A Barabás Miklós Céh éves tárlatáról

A Barabás Miklós Céh éves tárlatáról
A Barabás Miklós Céh 2023-as éves tárlata február 8-án nyílt meg a Kolozsvári Művészeti Múzeumban. A Kós Károly és Szolnay Sándor által 1929-ben alapított, illetve Abodi Nagy Béla és Kós András által 1994-ben újraalapított céh kiállításának idén hetedik alkalommal adott otthont a múzeum. A tárlat 54 művész több mint 80 alkotását vonultatta fel, amelyek műfaj, stílus, technika és méretek szempontjából is különböztek egymástól. A műveket február 26-áig tekinthették meg az érdeklődők.

ANDRÁS BERNADETT-ANDREA

A kiállított alkotások nem művészek, hanem műfaj, méret, technika és főként színvilág szerint lettek csoportosítva, a harmonikus és egységes látványvilágra törekedve. Az öt teremet felölelő tárlat elrendezésében erős tudatosságot vélhettünk felfedezni, ugyanis az éles kontrasztokból felépülő, konceptuális elemekkel rendelkező alkotások többnyire az első teremben csoportosultak, melyeket az impresszionisztikus jegyeket hordozó, fakóbb és elmosódott színfoltokból álló művek követtek. A harmadik terem hosszú falain főként tájrészleteket megjelenítő festmények és grafikák sorakoztak. A belső termekben a grafika, fotóművészet, iparművészet (pl. textilek, üvegek és kerámiák) terméseit helyezték el. A figuratív, látványközpontú alkotások mellett számos absztrakt vagy szürreális elemekkel átszőtt művet tekinthettünk meg. Hogy egy szemléletes példával éljek, Valovits László II. János Pál pápát megjelenítő impozáns, realisztikus portréja mellett jól megfért a tárlaton Sipos László Befejezetlen portréja, amely modern, absztrakt szemléletmódban fogant, ugyanúgy, ahogyan Szabó Vilmos schielei vonalakat és formákat idéző Portréja.

A térbeli alkotások kőállványokon helyezkedtek el, amelyek magassága az adott mű tulajdonságaihoz igazított. Kolozsi Tibor Özön című plasztikája, ahogyan ezt többször maga a művész is hangsúlyozta, szemmagasságban érvényesül a legjobban, ellenben Nagy Anna Mária Átfedés című üvegalkotásával, amely egy alacsony posztamensre került, hiszen azt célszerű inkább fentről szemlélni. Némely esetben érdekes lett volna a körüljárhatóságra törekedni. Úgy vélem például, hogy Forró Ágnes A falon túl című alkotása több nézőpontból jobban érvényesült volna, ahogyan ez megvalósult Péter Félix Az istenek ajándéka című kerámiája esetében. Koncz Münich András kiállított plasztikái szintén több nézőpontból érvényesültek. A komplex, összefonódott formákból álló Brainstorming és Páncél című kerámiaszobrok különleges elemei voltak a kiállításnak.

Az elrendezés nem mindig követte szigorúan e rendszert. Ahogyan a megnyitón is elhangzott, az esztétikai szempontok mellett több tényezőt is figyelembe kellett venni, többek között a különböző művészek és alkotások speciális igényeit. Éppen ezért találkozhattunk szokatlannak tűnő megoldásokkal is. Belépve, Zilahi Nono, Tibád Eszter és Szentes Zágon figyelemfelkeltő, éles vonalakból és telített színkontrasztokból építkező képei mellett idegennek tűnhetett például Vdovkina Anastasia törzsi kultúrák művészetét idéző Totem 2 című alkotása, viszont hangsúlyos vertikalitása révén nagyon jól kiegészült a szegmensíves átjáró ellentétes oldalára helyezett, Károly Zöld Gyöngyitől származó fotórészlettel. Hasonló ritmikusságot vélhettünk felfedezni Starmüller Géza két, sötétebb színekből álló alkotása és a közéjük helyezett, szinte befejezetlennek ható, monokróm Valovits László portré között. Az aprólékos vonalvezetésnek, és a váltakozó sötét és világos tónusoknak köszönhetően, a képek szépen kiegészítették és kölcsönösen hangsúlyozták egymást. Jól harmonizált továbbá a pasztell-, akril- és grafikai képekből álló falrészlet, amely Kocsis Ildikó, Horváth Gyöngyvér, Essig Klára, Felházi Lenke és Bordy Margit munkáit vonultatta fel.

