Az elmarasztalt közéleti szereplők között vannak törvényhozók, alpolgármesterek, olyanok is, akik kevésbé ismertek, de vannak közöttük nagyon ismert, immár harminc éve a közéletben tevékenykedő politikusok is. A listán nyilvánvalóan a legszembetűnőbb Klaus Iohannis, aki államelnökként a legmagasabb közjogi méltóságnak számít. Erről a magas rangról nagyon mélybe ereszkedett, amikor saját maga által különben hat évvel korábban még nyilvánosan is kreténségnek minősített „Erdélyt elveszik a magyarok” lózunggal próbálta most a közvéleményt a PSD ellen hergelni. A tanács elsöprő többséggel megállapította: Iohannis gyűlöletbeszédével megsértette nemzeti méltóságukban a romániai magyarokat. Az elnöknek természetesen az 5 ezer lejes bírságot esze ágában sincs kifizetni, közölte, hogy a bíróságon fogja megtámadni a döntést, amelyet politikai indíttatásúnak minősített.
Iohannis egy pár nappal korábban az alkotmánybíróságnak és az ombudsman intézményének is neki esett, nem beszélve arról, hogy hónapok óta folyamatosan próbálja aláásni a parlament tekintélyét azzal érvelve, hogy a jelenlegi parlamenti többség nem legitim, holott a 2016-os választásokon alakultak ki a jelenlegi erőviszonyok. Iohannis megengedheti magának azt a luxust, hogy populista, autokrata megnyilvánulásai legyenek, hiszen a Nagy Károly díj várományosaként - amit ma kellett volna átvennie, ha nem szólt volna közbe a járvány - európai értékrendet valló politikus szerepében tetszeleghet. Nyugat-európai barátai nem fogják megszólni itthoni viselt dolgaiért, kisiklásaiért, demokráciaellenes kirohanásaiért. Iohannis például soha nem kérdőjelezte meg a DNA vagy a bíróságok döntéseit, mindig arra biztatta az embereket, hogy feltétlenül bízzanak meg az igazságszolgáltatás intézményeiben és fogadják el határozatait, ítéleteit. Iohannis a diszkriminációellenes tanács határozatait sem kifogásolta akkor, amikor az Asztalos Csaba által vezetett grémium a javára döntött. Abban a pillanatban, amikor már számára kedvezőtlen döntés született, a helyzet gyökeresen megváltozott, pillanatok alatt elillant az elnök intézményekbe vetett bizalma. Iohannisban immár nagyon nehéz bármilyen német következetességet felfedezni, nem beszélve arról, hogy semmit nem találunk abból a normalitásból és a jól végzett munkából, amit kampányaiban ígért.
A rosszullét kerülget bizonyos szekus hírtelevíziók műsorvezetőinek, törvényhozóknak szitokszavakkal tarkított magyarellenes förmedvényei böngészése közben, amit elmarasztalt a diszkriminációellenes tanács. Feltűnő, hogy a magyarellenes szólamok mellett jócskán előfordulnak cigányellenes megnyilatkozások is. Traian Băsescu volt elnököt például 6 ezer lejre bírságolták, így ezer lejjel nagyobb bírságot kapott, mint a cotroceni-i utóda. Az ex-államfő ismét szabadon engedte zsigeri érzelmeit és jól leteremtette a romákat, amiért nem hajlandók beilleszkedni kulturálisan a hazai társadalomba. Băsescu azon is siránkozott, hogy mivel a romákat immár nem cigánynak nevezik, ezért nyugaton a többség a románokkal azonosítja őket, ezért nemes egyszerűséggel lecigányozta őket. Tette ezt az EU-ban manapság „bezzegországnak” tekintett Románia volt elnöke.
A diszkriminációellenes tanács egy nap alatt Románia jelenlegi és volt elnökét marasztalta el magyar-, illetve cigányellenesség miatt, azt a két politikai vezetőt, akik az elmúlt tizenhat évben vezették az országot. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy kisebb rangú vezetők is könnyen elragadtatják magukat kirekesztő gyűlöletbeszédre. Újabban már a román kulturális elit is nyíltan cigányozik, lásd Vladimir Tismăneanu esetét a karantén idején. Ez alól sajnos, mi magyarok sem vagyunk kivételek - már ami a cigányozást illeti.
A vendégmunkások mizériája is más megvilágításba kerül így, hiszen a szakképzetlen vendégmunkások németországi kálváriája - amely tegnap oda vezetett, hogy a németek módosították a munkaerőpiac bizonyos szabályait - lényegében a román állam egyik megoldatlan problémája, amelyet áthárított Nyugatnak. Itthon évek óta folyik a szöveg a külföldön dolgozók hazacsalogatásáról, de láthattuk a járvány idején, hogy a szakképzetlen munkások, akiknek nagy része roma nemzetiségű, valójában a kutyának se kellenek itthon. Románia kitermelte ezt a képzetlen tömeget, majd lelkiismeretfurdalás nélkül odatolta Nyugat-Európának, s cinikusan röhögött a markába, hogy megoldotta a problémát. Ezért szolgáltatta ki Bukarest a járvány idején is a dolgozókat a külföldi munkáltatóiknak. Nem számított, hogy kijárási tilalom van, mindenkinek otthon kellett ülnie kivéve nekik, akiket így Románia diplomáciai kapcsolatainak javítására használtak fel. Bukarest újfent szabadulni akart ettől a marginalizált tömegtől, amely számára nem rendelkezik semmilyen integrációs stratégiával, ezért ők maguk is természetesen menni akartak. Papíron román állampolgárok, de nem férnek be a román nemzetbe. Mindez magyarázatot ad arra, hogy az állampolgárok - legyenek azok az intézmények élén levő csúcsvezetők vagy egyszerű halandók – miért bíznak egyre kevésbé az állam intézményeiben.
