„Azt látjuk tükröződni a világban, ami éppen bennünk zajlik” – ehhez, a beszélgetés első perceiben elhangzó Tisza Kata-gondolathoz rögtön itt az elején hozzáfűzném, hogy már a szerzőt hallgatni is terápiával felérő élmény volt. Az általa elhangzottak önazonos, néha már-már meghökkentően éles világlátással rendelkező és megnyugtató, a megoldást minden helyzetre ismerő személy benyomását keltették – szóval a beszélgetés hallgatása valóban felért egy csoportos hipnózissal, órától függetlenül is.
Egyik, családi hátterére is utaló írása kapcsán – Tisza Kata ugyanis a borosjenői és szegedi gróf Tisza család leszármazottja, Tisza Kálmán miniszterelnök ükunokája – elmondta: „Ahhoz, hogy valahová megérkezz felnőttként, ahhoz először le kell válni. Van az elengedés és utána van a visszarendeződés egyensúlyállapotba. Ez olyan terhes háttér volt, amellyel meg kellett békélni, de úgy érzem, mára rendben vagyok ezzel is.”
Székely Blanka a folytatásban arra volt kíváncsi, miért különít el életében a szerző két alkotói korszakot. Tisza Kata kiemelte: valójában mindig ugyanazok a témák foglalkoztatták, a különbség abban érhető tetten, hogy kezdetben – húsz évvel ezelőtt – védtelen, szakmailag képzetlenebb énje írta a szövegeket, nagyon sebezhetően, őszintén és mindenféle védettség nélkül olyan társadalomban, ahol sem Me Too-, sem más hasonló mozgalom nem zajlott még le, semmilyen egyenjogúsági diskurzus nem volt még jelen. Úgy robbant be, mint a fiatal szerző, aki a párkapcsolati erőszakot, az érzelmi abúzust, az egyenlőtlenségeket, az emberi méltóság sérülékenységét tematizálja, egyszóval csupa olyan kérdéskört, amelynek nem volt előzménye – fogalmazott Tisza Kata, hozzátéve: a közvélemény indulatos fogadtatása közepette senkit nem érdekelt, maguk a szövegek miről is szólnak valójában, ehelyett erős fókusz került írójukra, erre pedig ő maga nem volt kellőképpen felkészülve.
Úgy érezte, a médiában és a közvéleményben róla kialakuló kép egyre távolabb került attól, akinek ő belül érezte és tudta saját magát. „Választóvonal elé kerültem: azt éreztem, vagy meg fogok ebben hasadni vagy hátra lépek. Azt a döntést hoztam, hogy kiszállok, majd rászántam tíz évet arra, hogy tudományosan megértsem, mi is zajlott egészen pontosan, milyen folyamatokba nyúltam bele, milyen érzelmi diskurzust indítottam el és mi ennek a tudományos, szociálpszichológiai háttere. Amikor néhány éve visszatértem, úgy éreztem, az enyém megküzdött identitás: most már nemcsak ösztönből írok, hanem egészen pontosan tudom, mit és miért írok, ha pedig erre jön kritika, akkor már egészen máshogy tudom magamat megvédeni, már nem vagyok annyira sebezhető, megtanultam sokkal jobban védeni a határaimat” – fejtette ki a meghívott.
Ritkán ad interjút, médiaszerepléseit is megválogatja, ennek pedig több oka is van. „Úgy érzem, mindannak, amivel foglalkozom, szüksége van intimitásra, nem feltétlenül lehet nagyközönség előtt szétszórni. Vagy leírod egészen mélyen és komolyan szövegben, vagy megadod neki a teret, az időt és a mélységet, ha beszélni akarsz róla, másképp könnyen haknipszichologizáló, közhelymegmondó emberré válhatsz, ez pedig nagyon idegen szerep tőlem, igyekszem távol tartani magam ettől. Nem lehet a téma komolyságát és mélységét hakni szinten űzni” – fogalmazott a szerző, hozzátéve: ma már saját komfortérzetének védelme érdekében megengedi magának, hogy nemet mondjon azokra a felkérésekre, meghívásokra, amelyektől szorongana vagy kényelmetlenül érezné magát, így az írás és a személyes terápiás foglalkozások mellett évente csak egy-két nagyközönséges találkozót vállal be – ennek fényében (is) szerencsések voltunk a könyvhéten.
„Nem hiszek abban, hogy egyetlen központi igazság van, amit meg lehet mondani és mindenkire érvényes. Abban hiszek, hogy az autonómiát és a belső szabadságot kell kinyitni az emberekben, hogy ők saját maguk merjék a saját hangjukat meghallani, kihangosítani és képviselni” – vallott terápiás szemléletéről Tisza Kata, hozzátéve: teret kell adni annak az érzelmi munkának, amely minden egyes egyénnél el fogja hozni a saját válaszokat.
