„Államnyelvem”, a latin

„Államnyelvem”, a latin
Csodálatos dolog (!), hogy a kolozsvári polgármester évtizedes hoci-nesze után végre úgy döntött, hogy nem fellebbezi meg a bírósági döntést, mely szerint a városbejáratnál magyarul és németül is (hiszen Kolozsvárt eredendően németek alapították) fel kell tüntetni a város megnevezését. Igaz, az új feliratot egy (nyelvileg kifogásolható) latin megnevezéssel is meg kell majd fejelni. S ez minket, magyarokat „sért”.

Pedig nem szabadna elfelejtenünk, hogy a magyar királyság „hivatalos” nyelve hosszú évszázadokon át nem a magyar, hanem a latin. A reformkor hajnalán, amikor felvetődik a kérdés, hogy melyik legyen a magyar állam hivatalos nyelve, a latin, a német vagy a magyar, 1844-ben – a magyar rendek félévszázados követelései előtt meghajolva –  V. Ferdinánd szentesítette a II. törvénycikket, s ezzel hivatalossá tette a magyar nyelvet.

Az egyik közeli ismerősöm, a székely Mikó Kollégium egykori magyartanára diákjainak fel is tette a kérdést, hogy ez a döntés helyes volt-e? A Székelyföld egyik legjelentősebb tanintézményének (a közvélekedés szerint „nacionalista”) diákjai gondolkodás nélkül rávágták, hogy nem. A latin lett volna az ésszerű. A terminust, a lingva frankát nem ismerhették, egy dolgot azonban – józan eszükre alapozva – tudtak. Egy olyan államban, melynek lakossága alig több mint ötven százalékban magyar, tényleg szükség lett volna egy olyan nyelvre, melyen az ország horvát, román, szlovák, szerb népesség által lakott területeinek értelmisége a nélkül értekezhetett volna egymással, hogy ez bárki érzékenységét sérti. S ez csak a latin lehetett. Ahogy az Európai Unióban is – az akkor még nem angolok nélküli – angol a kommunikációban mindenki által akadálytalanul használható nyelv, azaz lingva franca. A meghökkentő válasz rejtélye minden bizonnyal az volt, hogy az a valaki nem oktatott, ahogy én – sajnos – legtöbbször tettem, hanem nevelt, magyarán nem megtanította-, inkább engedte a diákjait gondolkodni.

Tudom én azt, hogy a reformkori döntésben az ébredező Nyugat-imádat játszotta meghatározó szerepet. Sajnos, jött Széchenyi, a legnagyobb magyar és társai. Az 1848-as forradalomban már a kérdés sem vetődhetett fel. A múltat kellett a nagynak aposztrofált francia forradalom nyomán, azaz a kendőzetlen magyar dominancia jegyében „végképp eltörülni”. Jött az a magyar nacionalizmus, melyet ugyanannak a Nyugat-imádatnak a nevében máig ésszerűnek és racionálisnak tartunk. Igaz, Wesselényi és Arany János még nem feltétlenül tartotta annak. A magyar állam nyelve akkor már csakis a magyar lehetett! Ahogy Angliában és Franciaországban is – melyek akkortájt nyelvileg még legalább annyira heterogének, mint a magyar királyság – az angol és a francia volt.

Az ember racionális lény. Azzal emelkedett ki az állatvilágból, hogy képes volt gondolkodni, azaz elvonatkoztatni, fogalmakat alkotni, érvelni, s ezzel a mindig aktuális feltételekhez alkalmazkodni. Egy állat csak a saját életvilágában életképes. Mi, emberek túlléphetjük a határokat. Az északi sarkon és a trópusokon ugyanúgy életképesek vagyunk, mint újabban a világűrben.

Sajnos, az ész folytonosan ellenünk is fordul. Önnön világrengető találmányaihoz hasonlatosan kétélű fegyver. Használható az ember érdekében és az ember ellen.

A nemzetállam a nagybetűs emberi ész egyik legfélelmetesebb találmánya. Sajnos, a kulturális nemzetek felszámolását kieszelő globalizáció sem kevésbé félelmetes. Mindkettő emberellenes.

Ha 1844-ben a „magyar király”, nem a magyar nyelv kvázi hivatalossá tétele mellett kötelezi el magát, sőt, 1848 táján arra is képesnek mutatkozik, hogy a lingva francaként szentesítendő latin mellett a helyi nyelveket, azaz a magyart, a románt, szlovákot, a szerbet, később a zsidó és más nyelvjárásokat is helyi hivatalos nyelveknek ismeri el, Kolozsvárnak ma is lehetne (helyesen használt, nem feltétlenül napokás) latin neve, s mindenki beszélhetné a maga nyelvét. Nem lett volna lex Apponyi, s talán egyéb sem…

Én még a nagy román állam középiskolájában is tanultam latint. Seneca és a többiek körmondatait jobban értettem, mint a román klasszikusokat. A kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem román-magyar szakos diákjaként is „folytattam” latin tanulányaimat. Ami valójában azt jelentette, hogy a kontinuitáselmélet nagyobb dicsőségére fokozatosan azt is elfelejtettem, amit tudtam. A reformkorban nem volt magyar, román, szlovák, szerb értelmiségi, aki nem értett és beszélt szép latinsággal. Ami meg a magyar, román, szlovák, szerb parasztokat és mesterembereket illeti, ugyanúgy nem beszélték a latint, mint manapság az angolt. És a magyar állam, amíg tehette, messze jobban működött, mint a mi, nacionalizmusok által szaggatott Európai Uniónk.

 A magyar latinitás hatalmas európai kultúra. Bűn volt elveszíteni. A magyar kultúra ugyanúgy a maga pompájában bontakozhatott volna ki, mint nélküle. Sőt!

Ha ragaszkodunk a latinhoz (is), ma talán nem csak mi, de román honfitársaink is elfogadható szinten tudnának latinul.

És nem utolsó sorban emberül.