Bencsik János: én csak festettem

Megnyílt a Bencsik 75+1 című kiállítás a Bánffy-palotában

Bencsik János: én csak festettem
A Budapesten élő és alkotó Bencsik János grafikus, festőművész időszaki kiállítását nyitották meg kedden, április 27-én a Művészeti Múzeumban. A Bencsik 75+1 címet viselő tárlat anyagának egy részét tavaly már láthatta a sepsiszentgyörgyi közönség az Erdélyi Művészeti Központban (EMÜK) és az eredeti tervek szerint Kolozsvárra is korábban érkeztek volna meg a festmények és grafikák. A kiállítást a múzeum igazgatója, Lucian Nastasă-Kovács, Ioan Sbârciu festőművész, Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke, valamint Demeter Katalin, Magyarország kolozsvári konzulja nyitotta meg a sajtó képviselői és a művész, Bencsik János jelenlétében. Az érdeklődők a múzeum emeleti kiállítótermeiben május 16-ig, a járványügyi előírások betartása mellett szerdától vasárnapig, 10 és 17 óra között tekinthetik meg a tárlatot.

A közönség nélküli megnyitón elsőként Lucian Nastasă-Kovács üdvözölte a résztvevőket, majd Vákár István köszönte meg a festőművésznek, hogy „ilyen szépen kidíszítette alkotásaival az Erdély szívében fekvő kulturális központunk, a Bánffy-palota falait”. Kiemelte, hogy bár ez a tárlat mindkét félnek – a művésznek és a kolozsvári közönségnek – egyformán remek lehetőség, de mégiscsak a helyi művészetkedvelők nyernek vele többet.

A folytatásban Demeter Katalin konzul kiemelte: ez a tárlat az alkotó teljes életművét átfogja és láthatóvá, megismerhetővé teszi a közönség számára. Nyitógondolatként felolvasott egy részletet Csiki László Huzamos életrajzok című, Bencsik János munkásságáról szóló írásából:

„Próbálja fejből leképezni a világ sejtszerkezetét, és néha alig sejlő Megváltókat fest belé. Amikor egyszer néhány sort kellett írnom róla, nem jutott jobb eszembe, mint hogy vásznain, mint a sebkötéseken átüt a képzelet piros, zöld, lila vére. Valami sebezhető élet reminiszcenciája. (…) Léteznek műalkotások, melyeket legszívesebben megérintene, megtapogatna az ember. Úgy érzem, Bencsik János képei nem ingerelnek efféle birtokbavételre. Mert mintha a sárga őszi fényt, az elfutó vizet, az ablaküvegen megcsillanó messzi tájat próbálnánk marokra fogni... Van, akinek ez néha sikerül.” (Élet és Irodalom, 2002. június 14.)

Ioan Sbârciu többek között a kollaboráció jelentőségére világított rá a tárlat kapcsán, hiszen szerinte kiemelten fontos, hogy a múzeum kommunikációja a nem kifejezetten helyi, külföl­dön élő és tevékenykedő alkotókkal egyaránt jól működik.

Ezt követően Lucian Nastasă-Kovács elmesélte a résztvevőknek: amikor néhány napja találkozott Bencsik Jánossal, elképedve tapasztalta, hogy a művész kifogástalanul beszéli a román nyelvet, annak ellenére, hogy 1989 óta Budapesten él. Bencsik János köszönőbeszédében háláját fejezte ki mindenkinek, aki a tárlat létrejöttéhez hozzájárult. A rövidre fogott mondandó után a múzeum igazgatója meglepődve kérdezte: „Ennyi?”, majd a festőművész így válaszolt: „az a legfontosabb, hogy ezek az emberek megcsinálták ezt a kiállítást, én csak festettem”.

A május 16-ig látogatható tárlat ismertetőjében Kántor Lajos A grafikus megkísértése című írása olvasható, amelyből álljon itt egy fontos részlet: „A hétköznapi, jóléti kísértések nem izgatják Bencsiket, következetesen az emberi lét drámáira figyel, hogy magányunkat feloldja – vagy még inkább tudatosítsa. Mindenesetre, szigorú művészet a Bencsiké, nem ismeri a hízelgést – csupán a szókimondást. Az igazi alkotók jellemzője ez.” (Új Tükör, 1985. december)

A megnyitóról készült fotósorozat ide kattintva tekinthető meg. 

(Borítóképet készítette: Rohonyi D. Iván)