Egyetemi rangsorok és a tudománypolitika hiánya

Egyetemi rangsorok és a tudománypolitika hiánya
Nagy csalódást okozott akadémiai körökben a napokban megjelent 2023-as Sanghai-lista, amely az egyetemek nemzetközi rangsorolásának egyik fokmérője. A világ legjelentősebb felsőoktatási intézményeit számos kategória és faktor szerint osztályozó lista első ezer helyére egyetlen romániai egyetem sem került be, amellyel történelmi mélységbe süllyedt a romániai egyetemi oktatás.

Különösen nagy csapás ez a Babeș-Bolyai Tudományegyetemnek, amely éveken át az első nyolcszáz között volt, más listákon (QS Top Ranking) továbbra is ott szerepel. A sajtó és a közösségi média megtelt a tudománypolitikát, Johannis elnököt és oktatáspolitikai kudarcát elemző posztokkal. A helyzet elemzésére meg kell nézni a Sanghai-lista elemzési kritériumait és módszertanát, hiszen abból pontosan kiderül, mi az oka a süllyedésnek.

Az első helyen megnevezett kritérium a Nobel-díj. Míg egyes egyetemeken – így a Bécsi Egyetem főépületének kapuja felett – ott lóg az éppen aktuális Nobel-díjas portréja és büszkén hirdetik egyetemük újabb – immár sokadik – Nobel-díjas kutatóját, sajnos Romániában Nobel-díjas kutató nagyon rég volt. Magyarországon csak egyetlen egyetem dicsekedhet ilyen neves díjazottal: a Szegedi Tudományegyetem egykori rektora, Szent-Györgyi Albert 1937-es Nobel-díja továbbra is felviszi az egyetem presztízsét és meghatározza kutatási hálózatát. Ezért nem a kolozsvári egyetem a felelős, sajnos Nobel-díjat nem osztanak könnyen, az elmúlt évtizedekben alig kapott közép-kelet európai kutató Nobel-díjat Bécstől keletre. Hasonlóan ritka mifelénk a Fields Medal, amelyért ugyancsak sok pont jár a nemzetközi rangsorolásban. Még Ausztriának sem sikerült összehozni, a legközelebbi régió, ahol néhányan nyertek az Németország (a többség az Egyesült Államok, Japán, UK). Peter Scholze esete jól bizonyítja, hogy a rendkívüli tehetségek támogatása, felkarolása és stabil munkahely biztosítása alapvetően fontos egy tudományos karrierben: fejlődni, építkezni és kreatív, világmegváltó ötleteket csak akkor lehet alkotni, ha egy kutatónak biztosítjuk a stabil, állandó állást, kutatóközpontot hozhat létre és csapatot építhet. Scholze 25 évesen lett egyetemi professzor, ami nemzetközileg is ritkaság. Matematikai őstehetség, kamaszként a nemzetközi matematikai olimpiák többszörös aranyérmese, így géniuszának szárnyalását a Bonni Egyetem, majd a Max Planck Matematikai Intézet segítette. Ezért kaphatta meg alig 31 évesen a Fields Medalt, a matematikai Nobel-díjat. Ma, 35 évesen (egy évben születtünk) a világ egyik vezető matematikai intézetét vezeti és csapatával gyártják a jelentős, Q1-es folyóiratokban közölt tudományos publikációkat. Egyetlen személy géniusza fáklyaként borítja lángba a tudomány templomát. Mifelénk az ilyen tehetségeket legtöbbször külföldre küldik vagy üldözik, ritkán látjuk az igyekezetet, hogy a tehetséggondozásnak kiemelt szerep jusson. Pedig, évtizedenként egy-egy ilyen őstehetség minden karon jelentkezik: beléjük kell kapaszkodni. Fontos kiemelni, hogy a Sanghai-lista még azt is pontozza, ha esetleg egy Kolozsvárról elkerült kutató más intézménynél kap Nobel-díjat (BBTE alumni), tehát a remény hal meg utoljára.

