Márványtáblákat lepleztek le az Aranyosegerbegyen elesett magyar hősök emlékére

Márványtáblákat lepleztek le az Aranyosegerbegyen elesett magyar hősök emlékére
Márványtáblákon örökítették meg a második világháborúban Aranyosegerbegyen 1944. szeptember 14. és október 8. között hősi halált halt, illetve eltemetett magyar katonák emlékét. Ezek felavatását vasárnap délelőtt ünnepi istentisztelet keretében tartották a helyi református templomban. A tordai csatában elesett 65 katona nevét őrző táblákat a templom külső falára helyezték el. Mindez a Történelmi Vitézi Rend, illetve a Torda-Aranyos Vitézi Szék, a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársainak és kutatóinak, az Aranyosegerbegyi Református Egyházközség lelkészének és presbitériumának, valamint sok lelkes támogatónak köszönhetően valósulhatott meg. Az ünnepségen Daróczi Attila helyi református lelkész hirdetett igét, majd Illésfalvi Péter hadtörténész ismertette az egykor történeteket, és a Történelmi Vitézi Rend képviselői emlékeztek a magyar hősökre. Ugyanakkor az ünnepség keretében több szavalat hangzott el fiatalok tolmácsolásában, valamint fellépett az aranyosegerbegyi Árvalányhaj Vegyeskar is.

A keresztelővel kezdődött ünnepi istentiszteleten Daróczi Attila református lelkész igehirdetésében a közel nyolcvan évvel ezelőtti történésekre, a hősi halottakra és polgári áldozatokra emlékezve az imádság erejét emelte ki, amely – mint fogalmazott – nagyobb hatalom, mint a fegyver, megtart és bátorít a további küzdelmeikben. „Írjuk be hőseinket szívünk emlékkönyvébe” – kérte a jelenlévőket a református lelkész.

Ezt követően Illésfalvi Péter, a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatója ismertette az Aranyos-menti térségben zajló egykori eseményeket. A hadtörténész előadásából megtudhattuk, hogy 1944 nyarának végén a Kárpátoktól keletre rendkívül kemény harcok folytak, mintegy százezer magyar honvéd próbálta megállítani a szovjet gőzhengert, amely nyugati irányba, a Kárpát-medence felé törekedett. Ilyen körülmények között villámcsapásként érkezett a hír a magyar csapatokhoz, hogy Románia átállt abból a szövetségi rendszerből, amelyben Magyarországgal együtt a Német Birodalom oldalán harcolt a Szovjetunió Vörös Hadserege ellen.

„Nem kellett különös stratégának lenni ahhoz, hogy az ember pillanatokon belül átlássa, mit jelent az, ha az arcvonal déli szakaszán a román királyi haderő csapatai megnyitják az utat a szovjetek előtt. Ehhez képest igyekezett az akkori magyar katonai és politikai vezetés szűkös lehetőségei közepette megtenni mindent annak érdekében, hogy Erdély földjét is védeni lehessen” – mondta a történész.

Ismertetése szerint az 1944. augusztus 28-29-én lezajlott koronatanácsi üléseken heves vita alakult ki. A magyar politikai felső vezetés egy Dél-Erdélyt visszafoglaló támadást erőltetett, míg a katonai vezetők sokkal mérsékeltebb célt fogalmaztak meg, miszerint „legalább olyan pozíciót tudjunk elfoglalni, amely hadműveleti szempontból a kedvező védelem lehetőségét teremti meg a Kárpát-medence és azon belül Magyarország számára”. Következésképpen az olyan seregtesteket, amelyeket valamelyest nélkülözni lehetett, kivontak a Kárpátaljával szembeni területekről, s elindították Erdély felé. Közöttük volt a nagyváradi 25. gyaloghadosztály is, amely számottevően erdélyi fiatalokból állt össze.

A sokak által ismert tordai csata 1944. szeptember 12-től október 4-ig, más számítások szerint október 9-ig tartott. „Ez egy sikeres védekező hadművelet volt, ha figyelembe vesszük, hogy mi volt a célja a szovjeteknek térben és időben, s ezt miként sikerült akadályozni” – vélekedett Illésfalvi Péter, külön kiemelve az itt harcoló magyar katonák teljesítményét, akik két szovjet és egy román hadseregtesttel szemben vívták meg a küzdelmet.

