1848 és a jogállam

Fazakas Zoltán József jogtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara Jogtörténeti Tanszékének tanára, a Miskolci Egyetem Közép-európai Akadémia Tudományszervezési és Jogi igazgatója foglalja össze az áprilisi törvények elfogadásának folyamatát, valamint azok történelmi, társadalmi jelentőségét.   

– Mi volt az előzménye, tehát milyen társadalmi, gazdasági, politikai és történelmi események illetve körülmények játszottak közre és vezettek el az áprilisi törvények kidolgozásához majd elfogadásához?

– Március 15-e minden magyar számára kiemelt nap. Talán nem túlzás azzal a megállapítással élni, hogy ez a nemzeti ünnepünk a legfontosabb. Míg október 23-a jellemzően Magyarország határain belül tündököl és augusztus 20-a is a magyar államhoz kapcsolódik, március 15-e határtalanul érvényesülő ünnep. Március 15-e eseményei kisiskolás korától minden magyar szellemi öröksége: fel tudja idézni az aznapi események főbb vonalait, Petőfi lángoló sorait, a Tizenkét pont legtöbbjét, de mindezektől függetlenül huszárnóták dallamai is visszaidézik 1848 örökségét. Mégis, mindezek ellenére valójában keveset tudunk arról, hogy ez a nap ténylegesen a modern, alkotmányos Magyarország valódi születésnapja.

A Magyar Szent Korona Országai az államalapítástól sajátos – Nyugat-Európa államaihoz képest több szempontból megkésett, ugyanakkor annak keresztény államai közösségét felvállaló – fejlődési utat jártak be. Az állam viszonyai a 18-19. század fordulóján – hasonlóan Európa többi országához – így alapvetően rendi keretek között, valamint az abszolutista kormányzat által voltak meghatározottak: az egységes állam, mi több a nemzetállam eszméje és fogalma ekkor még nem is létezett. Magyarország és Erdély népeit tehát 1789 egy rendkívül széttagolt, középkori államszervezetben találta, ahol a mindennapi életet a vallás, az uralkodóhoz való hűség, a rendi jogállás és döntően a lakóhely viszonyai határozták meg. A jogok élvezetének teljessége elsősorban a nemesi rendhez tartozáshoz volt kötött. A magyar nemesi rend tagjai ‒ az ország lakosságának megközelítőleg 3,5-4%-a ‒ nyelvüktől, vallásuktól függetlenül élvezték a szabadságjogokat, ők alkották natio Hungaricát, tagjai ekként vallották magukat hungarusnak, vagy adott esetben transylvanusnak. A hungarus tudat lényegét jelképesen írta körül Bél Mátyás felvidéki polihisztor, aki saját hitvallása szerint „lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus”, azaz „nyelvére nézve szláv (azaz szlovák), nemzetére (valójában nemesi jogállására tekintve) magyar, műveltségére német.” Az ország lakosságának fennmaradó több mint 95%-a ennek megfelelően kisebb-nagyobb jogfosztottságban élt, amely általános jogkorlátozás mellett lakóhelyük helyi szokásai, jogai külön-külön is tovább mélyíthették a társadalmi széttagoltságot. 

Az 1789. évi Francia Forradalom hármas jelszava, különösen az egyenlőség tétele új alapokra helyezte az európai közgondolkodást. Az egyenlőség a politikai hatalom kiterjesztésének célját hordozta magában az abszolút uralkodói hatalom eltörlésével, a hatalommegosztás megvalósításával, a rendi függőségi rendszer felszámolásával, az egységes elvek és törvények alapján kormányzott állam kiépítésének szándékával. A francia forradalmi eszmék elterjedése így alapvetően törte át az elkövetkező évtizedekben az évszázados gazdasági és társadalmi kereteket: a gondolkodók és a felelős államférfiak ezt követően az államot jogegyenlőségen alapuló társadalomként, egyenlő jogokkal rendelkező egyének jogközösségeként fogták fel. Ez a jogközösség új identitást eredményezett, amely felváltotta a korábbi középkori eredetű rendi azonosságtudatokat. A jogegyenlőségen alapuló egyének közössége a nép vagy nemzet lett, amelynek tagjai a hatalom részeseiként honpolgárok, ellenkező esetben alattvalók.

