Interjú Vecsei H. Miklós színművésszel
– Hogyan állt össze az alkotócsapat?
– Magyarországon a színházi előadások színpadra vitele nagyon hasonló, ritkán történik újítás, valami megszokottól eltérő. Én viszont egyetértek azzal a shakespeare-i gondolattal, hogy „színház az egész világ”. Az is például, hogy mi most egymással beszélgetünk, vagy ha kiülök a mezőre, és a madarakat hallgatom – csak akkor éppen az a választott forma. Persze kérdés, hogy hány embert talál el, és mi az üzenete. A színháznak feladata, hogy reflektáljon az alkotóra, és az alkotó által a világra. Tulajdonképpen a forma az már maga reflexió a világra. Kérdés, hogy olyan világban, ahol a szomszédos országban háború van, olyan világban, ahol egyáltalán nem lehet tudni, hogy amit olvas és lát az ember, igaz-e, olyan világban, ahol ezerszer annyi dolog történik velünk, mint amennyit be lehetne egészségesen fogadni, mi a színház formája egyáltalán. Tudunk-e olyat mondani a színpadon, ami nem hangzik el az emberek élete során? Negyven-ötven évvel ezelőtt, a rendszerváltás előtti időkben bizony könnyen lehetett olyat mondani a színpadon, hogy az embernek görcsbe rándult a gyomra, és megváltozott tőle az élete. Most már talán annyira erősek a színházon kívül is a szavak és annyira sok van belőlük, hogy nehéz ilyet mondani. Ezért állandó formakeresésben vagyok, és igyekszem olyan formát találni, amely a nézőre nemcsak szavak szintjén hat. És ehhez választottam olyan alkotócsapatot, akik főleg zenével foglalkoznak, ugyanakkor nagyon komoly gondolkodók. A hangszerüket olyan módon is meg tudják szólaltatni, ami jóval túlmutat a hagyományos hangszereléseken, külön világokat tudnak megteremteni, akár Hegedűs Bori a hangjával, akár Paczári Viktor és Ratkóczi Huba a gitárok végtelen effektjeivel és végtelen pedállehetőségeivel, akár Mihalik Ábel a produkció zenei vezetője, Magyarország egyik legjobb dobosa a játékával, vagy Frimmel Jakab a billentyűk mögött. Olyan csapatot igyekeztem összerakni, akik nem a nézők agyára hatnak szavakon keresztül, hanem valami sokkal intuitívebb, sokkal tudatalattibb dimenziót tudnak megfogni. Ha jól dolgozunk…
„(...) a csoportosulást neveztük el a kockáról QJÚB-nak, így tulajdonképpen ennek a csoportosulásnak a kibontása valósul meg a színpadon." Fotó: sinco
– Mi az előadás koncepciója? Mesélj a címválasztásról…
– Ez már a negyedik alkalom, hogy így vagy úgy Pilinszkyvel foglalkozom színpadon. Bár születtek szép előadások, azt éreztem, hogy valami még mindig nem igaz. Lehet sikeresnek lenni, lehet ügyesnek lenni, meg lehet mozgatni a nézőket, de az előadó mindig érzi, hogy mikor igaz az előadás. És Pilinszky kapcsán azt éreztem, hogy még sosem kaptuk el azt, ami valójában ő, amit az ő életműve üzen. Tavalyelőtt lett volna százéves és az évfordulóra megjelent az Önéletrajzaim című, eddig kiadatlan írásgyűjteménye a Magvető Kiadó gondozásában, amely teljesen új megvilágításba helyezi az életét. Pontosabban perspektívát vált és elmondja nekünk, az utókornak, hogyan érdemes az ő életművét szemlélni. Ez az írásgyűjtemény újra bátorságot adott ahhoz, hogy még egyszer megpróbáljak foglalkozni vele ebből az általa megfogalmazott nézőpontból figyelve. Így született meg ez a Csoóri-esszékkel és versekkel tűzdelt Pilinszky-életművet feldolgozó előadás. De egyszer se mondjuk ki benne Pilinszky nevét, egyszer sem hangzanak el életrajzi adatok, mert ez túlmutat mindezen, ez maga a „koncentrált” lényeg. És így tulajdonképpen a mi legbelső életünkről is szól. Persze, akinek van valami szakrális kötődése, vagy inkább igénye, azoknak izgalmasabb lesz ez az előadás, hiszen a zenék, a szövegek, az asszociációk nagy része szakrális jellegű.