Ha nincs megfelelő rubrika, létre kell hozni újat
Tiszta Kata az elmúlt két évtizedben sajátos műfajt teremtett, szövegeiben eltérő arányban ötvözve az irodalmi történetmesélést a pszichológiai ismeretterjesztéssel, mindezt napjainkban már úgy nevezzük: irodalomterápia. „Amikor elkezdtem, még nem igazán lehetett műfajilag behatárolni, nem lehetett pontosan eldönteni, hogy akkor ez most irodalom vagy tudományos ismeretterjesztés, hiszen egyikhez sem volt vegytiszta. Emiatt az elején nagyon szenvedtem, mert ha nem vagy integrálható, besorolható egy már kész rubrikába, akkor kilógsz. Ennek a feszültsége akkor szűnt meg bennem, amikor eljutottam oda, hogy megengedtem magamnak, hogy úgy írjak, ahogy én írok, ahogy én hiszek benne, ha pedig erre nincs megfelelő rubrika, akkor létre lehet hozni újat, olyat, ami velem identikus” – mesélte a meghívott. Úgy fogalmazott: abban hisz, hogy ha csak szakmailag közelít, akkor az csupán a racionalitásra hat, ha pedig csak történetet ír, akkor az leginkább az érzelmekre. „Én azt szeretem, ha a kettőnek van egyensúlya, ha van történet, amellyel lehet azonosulni és elindítja az érzelmi folyamatot, de mindig lennie kell mellette szakmai keretnek is, ahol lehorgonyoz a szöveg” – jegyezte meg, kiemelve: az a célja, hogy az olvasó kapjon valamit a szövegekből, amit aztán hasznosítani tud a saját életében.
Lassan fogyasztandó
Székely Blanka a kötet kapcsán megjegyezte: hasznosnak bizonyult a szerzőtől kapott tanács, miszerint a Hipnózis 6-kor „lassan fogyasztandó”, ugyanis a kérdező a szövegekben rejlő rengeteg humor ellenére is csak kis lépésekben tudott haladni az olvasással, illetve olyan is volt, amikor annyira „gyomorszájon vágta” egy-egy írás, hogy azonnal le kellett tennie a könyvet.
Székely Blanka és Tisza Kata a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten
„Szeretem, ha nem úgy olvassa valaki a szövegeimet, hogy keresi, hol van bennük a szerző, vajon mi szól éppen róla. Sokkal jobban szeretem, ha valaki úgy olvas, hogy teljesen megfeledkezik a szerzőről és visszaveszi a fókuszt saját magára, azt keresi, hogy ő maga hol van abban a szövegben, hol érintik őt a sorok és hol van ezzel neki belső munkája, mert így tud csak elindulni benne az irodalomterápiás folyamat a feloldás felé” – fogalmazott a szerző, kiemelve: ahol olvasás közben indulatok, erős érzések, elutasítások jönnek fel, általában ott van a jelzése a fájdalomnak, a félelemnek, a szégyennek, az elakadásnak, amellyel dolgozni kell.
Gyógyítani, saját seben keresztül
„Nem mindenki tud segíteni mindenkinek” – jegyezte meg segítő szakmájával kapcsolatban a meghívott, kiemelve: a segítő is sebzett és a saját gyógyult vagy gyógyuló sebén keresztül tud a leginkább segíteni. Azzal szemben, amikor a terapeuta csak fejből vagy könyvből tud kapcsolódni a pácienséhez, nagyon más az a minőség, amikor úgy kapcsolódik a vele szemben ülő emberrel, hogy érzi a saját testén, az illetőnek épp hol fáj – jegyezte meg Tisza Kata. „Ha az ott neked segítőként éppen aktív, vérző seb, akkor nem tudsz józan lenni. Ha túl közel van a te sebed az ő sebéhez, akkor az a korrekt, hogy nem vállalod el. Az én megítélésem szerint fontos, hogy ismerd a probléma mögötti fájdalmat, érzéseket ahhoz, hogy tudj empatizálni, de legyél ennek az akkut megdolgozási folyamatán túl, olyan távolságban, hogy tudj józan lenni és ne a saját érzéseid foglalkoztassanak” – emelte ki, hozzátéve: fontos, hogy a segítő állandó reflexióban legyen önmagával, hiszen csak így tudja felmérni a határait, a kompetenciáját, csak így érzi, hogy tud-e valóban segíteni a hozzá fordulón, vagy azzal tesz neki jót, ha elküldi másik szakemberhez.