Ezek az eszmék természetesen nem hagyták érintetlenül Magyarországot és Erdélyt sem. Ekkor jelent meg a nyelvi alapon szerveződő nemzeti eszme és az ez alapján kiépített nemzetállam programja, illetve a vele ellentétben álló politikai nemzet koncepciója is. A magyarországi és erdélyi törvényhozás már 1790-től kezdve lassú munkával, ezen két nemzetfelfogás között óvatosan, az érdekek között egyensúlyozva próbálta megteremteni a modern állam feltételeit. Mivel a Magyar Szent Korona Országai nyelvileg rendkívül összetett viszonyok között voltak, a hatalmat birtokló elit a politikai magyar nemzet koncepcióját vallotta: azaz a hungarus tudat újraalkotása útján a rendi nemesi nemzet jogainak kiterjesztésével, a feudális kiváltságok eltörlésével képzelte el az állam jövőjének biztosítását. A törvényhozói alapállás világos volt, a rendi magyar nemesség – amelynek tagjai jelentős része még magyarul sem tudott – jogainak kiterjesztése a kiváltságok eltörlésével, azaz az egységes jog megteremtése, magától értetődően jogokkal ruházza fel a nemzetiségi lakosságot is, értve ez alatt a többmilliós magyar nyelvű jobbágyságot is. A rendiség tehát nemcsak a nem magyar nyelvű kisebbségek számára volt jogkorlátozó rendszer, hanem a magyar nyelvű lakosság millióit is hátrányosan érintette. Magyarország sajátos viszonyait felismerve a cél tehát a történelmileg egymás mellé rendelt népek belső viszonyainak politikai egyenlőségen alapuló korszerű demokratikus társadalmának kiépítése volt.

– Hogyan zajlott le akkor a törvényalkotás folyamata?

– A törvényhozás ebben a korban a magyar nemzetet politikai közösségként kezelte nyelvtől, etnikai, kulturális, vallási vagy egyéb szempontoktól függetlenül. A politikai magyar nemzet fogalma ennek megfelelően a ’magyar’ szó jelentését megkettőzte, az egyszerre jelentette a politikai közösséget, azaz az ország valamennyi polgárát, illetve a magyar ajkúak kulturális és nyelvi közösségét. A ’magyar’ szó értelmének ilyen kettős értelme hamarosan a fogalmak különböző politikai célok által vezetett vegyítésére is alapot adhatott, illetve ad ma is.

Ilyen alapok mellett az 1790-es évektől Magyarországon és Erdélyben éles politikai küzdelem bontakozott ki az abszolutizmust valló udvar – és az udvarhű, rendi államberendezkedés fenntartása mellett érvelő konzervatívok – és a jogegyenlőség tételét valló liberális reformellenzék tagjai között. A küzdelem lényegi eleme és célja a rendi alkotmánnyal szembeni modern és etnikailag semleges állam megteremtése volt. A rendi alkotmány kereteinek fellazítása természetesen sajátos nemzeti színezetet nyert, és elvezetett a magyar nemzetépítés mellett a nemzetiségi mozgalmak megszületéséhez, azok párhuzamos nemzetépítéseihez is. Fontos azonban megjegyezni, hogy a magyar és erdélyi alkotmányfejlődés idézett, 1848-ig tartó közel hat évtizedes folyamata elsődlegesen a Habsburg központosítással szembeni fellépést vallotta, a modern és területében sértetlen  állam megteremtésének céljával. Sem a magyarországi, sem az erdélyi politikai elitnek nem volt célja a többi nemzetiség nyelvének, vallásának, kultúrájának elnyomása már csak azért sem, mert a modern állam megteremtése csak a nemzetiségi lakosság hűségének jogkiterjesztésen alapuló biztosításával volt elképzelhető. Ilyen alapokon nyilvánította ki 1805-ben az Országgyűlés, hogy bár a magyar nyelv művelése kiemelt feladat, annak elsajátítására erőltetni senkit nem kell. E tételnek ékes bizonyítékaként állhat többek között Kossuth Lajos példája is, aki anyai ágon szlovák származásúként lett a magyar liberális reformellenzék vezető alakja, vagy Petőfi Sándor, aki szerb és szlovák szülei ellenére nemzeti költőnk és hősünk, illetve Gozsdu Manó többek között, aki román nemzetiségére büszke magyar hazafiként 1826-ban, tizennyolc évvel a magyar nyelv hivatalossá tétele előtt elsőként nyújtott be magyar nyelvű keresetlevelet a kortársak nem kis megdöbbenésére.

Ilyen politikai környezetben került összehívásra az 1847-48. évi utolsó rendi országgyűlés, amely 1847. november 12-én nyitotta meg kapuit Pozsonyban. A közel hat évtizede tartó, a modern magyar – helyesebben magyarországi – állam megteremtésére irányuló politikai vitasorozat újabb állomásának középpontjában a jogkiterjesztés, valamint a fojtogató középkori eredetű kiváltságok és jobbágyi kötelezettségek eltörlése állt.

