Talán az utóbbi tíz év egyik leglényegesebb fejlesztésének egy új (azt hiszem Solar márkanevű) mikrofilmleolvasó üzembe állítását tekinthetjük. Megjegyzem, az „új” masina feltehetően a ’80-as, jobb esetben a ’90-es évek terméke, de mégis, a korábbinál jóval korszerűbb technológiát képviselt. Ez azért volt különösen örvendetes, mivel az engem érdeklő iratanyag egy ősrégi mikrofilmszalagra van ráégetve, amit egy ősrégi mikrofilmleolvasóval kell dekódolni. Ez bizony Alan Turing számára sem lett volna könnyű feladat, arról nem is beszélve, hogy a folyamat kemény mínuszos dioptriákat okozhat. Így hát mindenki, aki érintett volt ebben, örült a levéltár rohamos léptékben történő fejlődésének. Ugyanakkor az iszonyatos erőlködésnek nyögés a vége, és mint általában a gyors felzárkóztatásoknál lenni szokott (példának lásd: a nagy ugrást), a vége kudarc. Jelen esetben a vadiúj mikrofilmleolvasó mondott csütörtököt – viszonylag elég gyorsan, pár hónap alatt –, és ezzel együtt egy egész intézmény modernizációs kísérlete veszett oda. Ebből kifolyólag kénytelen-kelletlen, de muszáj volt a régi gép használatához folyamodnom, aminek elektromos kisugárzása rövidtávon 100, hosszútávon azonban akár 500 milliamperes feszültséggel is feltöltheti a lelkes kutatót. Arról nem is beszélve, hogy a mikrofilm ide-oda tekerése, még egy minden hájjal megkent vén matróz képességeit is próbára tenné. Egyedüli vigaszomat az egyik levéltáros (aki az iratokat hordozza) őszinte jóindulatában leltem meg (ezért örök hálám), aki által olyan dokumentumokhoz férhettem hozzá, amiről korábban azt hittem, hogy azok rég elkallódtak, tönkrementek. Biztos, ami biztos alapon, elhatároztam, hogy ezeket gyorsan lefotózom.
A fotózás valamivel egyszerűbb, mint a mikrofilmezés, ugyanakkor ennek is megvan a maga bonyodalmas folyamata. Elsőként ott van a fotódíj befizetése körüli hercehurca. Ezt ugyanis nem a levéltárban, hanem a trezorban kell intézni. Ebből adódóan a levéltári kutatómunkát azzal kezdtem, hogy elmentem az államkincstárba, kiálltam a hosszú sort, kifizettem a 7 lejt, kizárólag „cashben” – ahogy a kasszánál mondják –, kaptam egy frissen pecsételt papírost, aminek köszönhetően egész nap kattinthattam. Zárójelben megjegyzem, eddig akárhányszor jártam a trezorban, a kasszás néni mindig nagyon kedvesen fogadott, ez némi bűntudatot kelthet azokban, akik a sorban állás alatt csúnya szavakat motyogtak.
Miután a deficites államháztartást 7 lejjel gyarapítottam, elballagtam a levéltárig, fellépcsőztem a kutatóterembe és engedélyemet büszkén felmutattam a szolgálatban lévő levéltárosnak. A hivatalos dokumentum láttán egy prémium műanyagból készült, szépen kivitelezett csíkszalagot adott a kezembe. Ezt követően rögtön nekiláttam volna az iratanyagok megörökítéséhez, ám a fotózásra kijelölt gimnáziumi asztalok mindegyike foglalt volt. Persze ilyenkor feltevődik a kérdés, hogy miért van külön asztal a fotózáshoz, miért nem fényképezhetek a saját asztalomnál? Természetesen ezt meg se mertem kérdezni, nehogy kiderüljön, milyen tapasztalatlan, zöldfülű vagyok ezekben a dolgokban. Inkább leültem az egyik székre és hamleti töprengésbe kezdtem. Most mi legyen? Először egy gyors Sheldon Cooper féle húgyhólyagpróbát végeztem, hátha ki kell mennem a mosdóba, legalább azzal eltelik némi idő. De sajnos semmi, a tároló üres. Ennek ellenére mégis elmentem odáig, gondoltam legalább kezet mosok. Végül a szépen csordogáló csapvíznek nem maradt el a hatása. A mosdói feladatok elvégzése után visszamentem a terembe, elővettem a telefont és azon morfondíroztam, hogy folytassam-e a tegnap este elkezdett cikk olvasását, vagy talán jobb lenne megnézni a Peaky Blinders ötödik évadjának utolsó epizódját (Shelby épp Oswald Mosleyt akarta tőrbe csalni), amikor hirtelen felszabadult az egyik asztal! Usgyi neki! Nyakamba akasztottam a gépet, kinyitottam a már félig szétrohadt dobozt és elkezdtem fotózni. Három perc sem telt el, amikor az archivárius megszólított. Az egyetlen 21. századi felszerelésük, a nagyra becsült csíkszalag miatt kerültem bajba. Azt ugyanis minden egyes