Talán az is rekordnak nevezhető, hogy a Nemzeti Liberális Pártnak (PNL) a kormányzása óta eltelt viszonylag rövid időszak alatt mekkorát sikerült zuhannia a népszerűségi listákon. Statisztika sem kell hozzá, mert szinte csak ezt halljuk, látjuk, olvassuk: a pártot és politikusait kivétel nélkül érintő bírálatokat, számonkérést. Ráadásul az is ritka teljesítmény, hogy egy párt nemcsak úgymond kifele érjen el ekkora presztizsvesztést, hanem önmagát is felőrölje, megossza, mintegy a teljes megsemmisülés felé sodorja. Mert a két pártelnök-akarnok - Florin Cîţu és Ludovic Orban – azzal, hogy maga köré csoportosította a híveit, egyúttal kettészakította a pártot, amelynek pedig most lenne a legnagyobb szüksége egységes helytállásra, hogy határozottságot, magabiztosságot sugalljon, ha még kormányzati tervei, elképzelései vannak.
A zavart keltő állapotokhoz visszatérve: egyelőre olyan minden, mintha meg sem bukott volna a kormány, hiszen szinte mindenki ugyanott van a helyén, zajlik tovább az élet és a kormányzás. Persze, zajlanak az ajtók mögötti egyeztetések is Klaus Iohannis államfővel, és majd a jövő héten valamikor kiderülhet, hogy milyen eredménnyel. És hogy mire számítsunk mi, a lakosság – adófizetők, akik tudni szeretnénk, merre haladunk ebben az országban, ha már itt maradtunk, hogy építsük a jövőt. A hírekből kiindulva egyelőre nem ígérkezik sem egyszerűnek, sem egyértelműnek a politikai helyzet. A PNL vezetősége ugyanis ismételten a párt elnökét, Florin Cîţut akarja miniszterelnöknek: tehát a liberális delegáció jövő héten az államelnökkel folytatott egyeztetésen a parlamentben nagy többséggel megbuktatott miniszterelnököt fogja javasolni ismét a kormány élére. A nagyobbik kormányzó párt csütörtök esti döntését politikai elemzők már próbálták megfejteni, különböző forgatókönyveket előre gyártani. Ezek pedig nem biztatóak, zavaros helyzetet és kormányzást vetítenek előre, ha egyáltalán lehet még országkormányzásnak nevezni azt, ami itt zajlik. Talán a dac, a csakazértis, a megnemhátrálunk viszonyulás állhat a liberálisok döntésének hátterében – hiszen érthetetlen, miért ragaszkodnak egy kompromittált, a parlamenti többség által nem támogatott személyhez. Nem újdonság az az állítás sem, hogy Cîţu “megvásárolta” tisztségét: csütörtök este jelent meg a Hivatalos Közlönyben a jegyzéke annak a több mint 2700 településnek, amely részesült az állam tartalékalapjából kormányhatározattal kiutalt több mint egymilliárd lejből, településfejlesztési programokra. Ebben tulajdonképpen nincs semmi rossz, sőt, ellenben a Szociáldemokrata Párt (PSD), meg a süllyedő kormányból hamar kihátrált Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) azért elégedetlen, hogy azok a települések, ahol saját polgármestereik vannak, vagy egyáltalán nem, vagy jóval kevesebb arányban jutottak pénzhez. Az elégedetlenségükre adott államfői válasz kevésbé nevezhető politikailag “korrektnek”: “frusztráltak, amiért nem náluk van a pénzszekrény kulcsa.”
Egyébként Klaus Iohannis államelnöktől várja mindenki ennek a politikai válságnak a, hiszen az ő feladata, tőle függ a hogyan, merre tovább. Vannak, akik szerint a megbuktatott Florin Cîţu jelölése tulajdonképpen az előrehozott választások irányába hajózna: hiszen ha az államelnök elfogadja a liberálisok ajánlását és őt javasolná, a parlament biztosan nem szavazná meg. Ebben az esetben azonban úgy tűnne, mintha a PSD-vel megállapodtak volna, hiszen a szociáldemokraták is előrehozott választásokban gondolkodnak.