„Jogot a népnek, az emberiség / Nagy szent nevében, adjatok jogot, / S a hon nevében egyszersmind, amely / Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. / Az alkotmány rózsája a tiétek, / Tövíseit a nép közé vetétek; / Ide a rózsa néhány levelét / S vegyétek vissza a tövis felét!" – írta és követelte Petőfi az utolsó rendi Országgyűléstől. A költő követeléseinek teljesítésére jó esély is mutatkozott, elvégre a liberális reformellenzéki követek többségben voltak. A rendi országgyűlés jellegzetességei, illetve a reformellenzék tagjai közötti széthúzás azonban az udvarhű arisztokraták számára lehetőséget adtak a reformfolyamatok lassítására, és 1848 kezdetén minden jel arra mutatott, hogy ez az országgyűlés is csak legfeljebb részeredményeket tud elkönyvelni a modern jogállam megteremtésére vezető hosszú úton. 1848 februárjában azonban a teljes politikai környezetet és viszonyrendszert felborította a kitört párizsi forradalom. A franciaországi hírek nem várt hatásaként Kossuth Lajos március 3-i országgyűlési beszédében alkotmányt kért a Habsburg Birodalom népeinek. Kossuth Lajos beszéde, a párizsi forradalom hírei Bécsben és Pesten az eleve felfokozott politikai hangulatot forradalmi pályára állították. A császárvárosban március 13-án, Pesten két nappal később ki is tört a forradalom, ami megrettentette, visszakozásra vezette a kormánypárti, udvarhű rendek tagjait. A reformerek Bécsben alig két nap alatt kieszközölték a liberális gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezését, majd hihetetlen gyorsasággal előkészítésre került az a törvénycsomag, amely lényegében véve a hat évtizede formálódó ellenzéki politikai program és küzdelem legfontosabb elemeit foglalta magában. Az utolsó pozsonyi rendi országgyűlés az előterjesztéseket három hét alatt el is fogadta, majd 1848. április 11-én V. Ferdinánd király szentesítette azt a 31. törvénycikkből álló törvénycsomagot, amely gyakorlatilag felszámolva a rendiséget megvalósította az egyenlő polgárok új országát, az alkotmányos monarchiává vált Magyarországot.

A királyi szentesítés okán Áprilisi Törvényeknek nevezett jogszabályok kiindulópontja a liberális reformellenzék rendi politikai nemzet fogalmának és jogának kiterjesztésén alapuló jogegyenlőség tétele volt, azok az 1848. március 15-én ismertté vált, valójában azonban a hosszú évtizedek alatt kiérlelt 12 pont követeléseinek jogi megfogalmazását jelentették. Az Áprilisi Törvények alapjait és lényegét a kor gondolkodóinak azon alapállása képezte, amely szerint az egyéni jogok kiterjesztése a közjó és a közérdek alapfeltételeként a társadalmi béke és igazságosság alapjai.

A jogegyenlőség tétele alapján a rendi magyar nemzet politikai jogait a törvényhozás kiterjesztette a kor körülményei között a lehető legszélesebb körben az ország lakosságára nemzetiségtől függetlenül, báró Wesselényi Miklós szemléletes szavai szerint: „Imám szavai ezek: Az eddig elnyomottakot emeljük magunkhoz, emeljük oda, hova őket Isten teremtette. – Legyenek az eddigi jobbágyok s zsellérek többé nem parasztok, pórnép, misera plebs, hanem szabad polgárok, legyenek velünk egyenlő kötelességek alatt álló s jogokkal felruházott honfitársaink, és legyenek velünk jog s szabadság közös érdeke által a hon szolgálatjára s védelmére felhívott testvéreink!!“

– Konkrétan milyen kérdéskörök rendezésével foglalkoztak az új törvények, melyek a szabályozott területek?

– A jogalkotás során megszületett a jobbágyfelszabadítás és a kapcsolódó feudális kötöttségek eltörléséről szóló törvénycikkek szinte teljes egésze (VIII-XI. törvénycikkek), a tized és az ősiség eltörlésével (XIII. és XV. törvénycikkek), a  közteherviselés alkotmányos rendjének kimondásával teljesült Petőfi programjának egy másik markáns része is, hogy „a jognak asztalánál mind egyaránt foglalhassunk helyet”. A szabadelvű világképből fakadóan egyes polgári szabadságjogok gyakorlását biztosító törvénycikkeket is szentesített a király, így eltörölték a cenzúrát és megvalósult a sajtószabadság, esküdtszéki bíráskodást rendelve a sajtóvétségekre (XVIII. törvénycikk), az egyetemi tanszabadság (XIX. törvénycikk), továbbá példamutató módon rendezték a vallásszabadsággal kapcsolatos kérdéseket (XX. törvénycikk) is. Bizonyos szabadságjogokat, így különösen a gyülekezési jogot pedig annyira magától értetődőnek tekintettek a törvényhozók, hogy külön törvényt nem is alkottak róla, bár a békés gyülekezéssel szembeni magatartásokat hamarosan rendeleti úton tiltották.