A kocka kibontása egy Pilinszky-esszé címe. Ebben az egyszeri, Földön leélt életünket kockához hasonlítja, amelyben ezer élet lehetősége van. Hisz a lélekvándorlásban, de szerinte a lélekvándorlás szegényebb, mint az egyszeri földi lét. Úgy gondolja, hogy az életünk egy kocka, benne ezer élettel, és ehhez képest a lélekvándorlás csak ennek a kockának a kibontása. Maga a cím nem is feltétlenül identitásjelölő az esszé kapcsán, hanem a csoportosulást neveztük el a kockáról QJÚB-nak, így tulajdonképpen ennek a csoportosulásnak a kibontása valósul meg a színpadon.
– Miért pont Csoóri és Pilinszky?
– Az első közös estünk a Csoóri-est volt. Az ő esszéinek a bátorsága és erőssége számunkra példamutató volt az előző két évben, a verseinek a mágikus realizmusa és zsenialitása pedig ugyancsak nagyon fontos pillér lett mindannyiunk számára úgy, hogy előtte egyikünk se ismerte a munkásságát. Csoóri az abszolút alap lesz a közös életünkben, és valószínűleg külön-külön is irányt mutat. És ha már egyszer úgy döntöttünk, hogy együtt dolgozunk tovább, akkor nem szerettük volna olyan csoportosulás látszatát kelteni, akiknek teljesen mindegy, hogy mivel foglalkoznak. Szerettük volna egyértelműsíteni, hogy ez út, amit bejárunk, és hogy az új állomás – a Pilinszky életműre is épülő előadás – nem a semmiből születik meg, hanem léteznek hidak a Csoóri- és a Pilinszky-életmű között.
A Csoóri-estet ötvenszer játszottuk, és most úgy éreztük, hogy szeretnénk tovább dolgozni együtt. Úgy tervezzük, hogy a QJÚB-bal minden évben készítünk egy új anyagot, azt megpróbáljuk eljátszani a lehető legtöbb helyen, felvételen vagy CD-n rögzítjük, utána pedig megyünk tovább a következőre. Persze csak akkor, ha érezzük azt, hogy van következő.
A színház, a zene és a performansz határterületein mozgó alkotócsapat minden tagja a maga szakterületének elismert művésze. Fotó: sinco
– Hogyan találsz rá ezekre az életművekre, vagy hogyan találnak rád ezek az életművek?
– Folyamatosan kérdezgetem magamtól, mi hiányzik éppen az életemből vagy a világból. Kicsit olyan, mint amikor az ember egyedül van és hirtelen szerelmes lesz valamibe és rádöbben, hogy ez addig mennyire hiányzott az életéből. És akkor rászánja minden idejét, minden tudását, energiáját, és szeretné mindenkinek megmutatni, hogy mit talált. Pontosabban, hogy mit lát ő ebben az anyagban, miért érzi életbevágóan fontosnak, hogy az az anyag megszülessen vagy megszülethessen.
– Miért tartod fontosnak ebben a formában a néző elé tárni ezeket az életműveket?
– Nem hagyományőrzésről van szó, valakinek a „konzerválásáról”, hanem arról, hogy most ennél aktuálisabb dolgot nem tudnék színpadra vinni. Akkor lennék a legboldogabb, ha tudnék így fogalmazni, és meg tudnám írni azt, amit ők megírtak, de nem tudom. Ha az a feladat, hogy minél élesebben reagáljunk a mostani világra, akkor én az ő életművüket tartom erre a legjobbnak. Nem találok olyan színdarabot, ami húsbavágóbb, mint a jelen Pilinszkyje, amivel foglalkozunk. De ha lenne színdarab, amit erősebbnek vagy fontosabbnak éreznék, akkor azzal foglalkoznék. Nem „költőmegőrzés” történik, hanem tényleg ezt gondolom most a legfontosabbnak.
