Zsigmond Emese nyugdíjba vonul
Vissza

Zsigmond Emese nyugdíjba vonul

Zsigmond Emese nem tudhatja, hány meg hány földrajzi és láthatatlan vidéken volt vezetőm, kísérőm gyermekkorom óta – olyan vidékeken, amik kidomborodtak életem lassan körvonalazódó térképén, mint annak szerves részei. És azt sem tudhatja, hányan mondhatják el velem együtt ugyanezt szerte a világon, ahol a Napsugárt és a Szivárványt lapozgatják. Nincs is ideje belegondolni, mert folyton ír, szalad, telefonál, és amúgy is úgy járna, mint Ábrám, akit az ég alá csillagot számolni vitt ki az Isten. Talán nemsokára… Ugyanis nemsokára nyugdíjba vonul. Rebesgette már egy jó ideje, hogy ez bekövetkezik, és most, hogy főszerkesztőként megírta utolsó levelét, nem tudok a ténnyel mit kezdeni.

Kiss Lehel

Néhány éve, amikor szállodai szobám ablakából először néztem ki a jereváni éjszakába (mint aki otthonról hazaérkezett), a legelső, ami szemembe tűnt, az Örményország Anyácska megvilágított szobra volt. El is mosolyogtam magam, mert azonnal Zsigmond Emese jutott eszembe – három napom volt még, hogy leadjam neki a szövegeket az új lapszámokhoz. Másnap, amint felkapaszkodtam a Kaszkád tetejére, s elém tárult a város kör (Nap) alakban kialakított központi része, háttérben az első szivárvány emlékét idéző Araráttal, elmosolyodtam újra: bal kéz felől, kissé távolabb ott állt Örményország Anyácska magabiztosan, Zsigmond Emese-arccal, kivont kardjával megvédeni készen a rábízottakat. Tekintetével átfogta a várost minden parkjával, sugárútjával, buzogó forrásvizeivel. A másik pillanatban óramutatónak láttam azt a kardot, amely arra figyelmeztetett, hogy még két nap, és le kell adnom a szövegeket az új lapszámokhoz.

Zsigmond Emese – évekkel a jereváni út előtt – örmény verseim közlésével vezetett be a Napsugár és testvérlapja munkatársainak színes közösségébe. Azóta havonta írt, telefonált, de nem csak szöveg-ügyben: osztozott a gyermekeink születésével egyre gyarapodó örömünkben, és alkalomadtán súlyos fellegként ránk telepedő aggodalmainkban is. Mintegy szellemi anyaként tanúja volt első szárnypróbálgatásaimnak tízéves koromtól (mikor bukdácsoló, rímelő soraimat merészeltem elküldeni a Napsugárnak) szemmel kísért, s komolyabban vett, mint én saját magamat. Soha nem fogom tudni ezt neki méltóképpen megköszönni. Idén februárban eljött a kötetté összeállt örmény versek bemutatójára. Azt hiszem, hozzám hasonlóan minden Napsugár-munkatársnak juttatott idejéből, életerejéből, nagyasszonyi méltósággal ötvözött derűjéből. De nem csak nekünk, akik gyakori kapcsolatban lehettünk vele, hanem a mintegy három évtizednyi Napsugaras szolgálat során vele találkozó pedagógusok és gyermekek sokaságának is – mert nem „csupán” főszerkesztő volt egy félreeső, kolozsvári tömbházban meghúzódó szellemi műhelyben, hanem szakmai fórumok, nemzeti öntudatot erősítő gyermektáborok, versenyek, sportrendezvények kezdeményezője, lebonyolítója, és ezeken kívül még mennyi minden!

A rendszerváltozást követő nagy lélegzetvételtől kezdve Erdély magyar gyermekkultúrájának irányát az egyesek által mára már elhagyhatónak gondolt csapáson próbálta helyesen kijelöltnek láttatni úgy, hogy a régebbi kincsekkel való kapcsolódási pontok keresése nála a jó, a szép és az igaz korszerű kifejeződésének serkentését is jelentette egyszersmind. Előttem van a jelenet, amint a munkatársak kis csoportját egy fénykép erejéig a szerkesztőség falán lógó Benedek Elek-arckép alá tereli. Üzenet-értéke volt annak a röpke mozdulatnak. Aztán, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, voltak, akik közelebb kerültek Elek Apóhoz, voltak, akik távolabb – de köré gyűltünk mégis!

Sokan talán nem is tudják, hogy számos, népszerűvé – majdhogynem klasszikussá – vált gyermekirodalmi alkotás Zsigmond Emese biztatása, kedves és kitartó unszolása nélkül nem jött volna létre (vagy legalábbis nem ilyen formában). A lapokba anyagot kérő majd megköszönő sorait mindig olyan elmésen, nyelvi humorral fűszerezetten és lényeglátással fogalmazta meg, hogy az alkotó úgy érezhette, nemcsak, hogy komolyan veszik, hanem jó magasra emelték orra előtt a lécet – a mindenkori gyermeket megillető, a Jézus által is nyilvánvalóvá tett magasságokba. Ez a szolgálat – a nagybetűs Gyermek szolgálata – volt és maradt a Zsigmond Emeséé, akinek kiválasztottsága már abban is megmutatkozik, hogy éppen gyermeknapon született, s nevében láthatatlan valóságok üzenetét hordozza. „Végtelen kincset hagyott ránk a Teremtő az anyanyelvünkben – vallotta az egyik interjúban – Én csak egy parányi üzenőfal vagyok: a Teremtő üzen, a gyermek üzen, a pedagógus üzen rajtam, a munkámon keresztül.” Hatását és jelentőségét képtelenség lemérni és kimutatni tudományos módszerekkel, ezért bizonyára az irodalomtörténet-írás is komoly adósa lesz.

Íróasztalomon képeslap, Örményország Anyácska képe, amint tekintetével átfogja a rábízott várost minden parkjával, sugárútjával, buzogó forrásvizeivel. Zsigmond Emesére gondolok, és gyermeki szívem teljes melegével kívánom Isten áldását további, remélhetőleg még nagyon hosszú életére. Azt írta, nemsokára nyugdíjba vonul – és én csak mosolygok, mert ezzel a ténnyel egyelőre nem tudok mit kezdeni…

Szamosújvár, 2020. augusztus 10.


EZ ÉRDEKELHETI
MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Románia megtámadta az Európai Unió ...
Újraválasztották Vákár Istvánt a megyei ...
Hány fizetett szabadnap jár a ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