(Borítókép: A koncert plakátja, Mika Eichenholz karmester és Yu-Hsuan Kuo fuvolaművész)
Ezen az estén, zenészként és emberként is bizonyította a hozzá fűzött pozitív véleményemet, ugyanis, habár megtehette volna, hogy ezúttal zeneszerzőként ünnepeltesse magát, ő továbbra is a zenekarban játszva drukkolta végig első zenekari művének ősbemutatóját.
Aurelian Băcan (sz. 1985) saját bevallása szerint, imádja a sci-fi filmeket/történeteket, a Destiny. The Path to Light (2012) című zenekari művét is a Stargate univers filmsorozat Destiny nevű űrhajójának sorstörténete ihlette. A Destiny egy olyan űrhajó, amelyet egy 10 000 évvel ezelőtti fejlett civilizáció erői röpítenek a világűrbe, hogy a „csillagkapukon” keresztüljutva felfedezzék a világegyetem titkait. (Zenés) űrhajójának történetében Aurelian Băcan azt a pillanatot ragadta meg, amikor az utasok kétségbeesetten tapasztalják, hogy az űrhajót nem képesek tovább irányítani. De végül hamarosan rádöbbennek, hogy semmi sincs veszve, mivel az űrhajó egy olyan új naprendszer felé halad, ahol feltöltődhet energiával, és folytathatja útját a fény felé.
Băcan zenés „űrhajója” robbanó erővel és kozmoszi gyorsasággal szállt a magasba. Zenéjének feszültségei és éteri titokzatosságai olykor filmzeneszerű, modern hanghatásokban csapódtak le. Az „űrutazás” apró (zenés) „állomásai”, a világegyetem sejtelmes űrhangjai és a (zenés) „űrhajó” belterének zakatoló-recsegő hangjai valójában „utasainak” zaklatott lelkiségét, az ismeretlen megismerésére irányuló izgalmát hordozza. Túl a sci-fi jellegen, a nyolcperces műben valójában – ahogyan a mű címe is sugallja –, a „Sors” által befolyásolt embernek a „Fény felé” törekedése, a szellemi megvilágosodásért és felemelkedésért vívott küzdelme zajlik. Kívánom, hogy Aurelian életében ez a mű olyan „sorspillanat” legyen, amely a továbbiakban az ő útját is a siker, a fény felé vezesse.
Aurelian Băcan klarinétművész, aki, saját bevallása szerint imádja a sci-fit
A nemzetközileg elismert Mika Eichenholz svéd karmester mindvégig nagy erőbedobással, precízen dirigált, de inkább az operák és balettek vezénylésére jellemző térben magas, szemnek nem igazán tetsző merev, szögletes mozdulatait erőltetettnek találtam.
Carl Reinecke (1824–1910) 1909-ben komponált D-dúr fuvolaversenye (op. 283) a fuvolairodalom egyik legismertebb, Mendelssohn dallamosságát, és Schumann zenekari színeit idéző romantikus concertója, amelyben virtuozitás és poézis találkozik. Ezen az estén Reinecke fuvolaversenyét a bájos, kecses alkatú Yu-Hsuan Kuo tajvani fuvolaművésznő tolmácsolta, akinek szép tónusú, virtuóz ragyogású előadását volt szerencsénk annak idején, a 2017-es Gheorghe Dima Nemzetközi Előadói Verseny II. és különdíjasaként is hallani.
A versenymű első tételében könnyedén szárnyalva, csillogó technikai bravúrral, árnyalt dinamikával, hangulatokban gazdagon szőtte mondanivalóját. A lassú tételben Yu-Hsuan Kuo a bőgők „szívverése” fölött lírai gyöngédséggel „énekelte” panaszos „áriáját”, és ezt az áriaszerűséget a szelíd-vidám, de feszültségektől mégsem mentes harmadik tételben is megőrizte, hogy végül a felpörgetett finálé madárröptű könnyedségével nyűgözze le a hallgatókat. Ragyogó technikai tudását, bámulatos virtuozitását a ráadásként játszott szólóművekben csodálhattuk leginkább: Jan Clarke Great Train Race című művében a fuvola hangjára ráénekelve, a vonatfüttyös, lassan pöfögő, majd vágtató gyorsasággal haladó vonatot utánozta rendkívül szuggesztíven, Pierre-Octave Ferroud Jade című művében pedig színes, egzotikus hangzásvilágot varázsolt elénk.
Jean Sibelius (1865–1957) svéd nemzetiségű finn zeneszerző korai alkotói periódusára Brahms zenéje volt nagy hatással. Európai tanulmányait követően, a német későromantikus (Richard Strauss, Gustav Mahler) jegyektől eltávolodva, a finn népzene ízeivel hozta létre – elsősorban szimfóniáiban – modern eszközöktől sem visszariadó, saját, egyéni stílusát. Sibelius az V. Esz-dúr szimfónián (op. 82.) több évig dolgozott, míg a harmadik, végleges változatot elkészítette.
A háromtételes szimfónia bevezető tételét drámai feszültség, (északi) titokzatosság uralja. A vergődő jaj-motívumok és a bánatos fagottszóló gyötrelmét egy hármas lüktetésű, táncos lejtésű rész teszi könnyedebbé, súlytalanabbá, de a mélyben itt is dráma húzódik. A fúvós párbeszédekkel ékesített érzelmi hullámhegyek és hullámvölgyek végül felgyorsult, masszív zenekari hangzásban csúcsosodnak, amelyre fényt a rezek árasztanak. A variációsorozatra épülő lassú tétel nyugodtan hömpölygő témáját, a vonósok pattogó pizzicatójával kísért fuvola intonálja. A zeneszövet nyugodtságát az egymást kergető fúvós- és vonósdialógusok élénkítik. A drámai-lírai kettőség jegyében született harmadik tételt természeti kép ihlette.
Az átélt élmény emlékét Sibelius így jegyezte le: „Ma, április 21 -én tíz és tizenegy között 16 hattyút láttam. Életem legnagyobb impresszióinak egyike! Hosszú ideig köröztek fölöttem. Eltűntek a napsütötte ködben, mint egy ezüst szalag.” Ennek az emléknek köszönhetően, a rezektől csillogó fennkölt finálé, egy drámai-lírai szépségekben fürdőző „hattyú-himnusz” emelkedettségét sugározza.
Filharmonikusaink hagyományos péntek esti hangversenyén, közönségünk helyéről felállva, hosszas tapsolással ünnepelte a nagyszerű zenekari produkciót, az ősbemutatóként elhangzó „zenekari sci-fi” újdonságát, és örömmel zárta szívébe a bájos Yu- Hsuan Kuo éneklő fuvolájának, valamint Sibelius hattyú-himnuszának varázsélményeit.