– Úgy tűnik, hogy az elmúlt időszakban kicsit eltolódott a hangsúly a koncertszínházi előadások irányába. Miért látsz most több fantáziát ebben?
– Ezt sokan mondták mostanában, de ahogy már mondtam, ez is színház. Ha én ott állnék korabeli ruhában Shakespeare-szövegeket mondva, az sem lenne más, pontosan ugyanazt csinálnám, mint amit most csinálok. Egyszerűen hatni kell a nézőkre valamilyen formában. És ha előadás után azt mondja a néző, hogy megváltozott tőle az élete, akkor érvényesebb színházat tudok csinálni, mintha bármelyik darabban játszanék. Meg kell nézni, hogy az ember kikhez akar szólni és hogy azok, akikhez szól, milyen formában követik a világot. A húszéves fiatal tizenöt éve még beült a moziba, elolvasott egy könyvet, a mostani húszéves már a ChatGPT-vel íratja meg a szakdolgozatát, és két és fél perc alatt tud interneten szexpartnert, új barátot, munkahelyet találni vagy kölcsönt felvenni. Felfoghatatlan, hogy mekkorát változott a világ 15 év alatt. De ez számunka iszonyatosan inspiráló, mert a színháznak is erre kell reagálnia. Ahogy Latinovits Zoltán mondja, hogy abban a tempóban kell adni a színházat, amilyen tempója van a világnak. És ez nem azt jelenti, hogy ki kell szolgálni a közönség igényét, hanem egyszerűen közös nevezőről kell indulni. Az első mondatoknak, az első pillanatoknak olyan formát kell adni, amilyenben a világ vagy az, akihez szólni szeretnénk, megérti. Azzal, hogy ezeket a formákat megtalálom, csak a feladatomat végzem. És ha a világ majd újra megnyugszik, akkor lehet, hogy majd ideje lesz a korábbi formáknak, de most azt érzem, hogy egy darabig még nem.
A produkciót Platon Karataev-koncert vezeti fel. Fotó: Vadas Géza
– Voltatok már erdélyi turnén a Nemes Nagy Ágnes-esttel és a Csoóri-esttel. Hogyan fogadta a közönség ezeket az előadásokat?
– Nagyon hálásak vagyunk azért, hogy általában telt ház van, bárhol is játszunk Erdélyben. Ez azt jelenti, hogy az erdélyi közönség kultúra és kommunikáció igénye hatalmas, ami már nem minden magyarországi település közönségéről mondható el. Nagy öröm számunkra, hogy várnak minket és a párbeszéd lehetőségét is köszönjük. Bár a zene és a szövegek alkotják az előadás magvát, a Csoóri- és a Nemes Nagy Ágnes-est esetében nagyon különböznek egymástól formailag. Az utóbbi végtelenül nyugodt – zongora és halk gitár és női énekszó –, olyan, mint egy kis meditáció, egyórás megnyugvás. Csoóri viszont az esszéiben pedig olyan dolgokat mond ki, amit ma már az emberek nem mernének kimondani. És jól tud esni a nézőknek, hogy összenézhetnek arra gondolva: te jó ég, ez elhangzott a színpadon! Hogy vannak még, akik hozzájuk hasonlóan gondolkoznak! Egy-egy előadáson elhangzó mondat több száz ember összekapaszkodását teszi lehetővé, és ez nagyon jó érzés.
Helyhez köt még ezenkívül erdélyi nagyszüleim és a helyi kultúra iránti kötődésem is. Külön kiemelve a néhány éve kezdődött együttműködést a kolozsvári színházzal, ahol a Hamlet címszerepe mellett színpadra állíthattuk a Rómeó és Júliát és az Ifjú barbárokat állandó alkotótársammal, barátommal, ifj. Vidnyánszky Attilával, Visky András és Tompa Gábor meghívására. A velük való találkozás fontos mérföldkő és gondolatébresztő a pályánkon.
Borítóképen Vecsei H. Miklós: „Állandó formakeresésben vagyok, és igyekszem olyan formát találni, amely a nézőre nemcsak szavak szintjén hat.” Fotó: Babai Dénes. A kolozsvári előadás részletei ide kattintva böngészhetők.
