KIRÁLY BÉLA
– Nyomdában A tutajozó Gyergyó című könyve. Mióta foglalkoztatja ez a témakör?
– Fiatal tanárként – professzorom, Imreh István biztatására – kezdtem kutatni a gyergyói tutajozás múltját. A csíkszeredai és a kolozsvári levéltárakban még fel nem tárt történeti forrásokra bukkantam. 1973 és 1978 közötti gyergyóremetei tanárkodásom idején pedig alkalmam nyílt feltárni a faúsztatás hagyományait Gyergyóremetén. 1980-tól több tanulmányt közöltem e témakörben magyar és román nyelven. Így megfogalmazódott bennem, hogy átfogó munkát írjak a tutajosok nehéz vállalkozásairól. E célból a tavaly sokat kutattam a Magyar Nemzeti Levéltárban.
– A gyergyói magyarság múltjának feltárása érdekében végzett munkájáért több kitüntetést is kapott. Politikusként és pedagógusként is kötődik Gyergyószentmiklós környékéhez, pedig Kolozsváron született.
– Székely vagyok, de nem gyergyói. Dédnagyapám, Garda József 1873 és 1878 között a nagyenyedi kollégium rektorprofesszora volt. Kilencéves koromtól lettem teljes mértékben kolozsvári, ahová édesanyám költözött Nagyenyedről. Édesapám 1951 és 1963 között hol a tövisi kényszerlakhelyén, hol a börtönben tartózkodott. 1963-ban a Szekuritáté autója elütötte, ami a halálához vezetett.
– A Gyergyói-medence a magyar tájak egyik legszebbike, de az élet itt igen nehéz és küzdelmes volt. A telek is itt a leghosszabbak…
– Az itteniek ennek ellenére minden fontos mezőgazdasági árucikket megtermeltek. Gyergyóújfalu és Gyergyószentmiklós – akárcsak Székelyföld más térségeinek lakói – sajátos agrárcivilizációt hoztak létre, amelynek működésére a falutörvényekből következtethetünk. Az 1581-es évi gyergyóújfalvi és gyergyószentmiklósi „statútumokat”, az utókor számára fennmaradt legrégebbi falutörvényeknek tekinthetjük. Ezekből világosan látszik, hogy a lakosság fő foglalkozása a növénytermesztés volt.
– Az erdőkitermelés, a fafeldolgozás a tutajozáshoz jövedelemkiegészítő munka volt...
– Kezdetben igen, de később sokan ebből próbáltak megélni. 1703-ban, a Rákóczi vezette szabadságharc kirobbanásának évében, az adóösszeírók szerint Szárhegyen négy-öt család foglalkozott tutajozással, Ditróban 35 ember, míg Gyergyóremetén a falu minden lakója. A tutajozás igen veszélyes mesterség volt, sokan lelték halálukat a Maros szeszélye miatt. Ráadásul a székely tutajosok munkájából sokan húztak sápot.
– Milyen típusú panaszok merültek fel?
– A tutajosok panaszai – például 1722-ben – három csoportba oszthatók. Egyrészt az átlagosnál jóval nagyobb gátvámok kikényszerítése miatt hangzottak el, miközben a mesterségesen emelt gátak száma folyamatosan nőtt. A régeni szászok voltak a legkomiszabbak a kiszolgáltatott gyergyói tutajosokkal szemben. A másik típusú panasz a tutajosok elleni fegyveres támadások, lopások, verések, letartóztatások és bebörtönzések miatt hangzott el. A panaszok harmadik oka a tutajszállítás szándékos és erőszakos akadályozása volt.
