December elején egy erős nemzetközi részvételű humán tudományi kongresszusra utaztam Varsóba. A humán tudományok társadalomra és identitásra gyakorolt hatása ennek az – Varsói Egyetem által szervezett – eseménysorozatnak a legfontosabb fókusza, az idei megközelítések pedig az evolúció és revolúció, vagyis a fejlődés és forradalom fogalompárosára épültek.
Ha egyetlen gondolatot kellene kiemelnem azokból, amelyeket magammal hoztam a kongresszusról, akkor az a nyelv sokféleségére, sokarcúságára vonatkozik – ez pedig a használatban nyilatkozik meg. Egyazon nyelven belül is soknyelvűek vagyunk: a többféle nyelvi változat otthonos ismerete pedig a nyelv működésére való elmélyültebb rálátást eredményezhet. A nyelv a hiteles használatban kel életre: a helyzetet is kell értenünk, és benne a másokkal beszélgető önmagunkat, amikor jól próbáljuk használni a nyelvet.
A varsói út során két esemény erősítette számomra leginkább ezt a felismerést: az egyik Gayatri Chakravorty Spivak komparatista jelenléte. Ő 2022-ben járt Kolozsváron, a BBTE meghívására, és sokat foglalkozik a kultúrák és nyelvek közti fordítás kérdéseivel. A könyveit olvasva, előadásait hallgatva, köznapi gesztusait figyelve az tűnik legfontosabbnak, ahogyan távoli dolgokat kapcsol össze, miközben a személyes jelenlét alapozza meg ezeket az összekapcsolásokat. Vagy amennyiben kezdetben intellektuális felismerésekről van szó, ezt követően rövidesen a személyes jelenlétben válik megfoghatóvá a gondolat. Spivak két szuperereje, amelyekkel az elidőző jelenlétet meg tudja osztani másokkal, a tanítás és a fordítás. Fordítói munkájában ugyanúgy időben-térben egymástól távol eső területeket kapcsol össze, mint tanári munkájában: a bengáli kultúra szövegeinek közvetítése más nyelveken soktényezős, mély szövegismeretet és elmélyedést igénylő munka. Ahogy a tanítás is – írástudatlan közösségekben és a New York-i Columbia Egyetemen egyaránt, és mindegyik közegben megtalálni a megfelelő nyelvi viselkedést. Beszélni valamiről, és egyben megtenni azt: ezt gyakorolva újra és újra Spivak egy lehetséges választ is nyújt a humántudományok társadalmi jelenlétének kérdésével kapcsolatban.
A másik, váratlanul relevánssá váló esemény Ben Crystal Shakespeare-színész előadása volt számomra, a kongresszus záró mozzanata. Crystal azt mutatta meg, mit jelenthet Shakespeare-hez közelebb jutni a nyelvről és a színházi helyzetekről való pontosabb tudáson keresztül. A londoni, rekonstruált Globe színház több mint két évtizede zajló színházi kísérletei, amelyekben Crystal is részt vett, pontosan a térre és a nyelvre alapoznak.
Hogyan hangozhatott a Hamlet-monológ eredeti, Shakespeare korabeli kiejtésben? A bencrystal.com oldalán akár meg is hallgatható egy rekonstruált változat. Crystal édesapja, David Crystal nyelvészként kapcsolódott be az ezt vizsgáló kutatásokba, eredményeiket közös könyvekben is megjelentették. A rímelő Shakespeare-sorok, illetve a versben írt szövegek ritmikai sajátosságai sok kérdést megválaszolnak azzal kapcsolatban, mit ejthettek másként Shakespeare korában a mostani változathoz képest. Az „eredeti kiejtéssel játszott Shakespeare” mozgalma, amely 2004 körül kezdődött, nem múzeumi tárgyat próbál ezzel létrehozni, hanem az eredeti működésmódját-hatását próbálja jobban megérteni, és egyben élményszerűen átadni. Mai fül számára ez a rekonstruált kiejtés a jelenlegi ír, skót, ausztrál kollokviális angol nyelvváltozatokra emlékeztet bizonyos sajátosságai révén.
Crystal megközelítésében a korabeli színházi helyzet az egyik elem, amiből kiindulhatunk. A Globe részben nyílt tért jelentett, ahol napvilágnál játszottak a színészek. Vagyis nem volt reflektorfény, a színész pedig jól láthatta a közönség egyes tagjait. Ez befolyásolhatja például a drámai monológok előadásának technikáit. Magamba mélyedve beszélek? Vagy hangosan gondolkodva megpróbálom a közönségre is áthárítani a dilemmáim megoldását?
Ugyancsak a térből és az állóhelyekből következik valami más, mondja Crystal: a korabeli darabok játékideje rövidebb volt. Ez a nyelv ritmusával, illetve a korabeli előadási hagyományok súlypontjaival is összefüggött. Nem a kontempláció, hanem a közvetlenebb, testibb hatásmechanizmusok lendítették működésbe a Shakespeare-szövegeket.
A Shakespeare-korabeli angol nyelv, mondja tovább Crystal, fonetikai sajátosságai miatt erősebb testi jelenlétet kíván, mint a későbbi nyelvi standard – és az r hangokat vagy a magánhangzórendszert hozza fel példaként, amelyek nyersebb, „vadabb” hangzásúak, ha fennhangon artikulálunk. A reálisabb Shakespeare-kép kialakításához olyan szójátékok is hozzájárulhatnak, amelyek esetében a nyelvi egybecsengés, hasonló alakúság időközben szétfejlődött. Crystal meggyőzően mutatja ki, hogy Shakespeare sikamlós testi poénokat, vagy egyéb utalásokat is beleírt a szövegekbe, amelyek a korabeli játékstílushoz a legnagyobb természetességgel illeszkedtek.
Az eredeti hangzáshoz, vagy az eredeti játszóhelyekhez való közelebb kerülés tapasztalata tehát abban is inspiráló lehet, hogy jelenlegi előadási gyakorlatok során mire kerüljön hangsúly. Nem csak az lehet érdekes, hogy a darabok létrehozása idején milyen volt a színházi közeg, hanem az is, hogy tágíthatóak-e a jelenlegi színházi és befogadási gyakorlataink a szóbeliség természetességének régebbi tapasztalatai felől? Önmagunk megértése egyben önmagunk performatív, tapasztalatokon, gyakorláson keresztül történő megértése is.
