KULCSÁR GABRIELLA
Johannes Brahms (1833–1897) 2. B-dúr Zongoraversenyéről egyik tanítványához címzett levelében így írt: „…El akarom mesélni, hogy írtam egy egészen kis zongoraversenyt egy egészen kis, gyengéd scherzóval…” Ki tudja, hogy Brahms tréfás híradását komolyan vette-e a tanítvány, azt viszont bizton állíthatjuk, hogy valójában e sorok a zongorairodalom egyik legnehezebb versenyművére vonatkoznak. Technikailag mind a zongora, mind a zenekar számára bonyolult zeneszövetét tekintve, a Brahms-concertót zongorás szimfóniának is szoktuk emlegetni A mű előadásának egyik veszélye a szétdaraboltság, ezért szellemileg és érzelmileg egyaránt nehéz feladategységbe foglalni. A zongora ugyan beleolvad a szimfonikus együttesbe, azonban a zongora számára Brahms szinte emberfeletti szólamot komponált, amely előadójától erőt, kitűnő fizikai kondíciót, jó állóképességet követel. A két kezet egyformán „megdolgoztató” sorozatos teltfogású akkordok, a hatalmas futamok, az erőteljesen robogó oktávák a zongora szólamának zenekari jelleget kölcsönöznek, amelyben a mély drámai és selymesen lírai pillanatok váltakoznak. A zenekar és a zongora közötti állandó kapcsolat hol párbeszéd formájában, hol a zenekari faktúrába tökéletesen beleolvadva valósul meg. A szaggatottság és a dinamikai fokozások okozta feszültségek intenzív emocionális csúcspontokhoz vezetnek, majd váratlan hirtelenséggel, bársonyosan puha, a tenger hullámaihoz hasonló csendesen fodrozódó megoldásokban csapódnak le. A démoni energia és az érzékeny poézis kontrasztja az egész versenyműnek sajátossága. Ritka megoldás, hogy lassú tételének legszebb dallamát Brahms nem a zongorára, hanem a csellóra bízza. Érdekes színfoltot képez a scherzo és az utolsó tétel magyaros hangvétele.
Ami Brahms „egészen kis zongoraversenyének” előadását illeti, csodáltam Oxana Corjos kis termetének ellentmondó erejét, amellyel – az apróbb bizonytalanságokat figyelmen kívül hagyva – győzte a valójában „mammut” concerto technikai és művészi „megpróbáltatásait”. Művészi kvalitásainak sokszínűségét, költői hajlamát, az „álombeli” súlytalan lebegés hangulatát, hangszíneinek árnyaltságát az éteri pianissimótól a drámai fortissimóig, igazából a lassú tételben mutatta meg. Kivételes az a fordított helyzetet, hogy a csellón megszólaló költői szépségű dallam előbb keletkezett, mint Brahms Mindig mélyebb az álmom című liedje. Kár, hogy e lírai gyöngyszem fényét a cselló (Marian Marica) bizonytalan, hamis intonációja tompította. A négytételesre duzzasztott concerto magyaros elemektől ragyogó fináléjában a brahmsi játékosságnak (is) súlya van, nem gondtalan, nem is pajkos. Táncos perdüléseit is rendszerint félbeszakítja. Mosolya derűs, de visszafogott, mint a magyar nóták világát idéző „sírva vigad a magyar” életérzés. Cristian Mandeal, aki nem először kíséri a tehetséges Oxana Corjost, biztos kézzel igazította a zenekari szövetet a zongorához. A fiatal művésznő drámai-lírai Brahms-interpretációját a közönség kitörő tapssal jutalmazta. Ráadásként Victor Iuşceanunak, a művésznő nagyapjának mesehangulatú Zenedoboz című darabját játszotta.
Ludwig van Beethoven (1770–1827) IX. d-moll Szimfóniáját egyszerűen Örömódaként szoktuk emlegetni. A Kilencedik valójában szimfóniáinak szintézise, életművének csúcsa. Beethoven a szimfónia utolsó tételében a zenekari faktúrához énekhangot rendelt, felhasználva Schiller Az örömhöz című ódáját, innen származik az Örömóda elnevezés. A szimfónia műfajában az énekkar és az énekes szólisták bevonásával új utat nyitott az őt követő zeneszerző nemzedékek számára. Hangszerelése merészebbé vált, a hangszerek és az énekhang határait túlfeszítve, a technikai lehetőségeket maximumig kihasználta. Gigantikus, mesteri alkotás, amelyben Beethoven a saját élettapasztalatain át, az ember életének vívódásait, a mindennapok küzdelmét, a testi nyomorúság lelki drámáját, a szellemi felemelkedést tárja elénk. Azét az emberét, aki megtanulta meglátni a kicsiben a nagyot, hallani azt, amit süketsége miatt csak belül hallhatott. Az élete alkonyához közeledő, egyre magányosabb géniusz zaklatott zenéjét kevesen értették meg, lelki gyötrelmein azonban mindig felülkerekedett az emberbe, a művészetbe vetett hite. A Kilencedik művészete is abban rejlik, ahogyan a megrázó dráma örömüzenetté alakul. Diana Ţugui (szoprán), Cristina Damian (mezzoszoprán), Tiberius Simu (tenor) és Cristian Hodrea (bariton) énekes szólisták előadásában a női szólamok harmonikusabban simultak egymáshoz, a férfi szólamokat egyenetlennek éreztem. A Cornel Groza vezette énekkar a tökéletesség jegyében énekelt. Cristian Mandeal, a zene- és énekkar nagyszerű előadásában, az 50. Zenei Őszt búcsúztató Örömóda az emberek közötti szeretet és barátság himnuszaként, szeretettel és barátsággal itatta át a hallgatók szívét is.
