereszkedés azt jelentheti, hogy csak a fele emelkedő, a 780 métert tehát szépen elosztottam kettővel: 390 métert csak tudok mászni…! Tarsolyomban Bogi fenti válaszával már neki mertem vágni.

A koránkelés nem probléma, 7 órakor indulni teljesen komfortos. Meg nem mondhatnám, mennyi ideig autóztunk a magyarlónai letérőtől: miután rég találkoztunk ilyen ráérősebben, Bogival bőven akadt beszédtémánk, így aztán repült az idő, utastársaink pedig legalább szunyókálhattak – pontosabban Anikó és Rita, szerencsére Botondot nem sikerült elálmosítanunk, így teljes biztonságban és időben elfuvarozott bennünket a célig.

Felsőpodsága felé közeledve egyre több személyautó futott velünk azonos irányba. A völgyben megbúvó hegyvidéki faluban döbbenten szemlélték az autókonvojt, a kétsávosnak csak nagy jóindulattal nevezhető aszfaltúton forgalmi dugót okozott a sok túrázó. Egy adott pillanatban negyvenegy parkoló személyautót számoltam ott, ahol a völgy cseppet kiszélesedett. A rendszámtáblákon mindenféle megye, legalább három különböző társaság vette célba Bélavárát ezen a ragyogóan napsütötte szombaton.

Jókora kőhajításnyira a parkolónak kiszemelt területtől hatalmas sziklavonulat ragyogott fehéren a reggeli napsugárban – a látványt csodálva magamban megállapítottam: biztos pazar kilátás nyílik a tetőről, be szép lenne egyszer oda is feljutni, persze majd ha gyakorlott hegymászó leszek.

Reggeli ragyogás A SZERZŐ FELVÉTELE

Higgadt gondoskodással igazgatta az érkezőket Kismihály Boglárka, az EKE kolozsvári szervezetének irodavezető-szervezője: derűs nyugalommal intézkedett, míg az utolsó jelentkezők is befutottak, és mintegy fél tízkor útnak indulhattunk. Addig se sokat, de azután már szemernyit sem számítottak a percek, ki-ki képességei szerint szaporázta, lépegetett, araszolgatott a jelzés mentén a sziklák, füvek, erdők, kövek teremtette önfeledt időtlenségben.

Nagy kincs számomra az erdők csendje. A mezőké, hegyeké. Szeretem az egymást szólongató túrázók kiáltásainak sajátosan tompa visszhangját, ahogyan a fák magukba szippantják az emberhangot, hogy néhány méterrel távolabb már érthetetlenek a szavak. Legfőként a lombsusogós, madárcsicsergős csendet szeretem, ahol csak olykor roppan faág a túrázók lába alatt, s a fennsíkon a széllel mintha a mindenség süvítene a fülünk mellett.

Néhány lakatlannak tűnő ház mellett indultunk el a völgyben szelíden emelkedő földes, köves úton. Kétoldalt fák, bokrok. Bámészkodtam mindenfelé, mintha szeretnék mindenkit és mindent nemcsak nézni, hanem meglátni. Közben kíméletes erdei-mezei ösvénnyé fogytak talpunk alatt a jelenlétüket becsületes bakancsokon át is jelző éles kövek. Rövidesen apró tisztásokkal tarkított erdőbe jutottunk, és itt már szemet szúrt ám, hogy a csoportunk zöme bizony előttem halad. Mire a tapasztaltabb túrázók – khm…, akiknek a felhívás szólt – kezdhették érezni, hogy nocsak, végre kirándulnak, addigra én már alighanem el is fáradtam. Aznap először…

Aztán egyszer csak égbetörő fehér sziklaoldalhoz érkeztünk… – a cserjék zöldjével tarkított szikrázó fehérség színes foltokként hordozta hátán kirándulótársaimat. Nincs mese, itt bizony fel kell kapaszkodni. Amilyen nagy fal(at)nak tűnt, olyan jó mókának bizonyult ez a …félóra? …óra? …száz perc? Csodálatosan felszabadító, hogy még most sem tudom felbecsülni. És akkor sem volt semmi, de egyáltalán semmi jelentősége: Bogi haladt a hoooooosszú sorrá kígyózó csapat elején, Boér Botond biztosította a hátvédet, ez maga a tökéletes biztonság. Ha olykor merőlegesen haladt is, ezen a sziklán tiszta szórakozás volt felkapaszkodni – megtalálni a legjobb pontokat, ahova kezed-lábad beillesztheted, a legkedvezőbb kiszögelléseket, faágat, cserjét, fűszálat, földbogot, amelyekbe kapaszkodhatsz, figyelmeztetni a többieket az ingatag kövekre. Egyetlen lépéssel akár félmétert is letudhattunk abból a 390-ből, és nem is fullasztott ki annyira, mint az enyhe, de kitartó emelkedők. Na meg a sziklától nem is lehetett látni a következő sziklát, sem a mögötte megbúvót… És akkor kezdett valami derengeni. Már sejtitek, ugye? Pontosan azon a sziklán kapaszkodtunk, amelyiket gondolatban reggel szépen zárójelbe tettem. Jól van hát, jól van, a látszat néha csal, biztos fel lehet oda mászni valameddig.

