A (magyar) lélek zenéje

A (magyar) lélek zenéje
Akármilyen hihetetlennek is hangzik, Kodály és Bartók zenéjétől, sajnos még a 21. században is sokan viszolyognak. Ezért is éreztem kimondhatatlan örömöt, amikor filharmonikusaink március 8-i hangversenyén annak ellenére, hogy a műsort javarészt éppen Kodály- és Bartók-művek alkották, zsúfolásig megtelt a terem. Gabriel Bebeşelea vezényletével egy Brahms-ritkaság is elhangzott, amelynek utolsó tételében a magyar-cigány zene szívfacsaró, mélabús dallamai, vérpezsdítő ritmusai szerintem egy kőszobrot is eksztázisba hoz(hat)nak.

Valahányszor Kodály Zoltán (1882–1967) Galántai táncok című remekművét hallgatom, egy megmagyarázhatatlan bizsergés szalad át a testemen. Talán azért (is), mert az a sok érzelem, amit Kodály koloritdús partitúrájának kottafejeibe zárt, mindahányszor megérinti a lelkemet. Kodály gyermekkori emlékeiben erős nyomot hagyott a 19. század eleji népi verbunkos sokakat megigéző dallam- és ritmusvilága, a galántai Mihók cigányprímás dalainak szépsége, virtuozitása. A Galántai táncok forrásanyagául is ezek a zenés emlékek szolgálnak. A Galántán töltött gyermekkori évek ködös fátyolán keresztül, a táncokban a magyar táj szépségei, a magyar lélek sokszínűsége, bánat és öröm, vágy és remény, játék és humor, alázat és büszkeség, szomorú és vidám napok, a múlt emlékeinek nosztalgiája kel életre. Habár a finálé szelíd fuvola-, oboa- és klarinét szólója még az emlékek álomszerűségét sejteti, de a zenekari tuttiban visszaköszönő tomboló táncritmusok a mindenen felülkerekedő hitet, reményt és életszeretetet hirdetik.  

Bartók Béla (1881–1945) III. Zongoraversenyét feleségének, Pásztory Ditta zongoraművésznőnek ajánlotta. Az élet és halál között lévő zeneszerző a művet nem fejezte be, az utolsó ütemek hangjainak helyére a partitúrába egy megrázó szót írt: VÉGE. Ki tudja, hogy egyfajta utolsó zenés üzenet, búcsú volt-e, vagy a megfáradt lélek végakarata? A Serly Tibor által befejezett zongoraverseny valójában Bartók gondolkodó, érzékeny egyéniségének egyfajta zenés tükre, amelynek mélyén ezernyi érzelem húzódik. Lassú tétele fátyolos pianókkal megálmodott éjjeli zene, egy csillagos éjszakába suttogott vallomás a szülőföld, a természet és a magyar népzene iránti szeretetről. Csendes áhítattal elrebegett ima, a magányt, a megnemértettséget, a honvágyat megélt, de a sorssal megbékélt zeneszerző hálaadó imája. Utolsó tételének tomboló energiája Kroó György szavait idézve: „különös eufóriával libeg-táncol az öröklét felé…” Megrázó, elgondolkodtató mű, a magyar lélek zenéje.

Daniel Kharitonov fantasztikus művészi érzékkel megáldott tehetség, aki érti és éli Bartók zenéjét. Előadásának ezernyi pozitívumából kiemelném a lírai részek puha, meleg tónusát, a magas hőfokon égő drámai feszültségeket, a gyermekdalokra emlékeztető pillanatok kedves játékosságát, a csillogó technikai bravúrt és az érzelmi síkok mély értelmezését. Fenomenális fiatal zongoraművész, aki nemcsak ördögien virtuóz, hanem a színek mestere is. A megbabonázott, elbűvölt közönség vastapsát egymás után két ráadással, a Nocturne nr. 2, op. 3. című saját szerzeményével és Bartók Allegro barbarójával köszönte meg.

Johannes Brahms (1833–1897) g-moll zongorás kvartettjének (op. 25) zenekari változatát Schönbergnek köszönhetjük. Gabriel Bebeşelea a még diákkorában Cristian Mandeal karmestertől kapott partitúrával a kezében, most érezte megfelelőnek a pillanatot, hogy ezt a zenei ritkaságot a kolozsvári közönséggel (is) megossza. Arnold Schönberg (1874–1951) tiszteletben tartva az eszményített Brahms kamarazene partitúráját, a zongorás kvartett szépségeit– a tömör drámaiságot, a romantikus szenvedélyt, a drámai feszültségeket, az ezernyi megválaszolt és megválaszolatlan kérdések lírai gyöngédségeit, a „daloló kedvet”, a himnikus kicsengéseket – kiváló érzékkel transzponálta a zenekarra. A gigantikus átiratot Schönberg viccesen, Brahms V. szimfóniájaként emlegette. Vicc ide, vagy oda, de a mű valóban szimfonikus méreteket öltött, amelyben, akárcsak a tömör hangszerelésű Brahms szimfóniákban, a fúvós részlegnek szánt kiemelt szerepet, jól meg is dolgoztatva őket. A Rondo alla zingarese jelzésű utolsó tételben, a 19. századra jellemző „sírva vígad a magyar” életérzést Schönberg a tombolásig fokozza. A Gabriel Bebeşelea vezényelte zenekar nagy hévvel „vitte győzelemre” a magával sodró fergeteges finálét, amelyet a közönség percekig tartó üdvrivalgása követett.

Szívet melengető, felemelő érzés tartott hatalmában ezen az estén. A siker frenetikus volt, de az est katartikus élményét nem csupán a (magyar) lélek zenéjének, hanem Daniel Kharitonov huszonéves orosz zongoraművész lélegzetelállítóBartók-interpretációjának, valamint a Brahms „ötödikjeként” emlegetett mű hihetetlen energiájának is köszönhettük.

(Borítókép: Daniel Kharitonov zongoraművész nemcsak ördögien virtuóz, hanem a színek mestere is. Fotó: Filharmónia)