Romániában nem csak a jogi érvek, de időnként a jogszabályok sem számítanak, ha erre vonatkozó felsőbbrendű politikai döntés létezik. A politikai döntések általában mindig felsőbbrendűek, gyakran - sajnos túl gyakran - felülírják a szakmaiságot, az igazságszolgáltatást, a jogot, és sajnos az igazságot is, akárcsak a történelmet. Hát ez történt a Batthyáneum esetében, amely várható volt, mondhatni senkit nem ért meglepetésként ez a bírósági döntés, miután a restitúciós bizottság elutasította a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség visszaigénylési iratcsomóját. Már akkor látni lehetett, hogy az ügy beállt egy kerékvágásba, ahonnan nagyon nehéz kirángatni pusztán jogi érvekkel, történelmi tényekkel. A politikai döntés fontosabb volt, felülírt minden tényt egy olyan áljogi magyarázatba kapaszkodva, amit egy valamire való jogász nem vehet komolyan. De amikor a történelem hamisítása manapság ismét divatba jött, az alternatív elméletek, hírforrások virágkorukat élik, nem meglepő, hogy a legfelsőbb bíróság bírái is teret engednek az áltudományos magyarázatoknak. Nehéz elhinni, hogy Batthyány Ignác egy földrajzi régiónak adományozta volna vagyonát, amelyet a közjó szolgálatában alapított. Adományozni intézményeknek vagy magánszemélyeknek szokás, az egykori püspök végrendeletében pedig egyértelműen az egyház szerepel, az ezeréves múltra visszatekintő erdélyi római katolikus püspökség, innen az erdélyi provincia megnevezés, amely a katolikus egyháznak az erdélyi provinciában levő részegyházára utal.
Ezek után az egyháznak továbbra is az a feladata marad, hogy tovább vigye nemzetközi szinten a pert és merítsen ki valamennyi jogi lehetőséget, ami ugyan nem jelent garanciát az értékes vagyon visszaszerzésére, de bízni kell abban, hogy a jogi érveknek is számítaniuk kell valahol. A román igazságszolgáltatás „húzd meg-ereszd meg” típusú döntési mechanizmusát számtalanszor láttuk, tapasztaltuk, soha nincs kőbe vésve semmi, a bíróságokon általában minden lehetséges, még annak az ellenkezője is. Persze bizonyos szakmai keretek között. És ebbe a szakmaiságba kell kapaszkodni továbbra is, remélve azt, hogy valahol majd egyszer csak meghallgatják a szakmai, jogi érveket is, és nem csak a politikai érvek fognak dönteni olyan kérdésekben, amelyekben a politikának nem lenne szabad kizárólagosan teret hódítania.
Azoknak pedig akik a közgyűjtemény sorsa iránt aggódnak, tudniuk kell, hogy az egyházi levéltárak ezer éven át őrizték a közkincseket anélkül, hogy ezek veszélybe kerültek volna. Száz év alatt amióta sok erdélyi köz- és magángyűjtemény állami tulajdonba került, bizony sokkal több kárt szenvedett vagy éppen megsemmisült, mint az azelőtti pár száz évben. Hasonló sorsra jutott az erdélyi épített örökség jelentős része is, úgyhogy az állami felügyelet kizárólagosságát abszolutizáló, abban rendületlenül hinni akaróknak nincs komoly érvük az egyházi felügyelet ellen. Lehetne például megosztott, állami és egyházi felügyeletről is tárgyalni, amely hosszú távon megoldást nyújthat ebben a kérdésben, de a tulajdonjogot akkor sem lehet megkérdőjelezni, hiszen az egykori erdélyi püspök szándéka egyértelmű, a Batthyáneumot az erdélyi püspökségre hagyta. Ezért most vissza kell kerülnie a könyvtárnak a püspökség utódának számító Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség tulajdonába, amelytől a kommunista halatom kobozta el.