Az alkotmánybíróság volt elnöke, Augustin Zegrean arra emlékeztetett egy tévéműsorban, hogy korábban az alkotmánybíróságnak volt egy olyan döntése, amely szerint az államelnök nem javasolhatja egyből ugyanazt a személyt miniszterelnöknek, akit azelőtt bizalmatlansági indítvánnyal leváltottak. Úgy vélte, az államfőnek átgondolt, komoly javaslatot kellene tennie, olyan személyt támogatnia, akit a parlamenti többség elfogad, ellenkező esetben egyrészt figyelmen kívül hagyja az alkotmánybíróságnak egy döntését, másfelől olyannak tűnne, mint aki nem a politikai válság mihamarabbi megoldásán fáradozik.
A labda tehát Iohannisnal van, a végső döntés pedig a parlamentnél. Azonban előrehozott választások gondolatával játszadozni, vagy tudatosan abba az irányba terelni az országot, több mint felelőtlenség lenne most, amikor a politikai válság mellett – vagy inkább ahelyett – jobban kellene, hogy foglalkoztassa a döntéshozókat az egészségügyi, illetve a gazdasági válság. Mert ki ne látná, hogy erre a politikai cirkuszra volt legkevésbé szükség az egészségügy és gazdaság egyre mélyülő válsága közepette. Az egészségügyi rendszer nem másfél éve van ebben a nehéz, sokszor kilátástalan helyzetben. Képtelenek voltak a rendszer sokat hangoztatott reformját véghezvinni az elmúlt évtizedekben, még ha történtek is próbálkozások – egészségügyi személyzet fizetésemelése nem kis mértékben, épületfelújítások, korszerű(bb) gépek beszerzése -, a kívánt és szükséges reform a működés, tevékenység, szolgáltatás szintjén még sok kívánnivalót hagy. Négy-öt évvel ezelőtt is sokszor cikkezett arról a sajtó, hogy egy-egy járvány idején túlzsúfoltak a kórházak, helyhiány van az intenzív osztályokon, “összeomlás fenyegeti” a rendszert… Hogyan is birkózhatna meg egy világjárvánnyal? Nem beszélve arról az emberek egészsége elleni (bűn)cselekményről, hogy megfosztják őket a jogosan megillető állami egészségügyi ellátástól a rendszer túlterheltségére, nehézségeire hivatkozva – amelyekért nem a betegek a felelősek. Természetesen az emberek egészsége, annak megőrzése és biztosítása mindenek felett áll. Ugyanakkor hasonló aggodalommal kell figyelni és megpróbálni kezelni a gazdasági válságot is, amely hasonlóan fenyegető. Az energiaárak hihetetlen mértékű drágulása igenis elszegényedéssel, nélkülözéssel fenyeget, elsősorban azt a lakossági (és többségi) réteget, amelynek nem biztosított az állami költségvetési jövedelme. A kormány által oly sietősen és “bőkezűen” elfogadott minimálbér növelés mindenképp plusz jövedelmet jelent majd a közalkalmazottaknak, ellenben szegényebb és bizonytalanabb jövőt az összes többi gazdasági ágazatnak, amely a termelésből és bevételből kínlódik megélni. Ilyen bizonytalan helyzetben, amelyet akkor még tetőz a politikai válaság is, egy (főleg külföldi) beruházó valamint befektető alaposan meggondolja, érdemes-e ebben az országban bármihez kezdenie.
Ha valaki tudni véli, mi lenne és merre van a kiút, ne titkolja, mondja el… Habár úgysem hinné el senki, hiszen a három nagy válság mellé még odasorolhatjuk a bizalom válságát is, amely alaposan kikezdte a hitet mindenben. Az emberek nem hisznek és nem bíznak politikusokban, döntéshozókban, orvosokban, tanárokban, kutatókban, alkotmánybírókban, munkavállalóban és munkaadóban, stb. Egyikünk sem hisz már a másiknak. Nehéz lesz visszaszerezni a hitet és a bizalmat, nehéz lesz kilábalni ebből a minden téren mély válságból, nehéz lesz innen, a semerréből valamerre továbbmenni úgy, hogy abban ismét értelmet is lássunk.