– Fejezetet szentelt a munkamegosztásnak is…
– A tutajszállítás a 18. század harmadik évtizedében kezdett különválni a tutajkészítéstől és a tutajkereskedelemtől. A faluközösségen belül a módosabb lakosok akkortól már nem foglalkoztak tutajszállítással, azt a szegényebbekre bízták. Hozzá kell tenni, hogy a 18. században és a 19. század elején a nagy méretű népesedés az erdőirtást a gyergyói településeken szükségessé tette. A termőföld nehezen tudta eltartani a megnövekedett lakosságot. A tutajszállítással szerzett jövedelemből, amely gyakran szerény volt, a megélhetéshez szükséges gabonát vásároltak Erdély termékenyebb vidékeiről. A lakosságot tehát a nehéz megélhetési körülmények és a gyenge minőségű termőföld kényszerítette tutajozásra.
– És mit lehet tudni a nyerészkedő tutajkereskedőkről?
– Gyergyóban a tutajkereskedők központja Gyergyóremete volt. A tutajfelvásárlással foglalkozó kereskedők is itt találkoztak. A tutajokat itt felvásárló kereskedők négy nagy csoportját említhetném meg: a szászrégeni, aradi, lippai és a gyergyóremetei kereskedőket. A legjelentősebb csoportot a szászrégeni szász kereskedők alkották, akik már a 19. század elején tutajvásárló részvénytársaságba tömörültek. Azzal, hogy a tutajkészítőknek előleget adtak, a gyergyói tutajok készítőit a részvénytársasággal szemben függő viszonyba helyezték.
– A tutajosok munkakörülményeiről még nem beszéltünk…
– Gyergyóban a tutajosokat béreseknek nevezték. Egy fertály tutajon két személy utazott az első nagy tapasztalattal és erővel rendelkező férfi volt, aki az apacsinával, vagyis a vezérrúddal irányította a tutajt, míg a hátulsó személy, aki számtalan esetben nő is lehetett, a hátsó kormányrúddal segítette a kormányost. A hátsó tutajos segítségére különösen a kanyarban volt szükség, amikor is az első tutajossal ellenkező irányba helyezte a kormányrudat. A tutajosok nyájakba szerveződtek az útközben adódó nehézségek leküzdésére. A remetei néphagyomány szerint egy nyáj 2-12 tutajból állt.
– Hogyan viselték a székelyek szászrégeni kereskedők kegyetlenkedéseit?
– A szász tutajkereskedők a 19. században sodorták függő helyzetbe a gyergyói tutajosokat, ami nagy ellenszenvet váltott ki. A felháborodásukat tetézte a mezőgerebenesi gyilkosság, amikor 14 tutajost, akik kikötöttek a Maros partján, úgy öltek meg, hogy övig földbe ásták őket. Aztán eljött a bosszú ideje. 1848. október 31-én Szászrégen mellett került sor az Urbán alezredes vezette szászok és a Naszód környéki román határőrség csapatai, illetve a székely haderő közötti ütközetre, amelyben a székelyek nagy győzelmet arattak, majd az ellenséget üldözve bevonultak Szászrégenbe. A város behódolt, de nem akart hadisarcot fizetni, és nem látta el élelemmel a székely tábort. Ezért a helyiséget kirabolták és felgyújtották.
– A szájhagyomány mit őrzött meg erről az életmódról?
– A gyergyóremetei tanári éveim alatt igyekeztem feltárni a még fellelhető hagyományt a faúsztatásról. Itt, a tutajozás központjában négy kikötő és tutajindító hely létezett. Ide hozták a tutajgerendákat az erdőkből. A tutaj mérete a fák hosszúságától, vastagságától és darabszámától függött. Léteztek 8-10-12 gömbfából összeállított tutajok, amelyeknek hossza 10-14-16 méter között váltakozott. A tutaj összekötött gömbfákból állt, amelyeknek a vastagabb része a szállítóeszköz végét, a vékonyabb része pedig az elejét képezte. A tutajgerendák korábban faszegekkel, később vaskapcsokkal keresztgerendához voltak rögzítve, amely összefogta a szerkezetet. A hátsó részen a gömbfák szabadon mozogtak, hogy a vízi szállítóeszköz alkalmazkodni tudjon a Maros hirtelen kanyarulataihoz, vagy hogy a gyors folyású ár ne tudja keresztbe fordítani. A tutaj szerves részét alkotta a két apacsina, vagyis a kormányzólapát. Ez kötőrúdszerű kormányzólécből és a fúróval, valamint a faszegekkel ráerősített egy méter hosszú deszkából állt. A tutaj közepére T alakú és egy méter magas rudat erősítettek élelem és más felszerelések részére, amit átalvetőbe rakva felakasztottak az oszlopra. Erre azért volt szükség, hogy a táplálékul szolgáló élelem ne ázzon meg. A tutajon mindig ott volt az üst, mivel a tutajkikötőkben levest és puliszkát főztek.
