A művészet legyen mindenkié

Kriesch Aladár néven született Budán 1863. október 29-én, a Körösfői előnevet 1906-ban vette fel. Művészi tanulmányait a Mintarajziskolában végezte Székely Bertalan és Lotz Károly irányításával. Rajztanári oklevelének megszerzése után beteg édesanyjával Korfura utazott, itt festette meg első portréit és tájképeit, művei 1886-tól szerepeltek a Műcsarnok tárlatain. A következő évben a Képzőművészeti Társulat tagja, egy évvel később a Királyi József Műegyetem rajz tanszékének tanársegédje lett. Külföldi tanulmányútjai során Münchenben, Velencében, majd 1891-től ösztöndíjjal két évig Rómában képezte magát, itt ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot festőtársával, Nagy Sándorral.

Körösfői-Kriesch Aladár önarcképe, 1915

1894-ben alapító tagként bábáskodott a magyar képzőművészet érdekeinek fölkarolására létrehozott Nemzeti Szalon megalakításánál. A rákövetkező évben megnősült, másod unokatestvérét, Ujvárossy Ilkát vette el, a róla festett zöld és piros ruhás arcképek a kor hazai portréművészetének legszebb darabjai közé tartoznak. 1896-ban Olaszországban, Spanyolországban és Párizsban járt, ahol rövid ideig a Julian Akadémiát látogatta, hazatérve Lotz Károly mesteriskolájában freskófestést tanult. Sikeres festőként, nagy történeti tablók (A boroszlói békekötés, II. Rákóczi György halála, Egervár ostroma, Tordai országgyűlés) akadémikus ábrázolójaként érkezett 1901-ben Gödöllőre, ahol Nagy Sándorral megalapították a magyar szecesszió egyetlen szervezett társulását, a gödöllői művésztelepet. Az 1920-ig, Körösfői-Kriesch haláláig működő csoportra nagy hatással volt az angol preraffaelliták (John Ruskin, William Morris) szimbolizmusa és Lev Tolsztoj „szociális művészeteszméje”. Az élet és művészet elveszett egységének újrateremtését tűzték ki célul, tevékenységüket a közösségi munka, a kézműves hagyományok felélesztése, a magyar nép ősi motívumkincsének felhasználása és az összművészeti jelleg jellemezte.

Körösfői-Kriesch Aladár: Tordai országgyűlés

Körösfői-Kriesch dolgozott az épülő Országház Vadásztermének díszítésén, 1902-re fejezte be az akadémikus sablonoktól való elszakadását jelző monumentális, Bölényvadászat és Halászat a Balatonon című freskóit. Alkotásai akkor nem arattak osztatlan sikert, egy képviselő interpellációban tiltakozott a „kék lovak” és „rézbőrű indiánok” miatt. Új kifejezésmódja a gyermeke elvesztése után, 1903-ban festett Ego sum via, veritas et vita című pannón vált egyértelművé, ennek alapjait történelem helyett a hit, kollektív tartalmak helyett a magánmitológia, históriai hősök helyett a kortársak alkották. A művészet morális felelősségébe vetett hitéről vallanak a Zeneakadémia szimbolikus falképei, köztük az előcsarnokban látható A művészet forrása. A művészet legyen mindenkié gondolata jegyében készült a marosvásárhelyi kultúrpalota, amelyet 1912-13-ban a művésztelep tagjaival dekorált.

Sámánok körtánca, 1911, marosvásárhelyi kultúrpalota

Életműve tükrözi a századforduló stiláris sokszínűségét, akadémista, plein air, szimbolista és szecessziós stílusban alkotott, szabadon közlekedett művészeti ágak, technikák és stílusok között. Történelmi pannók, tájképek, zsánerek, monumentális freskók, absztrakt szőnyegek, finom portrék egyaránt kikerültek a keze alól. (Kultúrtörténeti szempontból is érdekes lányának síelő képmása, a gödöllői művészek által Magyarországon meghonosított sífutás dokumentuma.) Iparművészeti munkái közül bútorai, amelyekhez a magyar parasztbútort tekintette mintának, nemzetközi kiállítások magyar pavilonjaiban szerepeltek. Gobelint, mozaikot, üvegablakot és szoborkompozíciót tervezett, könyveket illusztrált (köztük Malonyai Dezső A magyar nép művészete című művének erdélyi kötetét), emellett cikkeket és könyveket is írt. Számos alkotása látható a Magyar Nemzeti Galériában és az Iparművészeti Múzeumban.

Kitüntetései közül kiemelkedik az állami aranyérem, amelyet „a hazai iparművészet különféle ágainak nemzeti irányba való fejlesztéséért” kapott 1907-ben. Ugyanebben az évben az Iparművészeti Főiskola tiszteletdíjas tanárává nevezték ki, rendes tanári kinevezését két nappal halála előtt kapta meg.

Körösfői-Kriesch művészi pályáját az első világháború törte derékba. Katonai szolgálatra hívták be, hadifestőként szolgált az isonzói fronton. A mostoha körülmények súlyosbították korábban is meglevő tüdőbaját, amely 1920. június 16-án bekövetkezett korai halálát okozta. Budakeszin hunyt el, Gödöllőn helyezték örök nyugalomra, a városban – amely a művésztelep révén vált nemzetközi hírűvé – utca és szobor is őrzi az emlékét.

Születésének 150. évfordulójára 2013-ban A szépség szerelmese című magyarországi vándorkiállítással, és alkalmi bélyeg kibocsátásával emlékeztek meg. A felújított Zeneakadémia épületében monumentális freskói újra megtekinthetők.

Szellemi és kulturális örökségének megőrzésére 1997-ben unokája, Körösfői László és felesége kezdeményezésére Gödöllőn létrehozták a Körösfői-Kriesch Aladár Művészeti Alapítványt. Az alapítvány október 29-én, a mester születésnapján évente odaítéli a Körösfői-Kriesch Aladár Emlékplakettet, amelyet a művészet bármely ágában tehetséges gödöllői fiatal, illetve fiatalokkal foglalkozó művész, pedagógus vehet át.