Ami nem változott

Villámvignetták

Ami nem változott
A szerzők mind egyformák: az egyik ilyen, a másik olyan. Talán Heltainak ezzel az átírt mondásával lehet őket a legjobban jellemezni. Nemcsak írók voltak, hanem zenetudósok, történészek, ornitológusok, néprajzkutatók is. Láttam olyant, aki mintha most lépett volna először kiadóba, és olyant, aki mintha ott született volna; olyant, aki nagyvonalúan viselkedett, ha turnéra mentünk, és olyant, aki a kávéskanalát is velünk akarta kifizettetni; olyant, aki a nyomdakerekek dübörgése közben is hozta a módosításait, és olyant, aki hibátlan kéziratot adott le; olyant, aki pöffeszkedett, és olyant, aki tudott humorral nézni magára.

A kapcsolathálóm egyre alakult, bogozódott, fejlődött. Egy Áprily-válogatás megjelenésekor megismertem a nagyszerű jogutódok egy részét (Borit azóta sem, Gergőt korábban, már Tatán), akik kedvesek voltak, emberiek, és akik közül Sari azóta is a barátom. 

A legnagyobb ajándék azonban Lutra volt. Persze, őt sem csak a kiadónak köszönhetem. Talán az egyetemen találkoztunk először, vagy az LK-n? Fel sem tudom idézni, csak azt, hogy egy konferencián a képversről adott elő érthetően, logikusan és szerényen. Aztán úgy alakult, hogy ő gondozta Hervay Gizella összegyűjtött verseit, Az idő körei című kötetet. A könyvet Zsuzsa szerkesztette, életre szóló barátok mégis mi lettünk. 

Az addigi barátságaim furcsán alakultak: mindig a másik dominált. Lutra volt az első, aki nem akart megtanítani semmire, akinek csak rám volt szüksége, semmi másra. Azóta sok év eltelt, az élet olykor követhetetlen fordulatszámon zajlott, máskor szikrázott, mint a drót, sok minden történt. Csak egyvalami nem változott.

Életcsere

Közben a magánéletem is zajlott. 1998 júliusában megnősültem, s ugyanannak az évnek a decemberében meghalt a nagymamám. Gyakran gondolok arra, hogy már fölöslegesnek érezhette magát: attól fogva Mártának kellett rám vigyáznia.

1999 októberében megszületett a lyányom. Abban a hónapban kerültem a Krónikához, ő volt a lap első „gyermeke”. Mártát nem tudtam jól szeretni, Ágotát úgy szeretem, hogy annál jobban nem tudok.

Emlékszem még arra a parázslásra, amely elfogott, ahogy készültünk a Krónikát elindítani. Számomra egy adaptációs tréninggel kezdődött: Félixfürdőre mentünk, ott vettünk részt százezer órán egy hét alatt. Ránk fért, hiszen én például soha máshol, mint a kényelmes kiadónál, nem dolgoztam. De szomjaztam az újat, füleltem, jegyzeteltem, buliztunk, aztán ágyba hullottunk.

Ismertem már néhányat a jövendőbeli kollégáim közül, a legtöbbet azonban ott ismertem meg. Mint mindenütt, itt is akadt, aki mindig jólértesült volt, akadt, aki üvöltött, akadt, aki szorongott, és akadt, aki kedélyesen mosolygott mindenen. 

A legjobban a tömeg döbbentett meg. A kiadónál tízen se voltunk, itt viszont száz körül. Ahogy beléptem a terembe Félixen, valósággal elvesztem a többiek között. A Krónikát egy emeletes házban szerkesztettük.

Valószínűleg ez a zsongás is bódított el, meg az életmód. Amikor a próbaszámokat szerkeszteni kezdtük, menet közben kerékcseréltünk. A legtöbben soha nem dolgoztunk napilapnál, én mindig a pixemet lóbálva gyalultam a szövegeket, félóránként egy szót betoldottam, egy másikat meg kihúztam. Itt úgy írtam, hogy a hátam mögött telefonon ordítottak, toppantottak, vitatkoztak, kétpercenként nyílt az ajtó, hiszen a bel- és külpolosok is mellettünk dolgoztak.

Itt éreztem először, hogy amit írok, mást is érdekelhet, mást is megemelhet. Két kötetem megjelent már, befogadtak az írók társadalmába, olvasótalálkozón is jártam, azt azonban, hogy a színház közönsége tapsoljon nekem, a Krónikánál éltem meg. Nemrégiben a szívorvos is hivatkozott a krónikás cikkeimre, pedig már majdnem húsz éve eljöttem onnan.