– Milyen időszakban zajlott a vízi áruszállítás?
– A tutajozás időszaka a tavaszi hóolvadás idején, Mátyás napja körül kezdődött és késő nyárig tartott. A tutaj három szakaszban érkezett le Lippáig, Aradig vagy Zámig. Az elsőt a Remete–Szászrégen közötti útvonal képezte. A tutajosok pirkadó hajnalban indultak, hogy estére megérkezhessenek Régenbe. A Remete–Maroshévíz útszakasz volt a legveszélyesebb, mivel ezen a részen kőszintes a meder, alacsony a vízállás és a folyó medre kanyargós. A Maroshévízen túli szállítás is nagy figyelmet követelt. Itt ugyanis a nagy patakok beömlése emelte és magasan tartotta a Maros vízállását, ami a tutajosoknak könnyebb és gyorsabb haladást biztosított. Fileháza és Déda környékén az alacsony vízállás miatt gyakran keletkezett torlasz vagy rakás (egymásra rakott vagy összetorlódott tutajok). Ezek eltávolításával főleg a környéken lakó emberek foglalkoztak. Hogy jól fizetett mesterségük folyamatosan biztosított legyen, visszaéltek hivatásuk gyakorlásával és mesterségesen akadályozták a tutajozást, ami évenként számos halálos balesetet okozott. A tutajosok Szászrégenben nagyobb pihenőt tartottak, vagy pedig, ha a tutaj már itt el volt adva, átadták a vállalkozónak, és hazatértek.
A tutajosok másik csoportja tovább folytatta útját a Maros folyón. A következő nagyobb pihenőt Marosvásárhely, Malomfalva, Petele vagy Marosbogát képezte, ahol négy fertály tutajt egy nagy tutajjá ácsoltak össze. Innen folytatták útjukat Lippa és Arad felé.
– És hogyan érkeztek vissza haza?
– A visszatérés Aradról vagy Lippáról néha az itt vásárolt lóval és szekérrel, néha pedig gyalog történt. A Szászrégenig utazók mindig gyalog tértek vissza Remetére. Útjuk azonban nem volt biztonságos. Különösen a Kereszthegynél lévő utolsó pihenőjük volt veszélyes, mivel az itt található erdőségek kiváló rejtekhelyet biztosítottak a rablók számára, akik nem csak pénzüktől fosztották meg a hazatérőket, hanem sokszor meg is gyilkolták őket. A rablókról kapta a nevét a Tolvajosmező és Tolvajkút nevű dűlő is.
– Mi okozta a tutajozás hanyatlását és megszűntét a Gyergyói-medencében?
– A gyergyói tutajozás a Gyergyószentmiklós–Déda közötti vasútvonal kiépítése után indult hanyatlásnak. A későbbi évtizedekben is úsztattak tutajokat, de csak szórványosan. 1946-ban Remetéről Marosvásárhely mellé, Nagyernyébe, Székesre, Körtvélyfájára áttelepülő több család a faházait Remetén készíttette el, és azokat tutajba kötve szállíttatta el új lakóhelyére.
(A szerző Budapesten élő tanár, szerkesztő, politológus)
Borítókép: Garda Dezső és Király Béla a Kolozsvár Társaságnál, Horváth László felvétele
