– Milyen akadályokkal kellett szembenézned kisebbségi íróként, vagy esetleg mi az, ami szerinted előnyödre vált abban, hogy a Felvidéken születtél?
– Sosem tekintettem magamra kisebbségi íróként, az első pillanattól kezdve magyar íróként magyar olvasóknak alkottam, az összmagyar könyvpiacra dolgoztam. Láttam, hogy milyen az, amikor egyes írók bezárják magukat ezekbe a kis határon túli buborékokba, a könyveiket olvasóközönség híján ugyanúgy egymásnak osztogatva, mint a belterjes díjakat, és azt már kamaszként tudtam, hogy ebből én nem szeretnék részesülni. Felvidéki származásúként tehát sosem tekintettem magam szlovákiai magyar, csakis magyar írónak, és mindig is úgy véltem, az irodalomban nem számíthatnak mesterségesen kialakított államhatárok: engem bárhol olvashatnak, ahol magyarul olvasnak. Hogy ez a céltudatos konokság vagy épp a történelem szeretete a felvidékiségemből fakad-e, azt nem tudom.
– A tizenöt részes Anjouk-sorozatból már megjelent hat kötet. Miért pont ez az uralkodói ház keltette fel az érdeklődésedet? Az időszak miatt, amikor uralkodtak, vagy más dolog is hatással volt rád?
– Szinte véletlenül alakult így ez az egész, a téma hozta magával a korszakot. Eleinte a templomos lovagrend érdekelt, annak is a magyarországi ága. Úgy gondoltam, az lenne a legizgalmasabb, ha a rend utolsó éveit mesélném el, ez pedig éppen egybeesik Magyarországon az Árpád-ház kihalásával, a trónharcok korszakával, és Anjou Károly felemelkedésével. Így született meg első történelmi regényem, a Non nobis Domine, amely magyar templomosokkal indít, de már az Anjou-ház korai történetével és a rozgonyi csatával zárja az események sorát. Ebből született meg végül az Anjouk című regénysorozatom, abból pedig egyfajta vadhajtásként a Lázár evangéliuma.
– Mi volt ez első szikra, ami a Lázár evangéliumának az ötletét adta, hogy egy történelmi regényt ötvözz egy zsáner műfajjal?
– Régóta piszkálta a fantáziámat, hogy vajon milyen lenne, ha egy történetben a zombik középkori hagyományőrzőkkel csapnának össze: mennyiben fordítaná meg az esélyeket a páncél és a régimódi fegyverzet. Végül arra jutottam, nem a középkort kell a jelenbe hozni, hanem az élőholtakat a középkorba ágyazni, és így nem is hagyományőrzőkkel, hanem valódi középkori harcosokkal szembeállítani. Ehhez tökéletes alapot biztosított a 14. századi nagy pestisjárvány, amely leigázta az akkori Európát. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen is lenne, ha a pestist kicserélném élőholtakra, de közben a történet egy bizonyos pontjáig minden másban hűen követném a valós történelem eseményeit. Ahol pedig ez már nem lehetséges, ott is igyekeztem autentikus maradni, bár ez nyilván nem egyszerű egy ilyen műfaji keveréknél. A Lázár evangéliuma leginkább stílusgyakorlat volt részemről: kíváncsi voltam, mit tudok belőle kihozni.
– Mi volt a legnagyobb kihívás a két műfaj ötvözésében?
– Talán csak annyi, hogy a zombit, amely tipikusan huszadik századi popkulturális teremtmény és elsősorban a fogyasztói társadalom szimbóluma, hogyan lehet eredményesen elhelyezni a középkori miliőben. Igyekeztem kicsit sajátosan megközelíteni az élőholtakat, miközben a klasszikus zombi-ábrázolásoktól sem akartam elrugaszkodni. Amikor láttam, hogy ez működőképes lehet, a többi már nem volt nehéz: a horror és a középkori történelmi tematika meglepően könnyen dolgozható össze.
– Van-e a főhősök által használt fegyverek közül, ami teljesen fiktív?
– Nincs. Éppen ez volt a lényeg, hogy az élőholtakon kívül a történetben minden a valós történelemre épüljön, tehát ne szerepeljenek a regényben fantasyelemek vagy nem létező tárgyak. Az általam leírt valamennyi fegyver létező darab volt a 14. században.
Az Anjouk-sorozat „vadhajtása” a Lázár evangéliuma
– Mi az – tárgy, fegyver, szokás vagy bármi más –, amit a legjobban hiányolsz a középkorból? Mi az, ami szerinted még a 21. században is megmaradhatott volna?