A tárlat lehetőséget adott több művészgeneráció alkotásainak együttes bemutatására. Érdekes megfigyelni a stílusbeli különbségeket a különböző generációk képviselői között. Az idősekre például az elnagyolt, dinamikus vonalak és foltok, élénk színek használata jellemző. Bordy Margit egy egészen friss, 2023-as pasztell művet mutatott be a tárlaton, amelyet a kék-narancs komplementer színpár különböző árnyalataiból alkotott. Forró Ágnes két monokróm pasztell alkotását a zene és a mesék világa ihlette. A Hegedű-lét című alkotásában a figuratív és nonfiguratív formák ritmusosan fonódnak egymásba a feketére alapozott vászon felületén. Kováts Ildikó szintén a kék és narancs komplementer kontrasztra építette Santorini című festményét, pasztózusan felvitt festékrétegei plaszticitásukkal szinte kitörnek a keretből. Csata Hermina textil- és festőművész idén festményekkel jelentkezett a tárlatra. A Saint-Michelle című magával ragadó, szinte meseszerű hangulatot árasztó képén apró festéfoltokból és vékony vonalakból áll össze az impozáns hegy és a rajta található bencés apátság. A színek örvénylő, bőséges árnyalataiban könnyedén elmélyülhetett a szemlélő. A céhhel közösen először kiállító Keleti Ádám alkotásai a dekorativizmus jegyében születtek, de Telitalálat című alkotása például Piet Mondrian De Stijl szellemében készített kompozícióit is idézi.

Az idősekkel szemben a negyvenesek művei műfaj, stílus és technika szempontjából is sokkal szélesebb skálán mozognak. Darvay Tünde felhagyott a hagyományos vászon használatával, helyette kidobott fatárgyakat hasznosított újra festményeihez. Egy ködös hajnalon című alkotása például egy régi fiók belsejében van megfestve. A kompozícióban jól érvényesül a fa natúr jellege, amelyet a művésznő helyenként elfedett telített vörös és kék színekből álló formákkal. Műveit egyedi anyaghasználata mellett különleges, meseszerű figurái teszik könnyen felismerhetővé. Lovász Noémi munkái már teljesen más szellemben készültek. A figurativitást mellőzve kompozícióiban a különböző kontrasztok és formák harmoniája figyelhető meg. A mozgalmas, apró foltokból, vonalakból álló és hangsúlyosan meleg színekből felépülő képek egységét néhol hűvös, szürkés árnyalatú formák törik meg. Felházi Ágnes művein az akrilfesték textúrájával való kísérletezés figyelhető meg. A különböző irányú festett vagy a festékbe karcolt vonalak átszövik a színes szürke foltokból álló vászon egész felületét.

Grafikai irányba hajlik Koncz-Münich Judith Példázata, amely olajfestékkel készült vászonra, de a sokszorosított alakok linóleum nyomattal kerültek a felületre. Személyes benyomásom, hogy a kompozíció és az alakok elrendezése a haláltánc kompozíciókra emlékeztet, drámai hatást kelt. Székely Géza kísérletező monotípiáiban az aprólékos és elnagyolt vonalak együttese alkotja a kompozíciót. A fémlemezről papírra nyomott képek egyes részeinél az árnyalatok élesen elkülönülnek, míg máshol lazúrosan keverednek. Az éves tárlatra először jelentkező Vizi Katalin grafikája, a Self reflection igazán sok érdekes kérdést vethet fel a szemlélőben, többek között, hogy miért sötét a lámpa fénye vagy miért áll háttal a női alak, hiszen a cím az önreflexióra utal.