Bélavára meredek sziklafalai FOTÓ: KISMIHÁLY BOGLÁRKA

Aztán a sziklafal is elfogyott, felértünk egy legelőre, előttünk amíg a szem ellát, egyik hegyhát a másikat ölelte, most már biztos megérkeztünk. Vizet ittunk, visszafordulva konstatálhattuk a mögöttünk hagyott útszakaszt, végigpillantva az erdőborította halmokon. Ezalatt az elsőként felérők már tovább is indultak, jobbra a fák mögött előbukkanó újabb aprófüves emelkedőn kaptattunk, a tetőn következő tűnt fel, de ott már tényleg fent leszünk, adagolta Botond az információkat a valóban tapasztalt túrázók végtelen bölcsességével. És akkor, ott, végre tényleg felértünk. A „bevehetetlen” sziklafal tetejére.

Útközben számtalanszor hámoztuk ki magunkat felsőruháinkból, dzsekik, pulóverek alól előkerülő pólókban gyűjtöttük a késő őszi D-vitamin utolsó adagjait. Itt a kopár tetőn hangosan süvített a szél, az átizzadt ruhák másodpercek alatt vacogtatóra hűltek, mégis muszáj volt körülnézni. Egyszer, kétszer, újra és megint, minden oldalra, ráérősen, komótosan. Távolabb fás-bokros halmocska tövében széltől védettebben falatozott az előretolt helyőrség, mire kedvemre körülnézegettem és száraz ruhát öltöttem, ebédjük felét elfogyasztották. Hamar sikerült melléjük heveredve felzárkózni, és az ebédszünet után a „kárpótlásért” továbbindulni.

Innen már csak szépen sétálunk – biztattak, és valóban, órákon át nagyjából vízszintes vonalban haladtunk, amikor magától lép egyik lábunk a másik elé a mászással kitágult tüdőnkbe áramló hegyilevegőtől szinte centivel a föld felett lebegve. Ha létezik panoráma, amely igazán megjutalmaz minden elszenvedett lépésért, az határozottan Bélaváráról nyílik. Elmesélni ezt nem lehet, festmény, fénykép, de még videó sem adhatja vissza a tobzódást, amiben érzékeink lubickoltak. Fehér sziklák, szürke kövek, zöldtől a sárgán át a vérvörösig terjedő színskálát öltött lombok borította hegyek minden irányban egészen a láthatárig – itt állhatott, aki ezt a vidéket Erdélynek keresztelte. A völgyekben imitt-amott házak, templomtornyok, a tiszta időben egész falvakat láthattunk. Bogi azt mondja, a teljes menetidő 7 óra 24 perc volt, ebből 3 óra 27 perc állásidő, vagyis az időnek majdnem a felét álmélkodással töltöttük. Kiálltunk mindenféle sziklaszirtekre, próbáltuk elraktározni a látványt, minél többet észrevenni a részletekből, de már tudom, hogy eleget úgyis lehetetlen. Bélavárán talán mindennél érvényesebb, hogy csak a pillanatot kell megélni, egyiket a másik után, míg észrevétlenül letelik a három és fél óra.

Az ereszkedő észrevétlenül indult, sok-sok istenadta kilátóval. Később túlvilági tájon haladtunk: olykor égésnyomokat is hordozó lombtalan fatörzsek meredtek az égre, bokrok, cserjék között helyenként kidőlt szálfák keresztezték utunkat. Aztán erdős, meredek oldal tette próbára izmainkat és kapaszkodókat kutató leleményességünket – itt tették talán a legjobb szolgálatot a leírásban javasolt túrabotok. Volt, aki kúszott, csúszott, fekve fogyasztotta a métereket, mígnem sikerült kikötni a sziklavonulat másik felén ereszkedő legelőn. Túravezetőink alapos időbeosztásának köszönhetően oldalról is ráérősen megfigyelhettük a sziklafalakat, pont szembenézve a „tetőablakos” barlanggal – ide is el lehet jutni, de október vége helyett tanácsosabb hosszú nappalok évszakában. Füves legelőn elhagyott esztenák mellett haladtunk el, aztán nemsokára ismét éles köveken lépkedve ereszkedtünk tovább. A „parkolói” búcsúpillantáskor a fehér sziklák napnyugta táján is ugyanolyan ragyogóak, mint reggel. Jövő októberben ugyanott?

Ui.1: Két hétköznapi hőssel találkoztam: egyik a sokszoros nagyapa A., aki tett azért, hogy egy évvel az infarktusa után eljöhessen Bélavárára, másik az ifjú S., akinek nagyon vastag lencséjű szemüveget kell hordania, hogy valamennyire lásson, és óvakodnia mindenféle megerőltetéstől – talán még a kitartó emelkedőktől is –, mégis tempósan diktálta nekünk is az ütemet.

Ui.2: A túrán tulajdonképpen 800 métert kapaszkodtunk és 800 métert ereszkedtünk. Azt a számot nem kellett volna elosztanom kettővel…, de szerencsére megtettem. Akinek nem áll módjában felbecsülni képességeit, az se maradjon otthon, kezdje az EKE szelídebb túráival, hamar kialakul a viszonyítási alap.

Drónos csoportkép a Bélavárán, háttérben a Bleánc-köve FOTÓ: KISMIHÁLY BOGLÁRKA

(Borítókép: Bélavára a Coșul Boului beomlott barlangjával KISMIHÁLY BOGLÁRKA)