Isten véled, drága tanár úr!

De a sors kereke másképpen forgott, szomorú halálhíre villámcsapásként ért azon a novemberi ködös reggelen. Mindig reméltem, hogy a nagyok sohasem hagy(hat)nak magunkra bennünket, és mégis, bármily hihetetlen is számomra, Angi István, a kolozsvári nagyok között is az egyik legkimagaslóbb tudású zenetudós, esztéta, filozófus, kritikus, publicista és egyetemi professzor örökre itt hagyott bennünket, megtért Teremtőjéhez.

Amikor rá gondolok, a diákok ezrei által tisztelt és szeretett tanárra, a hazai zeneesztétika megteremtőjére, a zenében, irodalomban, képzőművészetben a szépet láttatni óhajtó kötetek írójára, a régi típusú, elegáns tartású úriemberre és jóindulatú barátra, cáfolnom kell azt a közhellyé vált megállapítást, miszerint nincs pótolhatatlan ember. De igenis van, hiszen mély fájdalommal a szívünkben, most éppen az enciklopédikus tudású Angi Istvántól, zenésztársadalmunk pótolhatatlan egyéniségétől búcsúzunk.

Drága tanár úr! Egykori zeneakadémiai hallgatóként emlékszem, amint a kora reggeli órákban megtartott esztétikaóráidon valósággal csüngtem szavaidon, csodáltam, ahogyan nagy könnyedséggel ömlöttek belőled a zene- és képzőművészetből, irodalomból elővarázsolt példák, amelyekkel bevezettél a groteszk és abszurd, a szép és rút, a fenséges és alantas, a tragikum és komikum esztétikai kategóriák világába. Megunhatatlan, feledhetetlen órák voltak, amelyekről soha nem hiányoztunk, és a csengő hangját sem vártuk türelmetlenül. Értékes tanításaiddal a batyunkban, a zene és a társművészetek szüntelen kutatásának igényével, bátran léphettünk ki az egyetem kapuján. Szerencsémre, a sors úgy hozta, hogy te az egyetemi évek után is figyelemmel kísérted a tevékenységemet, és soha nem szalasztottál el egyetlen alkalmat sem, hogy bátoríts, hogy kutatásaim folytatására ösztökélj. Te voltál az a megbízható támasz, akihez szakmai tanácsért mindig és bármikor bátran fordulhattam. Zenetudományos kutatásaim tengerén bolyongva te világítótoronyként mutattad a helyes, célravezető utat, kitartásra biztattál, hogy soha ne adjam fel. Kései üzenetként hálával, végtelen tisztelettel és szeretettel köszönöm mindazt a szépet és jót, amire tanítottál, hogy életem minden fontos szakmai megmérettetésének önzetlen irányítója voltál, apró sikereimnek mindig őszintén, velem együtt örültél.

Csak az tud mások örömének igazán örülni, akinek nagy szíve van. Ő ilyen ember, ilyen tanár volt, mélyen vallásos, nagyszívű, akit a szeretet vezérelt minden kapcsolatában, aki szeretettel osztotta meg tudását, és szeretettel kölcsönözte hatalmas könyvtárának legértékesebb egyedi példányait is.

Drága Pista bácsikám, számomra mindmáig te voltál és emlékeimben továbbra is te leszel a TANÁR ÚR, akinek csodáltam szellemi kincstárát, sokoldalúságát, széles látókörű, de soha nem hivalkodó tudását. Fáj, hogy szakmai tanácsadásért, vagy a jeles és ünnepnapok köszöntésére ezentúl már hiába csörgetem a telefont, a vonal másik oldalán soha többé nem hallom majd, amint kissé elnyújtott, mélyen búgó hangon megszólalsz. „Hallóóóó, Gabika!? Tudod, én még mindig itt lakom a szomszédban, gyere át, nagy szeretettel várunk!” – mondta olykor viccesen.

Kedves tanár úr! Hiányozni fognak a családod körében töltött késő estébe nyúló beszélgetések, a sziporkázó humorral, huncut mosollyal mesélt léleküdítő történeteid, a zenei ritkaságok közös audíciói. Zaklatott világomban ezek az esték számomra a nyugalom szigetét jelentették, hiszen ilyenkor érezhettem igazán, hogy nemcsak a zenében, irodalomban, képzőművészetben láttad és láttattad a szépet, hanem a szürke hétköznapok taposómalmában is mindig meglelted azt a parányi szépet és örömöt, amely értelmet ad(hat)ott életednek, életünknek.

Most bánatos lélekkel, szép emlékekkel és örök hálával a szívemben búcsúzom tőled. Isten véled, drága tanár úr, szeretett Pista bácsikám! Emléked legyen áldott, nyugalmad csendes!

(Fotó: Tompa Réka)