Házunktól kelet irányba egy üres telek állt. A háború ideje alatt, mikor az állomást bombázták itt is találat érte az épületet. Ki tudja milyen oknál fogva a régi tulajdonos sosem tartott igényt a telekre, így a szomszédos üres telket a második szomszéd használta kert gyanánt. Szép kis megművelt telek volt. S ahogy jó szomszédhoz illik, gyakran találkoztunk. Közös kerítésünk kicsit roskatag volt, de ez akkor nem okozott gondot, mivel a telkünkön, hátul az udvaron még állt egy régi épület. Düledező falai közt még egy asztalosműhely működött. Az új ház felépítése után sok ramaty maradt az udvaron: épületanyag, ócska autóroncs, rengeteg fa- és vashulladék, évek során összegyűlt ócskaságok.
Mi valamikor a kilencvenes évek elején költöztünk Kolozsvárra, amikor elkezdtük ezt a „vidámsarkot” felszámolni. Egy este, mikor kimentem az udvarra, hangos fújásra lettem figyelmes. Előbb megijedtem, de aztán rájöttem, hogy egy apró sünit zavartam meg esti gyűjtögetése közben. Szürke színű töviseit felborzolta, összegömbölyödött, de hegyes orra azért tovább prüszkölt. Attól kezdve szívesen figyelgettük kedves lakónk jelenlétét, etetgettük, és főként óvtuk a kutyánk ellenségeskedésétől. Állatbarátok vagyunk, de a süniket különösen kedveljük. Még évekkel ezelőtt a Fellegvár tetején is láthattuk őket, a párom meg is fogott egyet, alulról sikerült felmarkolnia, hogy ne szúrjon a tövise.
Telt-múlt az idő, s rendszerességgel ingáztak a sünik a rozoga kerítés alatt át az üres telken, majd a következő szomszédhoz. Öröm volt figyelgetni őket, hogyan vonulnak szép sorjában egymás után, elől a nagyok, gondolom a hím, majd a nőstény és a kicsik, miközben gyűjtögették a csigákat, rovarokat. A tél eljövetele okozott nekik gondot, a süni különben téli álmot alszik. Jól befészkeli magát a vastag avarba, fatörzs alá, lim-lom közé, s majd csak akkor bújik elő, mikor már langyosan süt a nap, és van mit enni. Ilyenkor féltettük őket, mert a legyengült állatot könnyebben bánthatta a kutya. Az erős csaholásra, kaparásra aztán kimentünk, hogy védelmezzük a kicsi állatot. De a szúrós kis pamacs nem is hagyta magát, megszúrta az ellenséget. Egy alkalommal, tavasszal arra lettünk figyelmesek, hogy a sünik a garázsajtó alatt bújtak ki a természetbe. Télire ezt a helyiséget vették igénybe.
De sajnos az idő s az emberek igényessége a sünik ellen dolgozott. A mellettünk lévő üres telket a városháza kikölcsönözte, beépítették. Azóta a kerítést is megjavítattuk, az udvar pedig barátságosan megtisztult az ócskaságoktól. Próbáltunk mesterségesen téli fészket készíteni a tüskés barátainknak, de ők ezt nem fogadták el. Emlékszem, egyszer a virágágyást próbálták téli menedéknek használni, de ez nem nyújtott elég védettséget. Egyre gyakrabban láttam esténként idegesen bolyongani egy nagy és egy kis sünit, akik a hideg beálltával se találtak menedéket. Éreztem, hogy baj van velük. Etetgettem őket, de mivel a korai fagyok beálltával sem tértek nyugovóra, tudtam, hogy nekem kell cselekednem. A szüleim kertjében, vidéken is vannak sünik, kicsit nagyobbak, barnák, gyakran láttam amint szedegették az elhullott méheket. Gyerekeimmel kartondobozba tettük a süniket, vonatra ültünk, és Temes megyébe utaztunk a szüleimhez. Reméltük, hogy az állatok itt jó tanyára lelnek. Így adhatunk nekik esélyt a túlélésre. A hosszú út után nagy gonddal engedtük ki őket a karton dobozból. Megetettük, majd hosszan figyeltük, hogyan távolodnak a nagy kertben. Nagyon a szívemhez nőttek, de tudtam, hogy ez jó nekik. Úgy éreztem, hogy többé nem látom kis barátaimat. Tévedtem. Még a következő este egyszer visszajöttek oda, ahol elengedtük őket. Természetesen az ételt várták. Boldogan etettük, de a rákövetkező nap már hiába vártunk. Többé nem jöttek vissza. Azóta is gyakran sétálok esténként szüleim kertjében, hátha meglátok még egy olyan kisebb szürke sünit, amelynek pici hegyes orra árulkodna még arról az utolsó sünifajról, amely itt Kolozsvár belvárosában látta meg a napvilágot.