Tisza Kata kiemelten sokat foglalkozott a válás szakirodalmával, így mára egyik legjellemzőbb témájává vált. „Nagyon hiszek a transzparens, egyenrangú szeretetben és szerelemben, éppen ezért úgy gondolom, hogy ha ez nincs meg, akkor nem szabad egymást tovább kínozni, különösen, ha mondjuk gyerekek is vannak a rendszerben” – fogalmazott a válással kapcsolatban. Kiemelte: van egy határ, ameddig védeni kell a kapcsolatot, de fel kell ismerni azt a pontot, ahol már mindenki sérül vagy leépül. A kötődés maga után vonja, hogy kockázatot vállalunk, de fontos megjegyezni, hogy ahogy kapcsolatokban sérülhetünk, úgy kapcsolatokban gyógyulhatunk is – tette hozzá.
„Nincs mi és ők. Nincs olyan, hogy mi a jók és ők a rosszak, mi az egészségesek és ők a sérültek. Nagyon nehéz a világot, a társadalmat, a mindennapokat úgy átvészelni, hogy »óh, én teljesen érintetlen vagyok, velem minden rendben van«. Tehát, ha eljutunk oda, hogy belátjuk – rendszerszinten és egyéni szinten is –, hogy mindannyian sérültek vagyunk, akkor átkapcsolhatunk oda, hogy oké, de mit tudunk ezzel kezdeni? Hogyan tudunk gyógyulni? Nem az a kérdés, hogy sérült vagy-e vagy sem, az a kérdés, hogy mit kezdesz vele, kezdesz-e vele valamit” – vázolta fel a meghívott, hozzátéve: minél kevésbé akar valaki saját magával foglalkozni, annál könnyebben fogja inkább mások életét elemezgetni. „Aki elkezd saját magával foglalkozni, annál átkerül a fókusz oda, hogy velem mi van, én hogyan tudok a saját életemen változtatni, mert az az egyetlen, amelyre valóban van kihatásom” – emelte ki.
A beszélgetést követően a dedikálás és fotózkodás mellett bárki feltehette kérdését személyesen a meghívottnak
Az egyik felolvasást követően az önismeret témájával kapcsolatban a meghívott megjegyezte: „Olyan, mint a hagyma, minden folyamattal egyre mélyebbre kerülünk, újabb rétegeket dolgozunk meg. Aki jól csinálja, annak sajnos életre szóló feladat, amelyben egyszerre mindig csak egy lépést tudunk megtenni.”
Tisza Kata elmesélte: körkörös, „kifelé és befelé időszakok” váltakozásából áll össze az éve. Szeptembertől júniusig ugyanis minden nap rendel délelőttönként, amikor a gyerekei iskolában vannak: ez nagyon koncentrált, intenzív munka, amely során a rengeteg felgyülemlett érzést és gondolatot nincs idő feldolgozni, csak lejegyzetelni. Aztán júniusban elmegy alkotói szabadságra, amit, ha nem tenne meg – úgy fogalmazott – totál bekettyózna. Ezekben a nyári hónapokban magára figyel, elkezdi a szeptembertől júniusig összeggyűlt folyamatok feldolgozását és ír.
Erőforrások, segítő-percek
Székely Blanka a folytatásban kiemelte: az olvasók nagyon szeretik Tisza Kata írásaiban azt, hogy bármennyire mélyre fúrnak, és bármennyire megdolgozzák az embert, a végén mindig van valamilyen fogódzó. „De miből meríted az erőt?” – tevődött fel a kérdés, amelyre válaszolva a meghívott egyfajta kiapadhatatlan belső forrás mellett kiemelte: „A segítői folyamat során, amikor látom a hozzám érkező emberen, hogy bejön a teljes összeomlás szélén, aztán egyszer csak mindebből elkezd felemelkedni, felállni egyik lábáról a másikra – óriási nagy élmény. Ezt nem te csinálod, hanem ő csinálja, mert elhiteted vele, hogy képes rá, csak elfelejtette. Ez a legfontosabb értékünk az emberi kapcsolatok minőségében, hogy össze tudunk kapaszkodni.”
Zárásként azt üzente a résztvevőknek: „Abban kell igyekezni, hogy a lehető legközelebb állj saját magadhoz, ahhoz, amit érzel, és aki vagy.” Végül pedig dedikálás és személyes kérdezési lehetőség következett, mert – ahogy Tisza Kata fogalmazott – ő így szereti: ha elfogad egy meghívást, akkor a beszélgetésen, előadáson túl igény szerint egyenként is szeret adni valami útravalót a résztvevőknek. A kígyózó sorokból és abból, hogy a meghívott még a 7 órától kezdődő könyvbemutató végén is türelmesen fogadta „pácienseit” a rögtönzött „rendelőben”, kitűnik, hogy nagy igény van az ilyen spontán segítő-percekre is.
Fotók forrása: Kolozsvári Ünnepi Könyvhét