A végrehajtó hatalmat a többi hatalmi ágtól elválasztva a jog uralma alá helyezték, különösen az Országgyűlésnek felelős kormány kérdésének rendezésével (III. törvénycikk), bevezetve többek között a miniszteri ellenjegyzés máig élő kötelezvényét az államfői hatalom korlátjaként. Különösen fontos szabályok születtek a kormány tagjairól, kimondva azok politikai és büntetőjogi felelősségét is. A kor egyik legdemokratikusabb választási törvényének megalkotásával (V. törvénycikk) – melynek szóhasználata szerint a választásokon való részvétel politikai jogélvezet; illetve a kétkamarás Országgyűlés évenkénti működésének szabályozásával – három éves képviselői mandátummal és a teljes nyilvánosság biztosításával (IV. törvénycikk) a hatalom birtokosai a népnek tartoztak elszámolással. Egyesítésre került a két Haza, a két Magyar Szent Korona alá tartozó ország is, azaz létrejött az Unió a Magyar Királyság és az Erdélyi Nagyfejedelemség között, ahol hasonló tartalmú törvényeket fogadott el az Erdélyi Országgyűlés (VII. törvénycikk, 1848. évi I. erdélyi törvénycikk).

– Miben áll a jelentősége az áprilisi törvényeknek, amelyek tulajdonképpen szimbólummá is váltak?

– Az 1848. évi áprilisi törvényekkel megalapozott polgári átalakulás általános jogegyenlőség tétele külön kodifikálás és kartális alkotmány megfogalmazása nélkül, de a rendiség felszámolása, az úrbéri viszonyok eltörlése, a közteherviselés bevezetése és a legfontosabb jogok kodifikációja által, tényleges tartalmat és jogi elismerést nyert, a magyar állam alkotmányos monarchiává alakult. Az új alkotmányos rendben a román, horvát, szerb, szász, sváb, szlovák, ruszin és más nemzetiségek kivétel nélkül a magyar politikai nemzet egyenjogú tagjaivá, quasi a magyar rendi nemesség tagjaivá váltak beszélt nyelvüktől, kulturális közösségi hovatartozásuktól függetlenül, megalkotva az új natio Hungaricat.

A magyar politikai vezetés a forradalom győzelmétől és a jogkiterjesztéstől alapvetően azt várta ‒ mint utóbb kiderült, túlzottan bizakodón ‒, hogy a jogegyenlőség eszközével és a feudalizmus maradványainak eltörlésével a legfontosabb társadalmi kérdések maguktól megoldódnak. A bécsi udvar azonban a törvénycsomagot csak a pillanatnyi erőviszonyok által kikényszerített eredményként értékelte és hamarosan a nemzetiségi kérdés felszításával támadást indított az új alkotmányos berendezkedés ellen. Az 1848. szeptemberétől szabadságharcba torkolló események így rávilágítottak arra, hogy a polgári szabadságjogok kiterjesztése egyrészt a megerősödött nemzeti eszmével konkurál, másrészt a bécsi udvar intrikái által nemcsak az alkotmányos berendezkedés került veszélybe, hanem a nemzetiségek közötti ellentétek által az ország belső társadalmi rendje és addigi békéje is. A folyamatok a magyar kormányzatot így nemcsak szabadságharcba kényszerítették Ausztriával szemben, hanem a nemzetiségekkel való fegyveres konfliktusok is kialakultak, amelyek Erdélyben polgárháborúhoz vezettek, nemzedékekre hatóan meghatározva a magyarság és a nemzetiségek viszonyát.

