Vetró András örök pillanatai
Vissza

Vetró András örök pillanatai

„A nagy fák árnyékában nem nő fű”, hívja fel figyelmünket a bölcselkedő szájhagyomány. S mivel e kijelentés valóságtartalmához nemigen férhet kétség, ezért nemcsak elfogadjuk az állítást, de ha úgy hozza a helyzet, célszerűnek érezzük akár még okulni is belőle. Csakhogy a világ azért formáltatott olyanná, mint amilyen, hogy belássuk: az örök metamorfózis lényege magában rejt nem várt meglepetéseket, kiszámíthatatlan ellentmondásokat, cáfolatokat, ritka véletleneket, és ilyenkor újra meg újra meggyőződhetünk, hogy a „nagy kormánykerék” bizony nem a mi kezünkben fordul el. Azt a Sors irányítja. Így aztán a fű is nőhet a nagy fák alatt akár méretesre; akkorára, mint amire csak a mesék birodalmában találunk illő hasonlatot.

Persze, e szavakat most a művészetek rendhagyó országára igyekszünk vonatkoztatni, ahol mindenkor léteztek varázslatok az emberi elme nagyszerűsé­gének köszönhetően. Az imént felvetett gondolat lényege pedig abban áll, hogy bár az erős aurával rendelkező teremtmények kisugárzása bénítólag hathat a közelükben sarjadzó zsenge hajtásokra, mégis adódnak példák szép számmal az ellenkezőjére is. Ezzel magyarázható, hogy az idők során miként tűnhettek fel legendás művészpárosok például apa és gyermek esetében vagy idősebb-fiatalabb testvér viszonylatában. Helyzetek, amikor a már ragyogó tehetség szárnyakat adott a mellette rügyező új talentumnak. Olyan kiváló alkotó generációkra gondoljunk ezúttal, mint az idősebb és fiatalabb Lucas Cranach, idősebb és fiatalabb Péter Brueghel, idősebb és fiatalabb Hans Holbein, Giovanni és Domenico Tiepolo, Jacopo Bellini és Giovanni Bellini, vagy, hogy a mieinkről se feledkezzünk meg, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor.

Ám örömünkre szolgáljon, hogy névsorunkat folytathatjuk a kolozsvári képzőművészeti akadémia egykori kiváló szobrászprofesszorával Vetro Artúrral és fiával, az ugyancsak szobrász Vetró Andrással (aki itt áll mellettem), valamint ma már annak gyermekeivel is, az immár harmadik generációs tehetségekként számon tartott Vetró B. Andrással és Vetró B. Barnával. A megkülönböztető jelzésként szolgáló B betű, nyilvánvalóan az ugyancsak jeles képzőművész feleség és Édesanya, a grafikus és festő Bodoni Zsuzsa nevének bekapcsolását jelenti a szignós körbe. S ha már közmondást idéztünk bevezetőnkben, a gondolatsor záróakkordjaként is tegyük meg ugyanezt, ekképpen: „Az alma nem esik messze a fájától”. Vagy talán mégis?

A fentiek magyarázataként mindjárt az elején világossá kell tennünk, hogy a Vetró művészfamília nevének méltó letéteményese az a Vetro Artúr szobrászművész volt, akit még személyesen ismerhettem kolozsvári egyetemi éveim idejéből. Ha az intellektuális művész jelzőt meghallom, az Ő neve mindjárt az elsők között ugrik be előttem, olyan személyiségként, akinek karizmatikus lénye, szálfaegyenes tartása, rendíthetetlen határozottsága egyetlen pillanatig sem hagyta közömbösen környezetét. Kiváló és sokrétűen tájékozott teoretikus volt, akinek gondolatai még rögtönzései szintjén is az igényes előadás rangjára emelkedtek. Parádésan igazodott el a legkülönfélébb stíluskorszakokban, mindemellett példátlan tekintélyével egyszer s mindenkorra meghódította a diákszíveket. Lényegre törő expozíció, tiszta fogalmazás, árnyalt nyelvezet, emelkedett retorika, ezek jellemezték személyiségét, persze, elsőrendű szobrászi tehetsége mellett. Így aztán érthető, hogy hátrahagyott művészetelméleti írásainak és emlékezéseinek esszéisztikus anyaga akár több száz oldalra is tehető. Kolozsváron, az orgonavirágairól elhíresült Donát út műteremsorában többször is volt alkalmam találkozni vele; emlékszem, olykor kollégáimmal kopogtattunk be hozzá, hogy magasröptű eszmefuttatásainak hullámhosszán járhassuk végig a látványteremtés birodalmának zegzugos ösvényrajzolatát.

És akkor máris felvetem: lehet-e mindezek után meglepő, ha egy ilyen adottságokkal felruházott egyéniség bűvkörében, valamint a hivatástudat mámorító varázsára ugyancsak művésszé vált maga az utód is? Nos, úgy vélem, ez majdhogynem természetes. Sőt, annál inkább az, minél inkább ezt sugalmazta még a Sors akarata is.

De akkor lássuk végre, ki is voltaképpen a ma itt kiállító Vetró András?