A másik kategória a HiCi kutatók, azaz a „highly cited researchers” (magasan idézett kutatók). Ez a kategória sem könnyű, hiszen csakis a Web of Science nevű magánvállalkozás által rangsorolt Q1-es folyóiratokban megjelent tanulmányokat veszik figyelembe és igen bonyolult módszertannal dolgoznak. Romániából legutóbb a kolozsvári Ioan Pop, a BBTE professzor emeritusa, matematikus nyerte el ezt a kiemelt státuszt. 105-ös H-indexel kevesen rendelkeznek Romániában sajnos. A BBTE rektorának ugyan több tízezer idézettsége van a Google Scholarban, a hivatalos ORCID felületen igen nehezen található meg a neve és majdhogynem üres. Sajnos a HiCi kutatók kategóriája a kapitalizált tudománymetria egyik terméke: magáncégek monopolizálták a tudományos folyóirat és publikációs felületeket, amely rendszerből kimászni egyre nehezebb.

Ha Nature és Science nem is, de a Web of Science által idézett szakfolyóiratokban való közlés is számít valamennyire a Sanghai-listán. Ez azt feltételezi, hogy ha egy feljövőben lévő kínai egyetem (több tucat ilyen egyetem van Kínában, óriási anyagi támogatással) évente közöl tíz tanulmánnyal többet a Nature és Science folyóiratokban, akkor máris megelőzte a BBTE-t és a régió egyetemeit. Ez azt feltételezi, hogy a pluralista világrendben (amely már rég nem az angolszász dominanciáról szól) egyre több indiai, kínai, koreai és később talán dél-amerikai és afrikai egyetem is felsorakozik majd a világranglista első ezer egyeteméhez, amelynek a kényelmes egyetemi oktatókat arra kell majd sarkallnia, hogy beszálljanak a csöppet sem kellemes „publish or perish”, azaz közölj, vagy eltűnsz (a süllyesztőben) ördögi körébe. Ha ma egy kutató nem tudja mi az az ORCID, Researcher ID, WoS vagy Clarivate és nincs naprakész, minden idézetét és publikációját felsoroló honlapja ott, akkor nem várhatunk nemzetközi teljesítményt. Persze mind tudjuk, akik felsőoktatásban dolgozunk, mekkora teher van egy egyetemi oktatón: túl azon, hogy még mindig átlagfizetés alatt keres sok kezdő kutató (tanársegéd, sokszor még adjunktus is például Magyarországon), rengeteg oktatási és adminisztratív feladata is van egy oktatónak. A „több hónapos vakáció” mítoszát elfelejthetik a bírálok és nyavalygók, hiszen egy egyetemi oktató július elején még vizsgáztat, felvételizett, szakdolgozati védéseken vesz részt, konferenciázik, nyáron pedig nagy eséllyel terepen van, kutat, tanulmányokat ír – hiszen idejének 20-30 százalékát legalább kutatással kell töltse.

A pluralista globális világrend létrejöttével és a második világbeli országok egyetemeinek gyors felemelkedésével azt látjuk, hogy egyre nehezebb lesz megmaradni a top 1000-es listán. Ha mégis ezt a célt tűzi ki a BBTE vagy bármelyik más romániai vagy akár magyarországi egyetem, akkor három alapvető dologra lesz szükségük: 1) kutatóközpontok létrehozása és a meglévők támogatása óriási anyagi forrásokkal; 2) a kutatóközpontoknak kötelező legyen EU pályázatok (ERC, Horizon, MSCA) projektek lehívása, nemzetközi mobilitás élénkítése és nemzetközi publikációk nagymennyiségű termelése; 3) tehetség-gondozás és jövőpolitika, a fiatalok itthon tartása, hazahívása.

Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy ez a neoliberális módja a tudományos életnek nem mindenki számára megnyerő. Van már olyan trend is (The Slow Professor – a lassú professzor), amely manifesztóként a lassuló, a tudományos publikáció-dömpingtől elhatárolódó, a tehetséggondozásra és oktatásra fókuszáló egyetemi oktatót támogatja. Ez is érthető és hosszú távon egészségesebb is talán. Ezért lenne jó, ha az egyetemeken belül több kutatói állás lenne, akiket nem terhelne az oktatási feladat is, így idejük nagy részét kizárólag a tudománynak tudnák szentelni. Egyelőre ezek mind illúziók, hiszen ehhez egy dolog kell: pénz, pénz, pénz.

Az pedig sose jut ínséges időkben kultúrára és tudományra, pedig ezek teszik emberré az embert, nem a hadipar és a háború.