– Megmaradhattunk volna sokkal természetközelibbeknek, olyanoknak, akik nem szemetelik agyon és teszik tönkre az egyetlen bolygót, ami alkalmas az emberi életre. Egyébként nem romantizálom túl a középkort, például nem kívánnék az 1300-as években élni, de néhány apróságot szívesen átemelnék belőle a mába. Nekem például egyáltalán nem tetszik az a felfogás, hogy fogadd el magad úgy, ahogy vagy, ne is változtass a hibáidon, ne küzdj érte, hogy esetleg jobbá válj. Az én középkori hőseim azt mondják: aki önmagát győzi le, annak nem lesz több ellensége. És még egy fontos dolog: nem önmagukat állítják a saját világuk középpontjába, mint ahogy azt ma sokan teszik.
– Van-e egyéni munkamódszered, az anyaggyűjtés, történet-kidolgozás, írás fázisaiban?
– Nem hiszem, hogy túl egyéni lenne, amit csinálok: szakirodalmat olvasok, történelmi jegyzeteket készítek, majd egy füzetbe felfirkantom az adott regény kezdetleges cselekményvázlatát. Közben rengeteget gondolkodom a szereplőkön, a történeten, a sok egyéb apróságon, és ezekről is mindenféle jegyzeteket készítek. Végül megírom a kiforrottabb, részletesebb második cselekményvázlatot, ez alapján pedig nekiállok a tényleges regényírásnak. Ha a második vázlat jól sikerült, azt már végig követni tudom az írás során, de nemegyszer előfordult, hogy eltértem egy-egy felvázolt jelenettől, és kicsit másképpen kanyarítottam a végleges történetet. Minden írásnapot azzal kezdek, hogy kijavítom az előző nap megírt részeket, és persze amikor elkészül a regény első, nyers változata, újraolvasom az egészet, rengeteg javítással: hol hozzáírok, hol átírok, pontosítok, hol törlök belőle. Ezután jön a szerkesztés, majd a tördelést követően a korrektúra és végül a nyomdába küldés.
– Az anyaggyűjtés fázisában használsz digitális forrásokat is? Milyen forrásokat használsz fenntartással, vagy mellőzöl teljes mértékben, ha van ilyen?
– E tekintetben (is) régimódi vagyok, ugyanis az előtanulmányozás, jegyzetelés fázisában csakis nyomtatott anyagot használok. Van egy évről évre egyre szebbé váló szakkönyvtáram, ebből csemegézek, mellé pedig keresem a megbízható szakcikkeket, egyetemi munkákat, doktori disszertációkat. Ez utóbbiakat persze sokszor az interneten találom meg, de akkor is szépen kinyomtatok mindent, és úgy dolgozom belőlük. Igyekszem mellőzni a fantaszták műveit, amelyek mögött nem áll valós tudományos háttér. Mostanra szerencsére sikerült megtanulnom, hogyan szűrhetem ki az ilyen műveket. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a legszigorúbb szakkönyveket veszem a kezembe, de a könnyedebb ismeretterjesztő művektől is elvárom, hogy a valóság talaján maradjanak. Ezek mellett a régi forrásokat is kifejezetten szívesen használom, úgymint egykorú oklevelek és krónikák fordításait, illetve ma már elévültnek számító, 1800-as évekbeli történelmi munkákat, ezekből ugyanis olyan ízes szövegeket tudok a regényekbe csempészni, amilyeneket egy modern szakkönyv már nem ad át.
– Amikor egy könyv elkészül, van-e valami jellegzetes rituálé, amivel megünnepled, vagy miként szoktad a kreatív szabadság idejét tölteni?
– Minden könyvem írása úgy zajlik, hogy minél közelebb jutok a végéhez, annál többet dolgozom rajta egy nap. Az utolsó két-három hétben már annyit, hogy tetemes időt veszek el ezzel a családomtól: itthon vagyok ugyan, de nem mozdulok ki a dolgozószobámból, sokszor éjszaka sem, a legvégén pedig simán előfordulhat, hogy az utolsó huszonnégy órát végig írással töltöm. Így amikor végzek, nem kezdem el magamat ünnepelni, hanem egy jó alvást követően elmegyünk valahova a családdal, kirándulunk, velük foglalkozom, az övék vagyok. Mielőtt pedig nekiállnék a következő regénynek, mindig igyekszem kicsit kiszellőztetni a fejemből az előzőt: megnézek néhány filmet, egy-egy sorozatot, vagy olyan könyvet olvasok, ami távol áll az írói világomtól, és teljesen kikapcsol. De két könyv között is sok munkám akad: irodalmi rovatot szerkesztek, interjúkat adok, az internetes felületeimet gondozom, könyvturnézom (már ha épp nincs világjárvány, ugye), hibajegyzéket készítek a korábbi könyvek új kiadásaihoz, vagy épp filmes munkák felé kacsingatok. Az írói munka ettől szép, de ezért is nehéz: napi 8-10 óra helyett állandóan tart, több műszakban, és bőven nem csak a könyvek megírásából áll.