„Vajon nem voltak tisztában az akkori magyar katonák azzal, hogy milyen reménytelen helyzetben harcolnak? Dehogynem! Hiszen mindenki tudta azt, ha ez a hatalmas gőzhengerként Európa felé közeledő szovjet haderő a Dnyepertől elért idáig, akkor el fog jutni Magyarország szívébe is, és ugyanígy a Német Birodalom fővárosáig, mint ahogyan ez meg is történt. Amikor visszatekintve értékeljük ezeknek az embereknek a harcát, a küzdelmét, az áldozatát, akkor mindig gondoljunk erre is. Sőt, azt is megkockáztatom, próbáljuk meg elképzelni magunkat az ő helyükbe, hogy mi mit tennénk ma ilyen helyzetben? Nekünk ezt is elsődleges szempontként kell megfogalmazni, amikor rágondolunk ezeknek a fiataloknak a küzdelmére és hősi halálára. És azt sem szabad elfelejteni, hogy noha egy olyan világhatalom oldalán küzdött a magyar királyi honvédség ekkor, amely az emberiség történelmének léptékében mérve is szörnyű ordas eszméket szolgált, vajon én felróhatom-e, mi, az utókor felróhatjuk-e ezt azoknak a katonáknak, akik itt, az Aranyos folyó mentén, Aranyosegerbegyen az életüket adták a hazáért? Nem róhatjuk fel, hiszen ők nem tettek egyebet, mint teljesítették a feladatot, amit a feletteseiktől kaptak. Ezeken az embereken csakis ezt lehet számon kérni. Mindezt pedig erőn felül, az életük árán is teljesítették” – hangsúlyozta a hadtörténész.

Illésfalvi Péter felhívta a figyelmet arra, hogy a tordai csatában több mint 2500 magyar katona halt hősi halált, és körülbelül tízezer nagyságrendű volt a sebesültek száma. De nekik köszönhetően az észak-keleti Kárpátokon bejövő szovjet erők nem tudták egy hatalmas harapófogóba zárni az itt harcoló magyar-német erőket. A történész szerint ezek a katonák egy vesztes háborúban a hazát, a szülőföldet, a mellettük küzdő bajtársakat védték, nekünk pedig ezek alapján is kell mérlegelnünk azt az áldozatot, amit ők hoztak.

„Milyen különös, hogy ez a mai istentisztelet keresztelővel, az élet aktusával kezdődött, a végén pedig a halálról beszélünk, az elesett honfitársainkról. De a mi hitünk szerint nincsen vége itt a történetnek, mert következik a feltámadás. Egy nemzet életében a feltámadás nagyban múlik azon is, hogyan gondolkozunk az elődeinkről, miként ápoljuk azoknak az emlékét, akik a legtöbbet adták az akkori jelenért és egyben a jövőért is. Én azt hiszem, ezek a magyar fiúk, akik közül 65-nek a neve fel van vésve a táblákra, mindent megtettek azért, hogy mi és a következő nemzedékek hálatelt szívvel gondoljunk rájuk” – zárta beszédét a hadtörténész.

Dimény József, alsófelsőszentmihályi unitárius lelkész, a Torda-Aranyos Vitézi Szék kapitánya köszöntőjében elmondta: valójában a v. Pataki József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság már 2005-ben elhelyezte a katonák tiszteletére az emléktáblákat a templom falára, ám ez az évek során megfakult és megrepedezett. Ezért kezdeményezték, hogy a 65 elesett magyar honvéd nevét márványtáblákon örökítsék meg, ennek megvalósítását v. Berei Károly nagykárolyi székkapitány vállalta. A négy tábla szövegének megtervezése Berei Csilla Katalin munkája, a kivitelezést Dobrán János nyírbélteki sírkőfaragó végezte. A Történelmi Vitézi Rend nevében v. Soltész Gyula helyettes főkapitány, majd v. Berei Károly nagykárolyi székkapitány emlékezett a hősökre, és mondott köszönetet a márványtáblák elhelyezéséért.

Az eseményen készült FOTÓRIPORT ITT megnézhető.

Borítókép: BENKŐ LEVENTE