Első emlékeim óvodás koromba röpítenek vissza, hisz neki köszönhetem, hogy a zene lett életem mozgatórugója. Ő volt az a mosolygós „néni”, aki az óvodai tehetségkutató felméréskor „megénekeltetett” és tehetségesnek talált. Szüleim az ő javaslatára írattak be a zeneiskolába, ahol kezdetben ő lett a zeneelmélet, majd később a franciatanárom. Most is látom meleg-barna, mosolygón bíztató tekintetét, amint a füzetünk fölé hajolt, hogy a hallás utáni zenediktáláskor, a gyermeki sutasággal megrajzolt fekete kottafejekből visszaköszönő apró dalocskák helyességét ellenőrizze. Ha hibát talált, elég volt, ha ujjával rámutatott az elvétett, javítandó „bűnös” hangjegyre, ha mindent rendben talált, szeme felcsillant az örömtől, és kedvesen-helyeslően megsimogatta a fejünket.
Kiváló pedagógus volt, aki Bartók-szigorral, de anyai szeretettel, elsőként vezetett be a zene birodalmának rejtelmeibe, akinek énektankönyveiből hosszú éveken keresztül kisdiákok ezrei tanulhatták a zene ábécéjét. Értékelni talán még nem is tudtuk azt, amit igazából csak felnőtt fejjel értettünk meg, hogy milyen értékes kinccsel ajándékozott meg bennünket, amikor – a zeneiskolás kisebbségi osztályok kötelező tantervét merészen „átírva” – kézjelek szerint száz meg száz gyermekdalra tanított, és megismertetett Kodály 333 olvasógyakorlatával, a Bicinia Hungarica szépségeivel, Szőnyi Erzsébet A zenei írás-olvasás gyakorlófüzeteinek egy- és többszólamú példáival. Tudásával nem hivalkodott soha, végtelenül szerény, csendes, segítőkész, jó lélek volt, aki miközben szolfézsra, majd ötödik osztálytól az első francia szavakra és sok francia énekre tanított, példaértékű magatartásával nevelt is, becsülni embertársainkat, tisztelni egymást, ápolni kisebbségi kulturális értékeinket, féltve őrzött szellemi kincseinket.
Példakép volt, aki a sötét években is hitt az ima, a család és a szülőföld megtartó erejében, őrizte megmaradásunk reményének lángját, megtanított titkolt hőseinkre emlékezni, és tiltott ünnepeken méltósággal, némán ünnepelni. Emlékszem arra a március 15-re, amikor mindenki csak lélekben ünnepelhetett, de ő hímzett galléros fehér blúzban és sima fekete szoknyában belépett a tanterembe, vigyázzba vágta magát és csak annyit mondott: „ma van a magyar forradalom és szabadságharc ünnepe, álljunk fel egy percre a hősök emlékére.” És az a márciusi nap is mélyen bevésődött a szívembe, amikor Gabi néni lassú léptekkel felment a katedrára, majd sápadtan- bánatosan, könnybe lábadt tekintettel csendesen így szólt: „elhunyt Kodály Zoltán, a legnagyobb magyar zeneszerző, áldozzunk egy percet az emlékének.”
Életünk, pályánk alakulását felnőtt korunkban is követte, mindenkihez volt néhány bátorító szava, koncertjeinket, szerepléseinket jelenlétével megtisztelve, velünk izgult, velünk örvendett. Emlékszem, hogy a fiataloknak szánt játékos zenekönyvem bemutatóján szinte nem hittem a szememnek, amikor az egybegyűltek között megpillantottam őszbe csavarodott, lazán feltűzött kis kontyát, fémkeretes szemüvege mögül fürgén kereső tekintetét, gyönge termetét. Soha nem felejtem azt a szeretettől csillogó szempárt, azt az erőteljes kézszorítást és őszinte örömöt, ahogyan többször is elismételte: „nagyon, de nagyon büszke vagyok rád.” Már felettem is jócskán elteltek az évek, de bármikor találkoztunk az utcán, vagy hangversenyen, kedvesen mosolyogva kérdezte: „Hogy vagy, mit csinálsz kis druszám?” Ilyenkor örvendtem, hogy én is Gabriella vagyok!
Nyugodjál békében, Gabi néni! Emléked legyen áldott!
