1937. szeptember 12-én a Jászvásár környéki Perieni falucskában született. Sem az elmaradott falusi környezet, sem az egyszerű parasztcsalád, amelynek ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot nem predesztinálta arra a pályára, amely az ország, de mondhatnám Európa legnagyobb képzőművészeinek sorába emelte.
Művészete azt a fajta képi megjelenítést példázza, amely a látvány mögötti látványt ragadja meg. A belső indíttatás szinte tudatalatti nála. Innen az a magával ragadó spontaneitás, a már valósággal perzselő fekete-fehér izzás, ami grafikáiból sugárzik. A préselt szén, a ceruza illetve az általa kihegyezett nád sejtelmes könnyedséggel vagy éppen súlyos sötéten suhan a hófehér papíron, megvalósítva a majdhogynem lehetetlent: a lágyan ölelkező, illetve egymást keresztező és szerteszét szabdaló vonalak rapszodikus rendjét, az ellentétek egyedi harmóniáját. Mellettük pedig ott vannak az utóbbi évek sajátos színrobbanásai is.
A vonal kifejezőerejére épített munka archaikus mélységeket sejtető puritánsága egyfajta nemesi ranggal is felér. A képzőművészet eme nemesi rétegének kimagasló képviselője Ioachim Nica. Személyében a népi őstehetség mintapéldájával szembesülünk, aki szinte ösztönösen jut el ahhoz a filozófiai mélységhez, amely munkáiból árad.
Kolozsvár, a képzőművészeti főiskola, mesterei, Andrásy Zoltán, Kádár Tibor, Lövith Egon, Petre Abrudan, a művésztársadalom hamar felismerte kiválóságát, elhivatottságát. A ’89-es fordulat utáni első szabad választáson a tanári kar és a diákság nem véletlenül választotta éppen őt a főiskola rektorává. 2001-től pedig a Partiumi Keresztény Egyetem Bölcsészettudományi és Művészeti Kara művészeti tanszékének is elismert professzora volt.
Évtizedek óta húzódó, súlyos, mozgáskárosító betegsége sem akadályozta a művészi munkában, a ceruzát gyakran cserélte ecsetre, pasztellkrétára. Szinte utolsó leheletéig alkotott.
Emlékét kegyelettel őrizzük.