iratra rá kellett helyezni és csak ezután lehetett kattintani. Ez az előírás, mondta szűkszavúan. Hogy nála is szófukarabb legyek, egy kurta eastwoodi biccentéssel tudattam vele: megértettem főnök. Nem tehettem mást, errefelé ez a regula, és ezt szigorúan be kell tartani. Ugyanakkor annyi mindent elnéznek, miért pont ehhez ragaszkodnak annyira? Eközben hirtelen ráeszméltem, hogy a levéltárban töltött fél délelőtt folyamán több kérdés fogalmazódott meg bennem, mint hét évnyi kémia óra alatt. De akárcsak anno a kémia órák idején, most se érdekelt annyira a válasz, hogy elkezdjek kíváncsiskodni. Az én esetemben, a plasztik elhelyezése amúgy sem számított akkora megerőltetésnek. Gyakorlatilag különálló lapokat fotóztam, így viszonylag gyorsan tudtam haladni. Ám a mellettem lévő sokkal nehezebb helyzetben volt. Egy hatalmas, keménykötésű jegyzőkönyv megörökítését tűzte ki aznapi célként. Csendben, hümmögve szemléltem, hogyan próbálja legyűrni azt a száz éves monarchiabeli relikviát. Tudtam, hogy amennyiben a házszabályok betartása mellett akarja elérni célját, akkor vállalkozása eleve kudarcra volt ítélve. Az egyik kezével a könyvet tartotta, hogy az össze ne csukódjon, a másikkal pedig fotózott, mindeközben a csíkszalagot is állandóan rakosgatni kellett. Így amikor azt hitte, hogy nem figyeli senki, hanyagolta a bonyolult művelet ezen fázisát. A végére annyira felbátorodott, hogy az sem érdekelte, ha észreveszik. Természetesen tetten érték és többször rászóltak. Ennek ellenére ahányszor úgy vélte, hogy tiszta a terep, szabálytalan akcióját tovább folytatta. Valahol megértettem, nekem se lett volna kedvem annyit szerencsétlenkedni. De amennyiben annyiszor felszólítottak volna, mint őt, akkor egy idő után mégiscsak elszégyellem magam és abbahagyom a csintalanságot. Ő viszont cseppet sem tartozott a szemérmesebbek típusához.
Egy másik lelkes kutató, egy idősebb bácsika ennél sokkal rosszabbul járt. Mivel az öreg kolléga sem rajongott a csíkszalagért, ezért csak néha foglalkozott annak gyötrelmes ide-oda pakolászásával. Az ő esete akkor vált „igazán feszültté”, amikor a szalagot véletlenül az egyik iraton felejtette, az aktát összecsukta és egy új iratcsomónak fogott neki. Ekkor a szemfüles levéltáros őt is megszólította, hogy csakis a plasztik elhelyezése után készíthet képeket. Na de hol az a nyavalyás plasztik? Természetesen tudta, hogy hová tűnhetett el, csak épp nem volt ínyére ezzel tötymörögni. Ugyanakkor hamar belenyugodott sorsába, és alig hallható szitkozódás közepette, elkezdte keresni a levéltár legbecsesebb kincsét. Az igazat megvallva, ez a halk káromkodás messze nem volt annyira groteszk, mint az, amikor egyszer egy középkorú fickó, az egyik könyvtár olvasójában, hangos szentségelés közben hajkurászta a legyeket.
Visszakanyarodva az öreg kollégára, elmondhatom, hogy mindenki neki szurkolt, legalábbis én biztos. A nagy drukkolás közben azért bölcsen megjegyeztem magamnak: lám, lám. A rest kétszer fárad. És ezzel egyidőben számon kértem az énem eme nemesebb felét, hogy miért nem bújik elő gyakrabban, talán akkor én se lépnék annyiszor a tunyaság mezejére.
Ha jól emlékszem, mindez egy keddi, vagy csütörtöki nap lehetett, mert a levéltár csak 6-kor zárt. A hosszú nyitvatartást könyörtelenül kihasználtam, és a ráérősségemet legyűrve, zárásig maradtam. A késő délutáni órák eléggé lazán teltek. A levéltáros, az öreg kolléga és a jegyzőkönyveket fotózó, kevésbé szemérmes ürge mind leléptek.
Miután láttam, hogy közeledik a záróra, gyorsan összeszedtem a dolgaim, elpakoltam az iratokat, a fölöttébb értékes szalagjukat a szolgálati asztalra tettem és elindultam haza. Másnap reggel azzal fogadtak, hogy hol a csíkszalag…
Mindazonáltal ahogy errefelé szokás mondani, ennél rosszabb ne legyen és akkor minden jó. És valóban, ha a levéltár legalább még két évig ebben az állapotban megmarad (pár éve egy csőtörés miatt több anyagot zároltak, sőt ami ennél is súlyosabb: Mircea Radu mosolygos arcképe lekerült a férfi mosdó ajtajáról), akkor a különféle kálváriák ellenére is meglesz az a doktori disszertáció.