A megváltozott körülmények sürgető és valós megbékélést szolgáló megoldásokat kívántak, különösen abból a szempontból, hogy egyes nemzetiségek a Magyar Szent Korona Országainak területi integritásával szemben egyfajta osztrák föderáció igényét fogalmazták meg. Ezen igények közjogi betetőzését – azok részbeni teljesítésével – az I. Ferenc József 1848. december 2-i trónra lépését követően, ismételten abszolutista és centralista alapállást valló udvar által bevezetett, 1849. március 4-i Olmützi Alkotmány jelentette, megszüntetve az Áprilisi Törvények államát. A dicsőséges tavaszi hadjárat magyar katonai sikerei, illetve az ezek alapján 1849. április 14-én elfogadott Függetlenségi Nyilatkozat azonban ismételten megváltoztatta a politikai erőviszonyokat, és 1849. májusában már a nemzetiségi mozgalmak is a magyar kormányzattal való megegyezés szándéka felé mozdultak el. Ezt felismerve kezdődött meg az első európai nemzetiségi törvény előkészítése annak érdekében, hogy a honvédség ellen harcoló szerb és román erők megnyerésével, a liberális magyar állam sikerrel szálljon szembe az egyesült osztrák és orosz intervencióval. Ennek reményében tárgyaltak a szabadságharc vezetői a szerbekkel, illetve a tragikus eseményektől sem mentes román-magyar közeledési tárgyalásokat követően így került megkötésre 1849. július 14-én a megbékélési tervezet, a Project de pacification, Kossuth Lajos és a román emigráció vezetői, Nicolae Bălcescu és Cezar Bolliac között. Nemsokára a nemzetiségi törvényt is elfogadták, de a szabadságharc 1849. augusztus 13-i bukásával úgy tűnt, a jogegyenlőségen alapuló modern állam és alkotmány Magyarországon elveszett.

Az Áprilisi Törvények azonban a szabadságharc véráldozata és különösen a pesti és aradi vértanúk önfeláldozása által a magyar alkotmányos közgondolkodás alapjaiként továbbéltek. E tény közmondásos formájaként él nyelvünkben a „nem engedünk a 48-ból”, azaz a szabadságjogaink élvezete nem lehet alku tárgya. Báró Eötvös József szavai szerint: „A magyar nemzet 1848-ban fölállította, és kimondta a jogegyenlőség elvét, megpecsételte ezen elvét vérével, és elvan határozva ezen elvet minden következésében keresztül vinni.”

Deák Ferenc nagyívű beszédében pedig egyértelműsítette a magyar alapállást a birodalmival szemben: „Alkotmányt nekünk is akarnak adni, de nem azt, mit tőlünk hatalommal elvettek, hanem egy másikat, újat, idegenszerűt, darabját azon közös alkotmánynak, melyet az egész birodalomra készítettek. De nekünk adott alkotmány nem kell; mi visszaköveteljük ősi alkotmányunkat, […]; azon alkotmányt, melynek alapelveit századok szentesitettek. Mellettünk jog és törvény állanak s a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő. […]  Szükségesnek látjuk tehát ünnepélyesen kijelenteni, hogy mi az országnak […] alkotmányos önállóságát s törvényes függetlenségét semmi tekinteteknek, semmi érdekeknek föl nem áldozhatjuk s ragaszkodunk ahhoz, mint nemzeti létünk alapföltételéhez. El vagyunk határozva mindent elkövetni, hogy a félreértések elhárittassanak s teszünk, mit az ország szétdarabolása s önállásának föláldozása nélkül tehetünk, hogy a honnak minden nemzetiségű polgárai érdekben s érzelemben összeforrjanak. […] Mi teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s törvényeink mindazon rendeleteit, mik a teljes jogegyenlőséget korlátozzák, még ezen országgyűlésen óhajtjuk az igazság, méltányosság kivánalmihoz alkalmazva, módosítani.”

Ez az alapállás és annak következetes érvényesítse rövidesen elvezetett a bécsi neoabszolutizmus végleges bukásához, a Kiegyezéshez, és az Osztrák-Magyar Monarchia megszületéséhez. Noha a szabadságharc elbukott, az Április Törvények alapján került megalkotásra a kettős monarchia jogállama, Ausztria-Magyarország nagyhatalma. A hadügy és pénzügy területén a magyar oldal ugyan engedett, de a Monarchia közjogi működését, valamint a szabadságjogok biztosítását az Április Törvények alapján  biztosították, amely által azok, külön kartális alkotmány hiányában, gyakorlatilag a II. világháború végéig meghatározták a magyar jog fejlődését és rendszerét, bizonyos rendelkezései pedig 1973-ig hatályban maradtak.

A nép szívében március 15-e, e törvények fogantatásának dicsőséges napja ünneppé vált, de ez a nap hivatalosan – az uralkodóház iránti, a Kiegyezéssel új alapokra helyezett hűség okán – csak 1927 óta nemzeti ünnep. Addig az alkotmányosság és a jogállam előtt tisztelegve április 11-e, az Áprilisi Törvények szentesítésének napja emlékeztetett nemzeti ünnepként 1848-ra, áldozataira és eredményeire.