A kutya kesztyűje

Sugárzóna

A kutya kesztyűje
A mobilom a kesztyűtartóban maradt! – hasít belém a felismerés, ahogy a barátaim elgördülnek a járdaszéltől. De már hiába integetek, nem látnak. Legyintek, és dühöngve elrohanok.

Néhány órára ugrottam át Kolozsvárra. Egy könyvet el kell vinnem egy barátomhoz, egy ismerősömtől elhoznom egy másikat, és reménykednem, hogy a lyányom nem telefonál a találkánk előtt, mert ha igen, hát nincs szerencséje. De minden úgy alakul, ahogy kell, még a mobilom is megkerül végül, mehetek vissza nyugodtan.

Beindult az év, a félév viszont véget ért. A másodikban, úgy tűnik, nem lesz órám, hát csak ilyen alkalmikkal repülök át Kolozsvárra. Ahogy eddig is tettem, de most már nem leszek a szemináriumaimhoz kötve. Azt remélem, így végre meglátogathatom pár barátomat, akik bizonyára azt hiszik, teljesen megfeledkeztem róluk.

                                                                                                         *

Tegnap maratoni felolvasás Csíkszeredában, bejelentkezés Marosvásárhelyről. Ott Szabó Magdát olvasnak, itt pedig a rádió kért fel egy beszélgetésre. A Pilátus, a Disznótor, a Freskó, Az ajtó a kedvenc könyveim közé tartoznak, és ezt többször megírtam, ezért hívtak be, gondolom. Közben abban a szerencsében lehet részem, hogy végighallgatom Szabó Magda két anekdotáját.

Az egyikben arról mesél, hogy a tanítónő elvitte őket Munkácsy Ecce homo című képéhez, és azt mondta, írjanak fogalmazást bármelyik szereplőről, mire az akkori kislány a kutyáról írt. Ez persze a pedagogina dühödt ellenkezését váltotta ki, aki porig alázta a gyermeket. Eszembe jutott számtalan szörnyűnél szörnyűbb ilyen alak, „pedagógus” és „civil”, aki ebben lelte örömét, vagy tán nem is az örömét, csak a korlátoltságát. És eszembe jutott az a néhány jó érzékkel és szabadsággal megáldott ember is, akivel összesodort a sors, és ezért nem lehetek elég hálás.

varosnapokHirdetés

                                                                                                       *

Meghalt Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi képzőművész. Ha jól számolom, második unokatestvérem volt (nagyapám nénjének a fia), de sose láttam szemtől szemben. Az édesanyjával találkoztam, a feleségével is, vele azonban egyszer sem.

Érdekes dolog a család. Mostanában fedeztem fel egy másik unokatestvéremet, valójában unokanővéremet. Melinda Olaszországban él, képzőművész, és olykor hazalátogat Marosvásárhelyre, ilyenkor örömmel találkozunk egymással. Az egyikkel sikerül, a másikkal nem.