A képzőművészeti alkotások mellett az iparművészet egyes ágazatait is képviselték. Tudorán Klára nagyméretű textilalkotásokkal jelentkezett az idei tárlatra. Ezeken a műveken különböző textúrájú és mintázatú anyagokat kombinált össze, figurális és dekoratív egységet alkotva. Hasonlóan dekoratívak és anyaghasználatukban különlegesek voltak Balázs László bőrmetszetei is. Az iparművészethez sorolhatók továbbá a korábban említésre került Nagy Anna Mária üvegalkotásai és Forró Ágnes kerámiája is. A fotóművészetet Károly Zöld Gyöngyi, Mira Marincas, Feleki István és Horváth László képviselte, egymástól merőben eltérő stílussal és témaválasztással. Míg Mira Marincas a fény-árnyék kontrasztot hangsúlyozva, beállított, drámai hatású csendéleteket állított ki, addig Horváth László fotója például egy vidám pillanatot örökített meg, amely a Zsoboki lányok népviseletére helyezi a hangsúlyt.

Úgy gondolom érdemes megemlíteni azokat az alkotásokat, amelyek aktuális problémákra, korunk dilemmáira reflektálnak. Gally A. Katalin triptichonja például az ember pusztító erejét jeleníti meg. A mű első része világos színekből áll, bemutatja, amint az ember kezébe veszi a bolygót, amely még tiszta, érintetlen. A második részben már nyugtalanság uralkodik, amelyet a sötét színek és a dinamikus vonalak hangsúlyoznak. A harmadik képen a sötét színekből álló, szeméttel borított bolygó közelített részlete tárul elénk. Az első két kép négyzetes, míg a harmadik hangsúlyosan horizontális mezőben helyezkedik el, amely mintegy összefoglalja és nyomatékosítja az előbbi két jelenetet. Hasonlóan korszerű Szentes Zágon 2022-es csapdája című festménye, a 22-es csapdája című regény aktualizálása, ami a második világháború helyett most az orosz-ukrán háborúra fókuszál.

Külön kiemelendő, hogy az elhunyt művészek munkái is bemutatásra kerültek, így találkozhattunk Tosa Katalin figuratív, az ókori szobrokat idéző Trombitás című festményével, Sipos László korábban említett Befejezetlen portréjával, id. Starmüller Géza frissességet sugárzó, élénk színvilágú akvarell Tájával, és Orbán István sötétebb színvilágú, szintén akvarell technikával készült Rudolf út, este című városrészletével.

Összességében kijelenthető, hogy a kiállított művek alkotóik magasfokú képzőművészeti tudásáról tanúskodnak. Sokszínűségükből adódóan fölöslegesnek tartom olyan tág és elcsépelt fogalmakkal összekapcsolni őket, mint a „szépség iránti vágy” vagy az „alkotók érzelemvilágának kivetülései”. E tulajdonságok kétségkívül jellemzik a műveket, viszont csupán ezekre fektetve a hangsúlyt, úgy vélem beskatulyázzák és mélységesen egyszerűvé alacsonyítják őket. A kiállítás heterogén művészeti törekvéseket fogott össze és egy diffúz anyagot mutatott be, ami azt követelte meg, hogy a műveket saját egyediségükben szemléljük, figyelve arra, hogy a részletek miképpen állnak össze katarzist teremtő képi együttessé.

A szerző művészettörténész, jelenleg a Kulturális örökség kutatása és hasznosítása mesterszakon tanul

Borítókép: CSIKI ZSUZSANNA

A kiállításmegnyitón készült fotóriportunk ITT MEGTEKINTHETŐ