70. életévét idén betöltő szobrászművészünk Temesváron született. A Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán tanult Löwith Egon katedráján, majd az 1973-as államvizsga után a fátum ösztönzésére életszekerének rúdját Kézdivásárhely irányába fordította. Az elmúlt negyvenöt év eseményei immár ékesen bizonyították, mennyire ihletett volt az akkor kiválasztott irány. Azóta a Nagy Mózes Elméleti Líceum képzőművészeti oktatásának eminens vezetőjeként rajzi és művészettörténeti ismeretekkel látja el hallgatóit, akik közül nem kevesen voltak fölöttébb sikeresek hazai és nemzetközi megmérettetésű képzőművészeti seregszemlék alkalmával. A curriculum vitae tömör megfogalmazása szerint Kézdivásárhely és Felső-Háromszék szellemi életének exponált személyisége Ő, a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, a Barabás Miklós Céh alapító tagja, a Múzeumbarátok Egyesületének alelnöke, és amellett, hogy tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Egyesületének, még a Hagyományőrző Társaság 15. Székely Határőr Gyalogezredének századosa is. Ragyogó színsor ez egy tekintélyes életműpalettán. Megjegyzem, a fent említett adatokat abból a kismonográfiából idéztem, amely a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2007-ben, és amelyben a szerző Banner Zoltán, mára a kortárs erdélyi magyar művészet szellemi életének doyenje a tőle megszokott szakavatottsággal fejtette ki nézeteit Vetró András művészi habitusáról, sajátos plasztikai formavilágáról. Igen, Banner Zoltán, a művészettörténész, az előadóművész, a költő, és mondjuk ki: az artisztikum bűvkörében fogant legmagasabb szintű szakirodalom művelőjének élő legendája, akinek művészetelméleti tanulmányait, lírai verskoszorúit, esszéisztikus értekezéseit a transzilvanista lojalitás megnyilatkozásaiként napjainkra immár több tucatnyi kötete dokumentálja. De ragyogóan fémjelzi életművének kivételes szerepét az a tény is, hogy monográfiái nélkül mára módfelett szegényebb lenne – a jövőben pedig szó szerint hiányossá válna – Erdély írásos feljegyzésekben megörökített művelődéstörténeti krónikája. Megannyi művészsorskép az Ő finoman hangolt értékítélő szaktudásának köszönheti a megtisztelő számontartást, akár már a pályakezdetek óta.

Ó, kolozsvári képzőművészeti főiskola, hány művészpalánta fészke voltál nagy királyunk Mátyás szülőházában, a múlt idők évtizedei során! Olykor magam is jóleső nosztalgiával emlékszem vissza az indulás sorsdöntő momentumaira, az első papírlapok hívogató szűzfehérjére, a temperafestékek, az olajfestékek és lakkok művész ember számain oly megindító aromájára; más szóval: az élethivatássá avanzsált elkötelezettség felemelő korszakára. És tudom, nem történt ez másként a szobrász enteriőrökben sem, csak ott a friss forgács illata vagy a képlékeny agyag testéből kiáradó pára vált ösztönző erővé a diák számára, hogy képessé váljon néhány lécből összebarkácsolt, egyszerű mintázó állványán egy lelkéből fakadó új világot megteremteni.

Fogadjuk el: felelős életút a művészé. Mivelhogy a magasban rendeltetik el, és nem mindennapi. Áldozatot, kitartást, lemondást követel. Ám boldoggá is tesz. És eközben meggyötör.

De voltaképpen mi a szobrászat lényege? Miben különbözik látásmódja például a grafikusétól vagy a festőétől? Nos, abban különbözik, hogy míg az ecsettel és ceruzával munkálkodó művész szó szerint is „papírvékonyságú” felületen, egyetlen nézőpontból teremti meg a látvány többdimenziós illúzióját, addig a szobrász a valóságos térben, bármilyen irányból szemlélhetően, a formálható anyag segítségével alakítja ki azt. Ámde a képzőművészet az átfedések művészete is, ahol a különféle eljárások békés harmóniában élhetnek egymással. Ezért a szobrász is indíthat a sík felületből, amelyre hol lágyabb, hol hangsúlyosabb plasztikai motívumokat épít fel. Ekképpen születik meg a dombormű. Ám nem árt hozzátenni, hogy minden relief és térszobor érvényesülésének lényeges velejárója a megvilágítás minősége. Hiszen idézzük csak fel, milyen gyönyörű a súrolt fény-árnyékokban pompázó alkonyi táj képe például a dombok hajlatán, vagy a szellőben ringatózó erdők pufók takaróin. Ám jóval egyhangúbbá válik a kép3 ha a nap délidőben a zeniten áll, és sugárkoszorúja mindent egységesen világít be. Tehát a fény és árnyék kergetőzése, ha kellőképpen érvényesül, valódi szövetséges lehet a műforma élvezhetőségében, míg ellenkező esetben a plasztikus látvány értékei messzemenően veszíthetnek lehetséges varázsukból.

Vetró András életműve az imént említett domborművek mellett a térszobrok, a plakettek, és arcképek spektrumát is széles körben felöleli. Édesapjának glóriája nem homályosította el a számára kirendelt aura fényét, nem teremtett fékeket, így háborítatlan szorgalommal építhette fel személyre szabott képi univerzumát. Ha pedig nincsenek értelmetlen fóbiák, gördül magától is a kerék, születik valódi teremtés, teljes körbe foglalt, méltányolható életmű. Ez az, ami az Ő magyar művészetére is érvényes.

A hely, az élettér, a környezet minden alkotó ember teremtő képességének fontos táptalaja, amiből a mindennapok, s a minden pillanatok jellegzetes reflexiói fakadnak. Ezt nyújtotta számára szűkebb hazája, Székelyország. Itt formálódott szobrászata tisztán erdélyivé és kifejezőjévé annak a művészi magatartásformának, ami a nemzettudat felelőségével karöltve képes volt eddig is és – bízunk benne –, képes lesz ezután is túlélni minden idők zaklató eseményeit. Kézdivásárhely egy jószellemű hely. Nemzeti fennmaradásunk ikonikus földje, amit Gábor Áron bronzágyúja máig megóvott mindenfajta rontás ellenében. Vetró András képi látomásai is itt ölthettek testet rendszerbe fogottan, felelőséggel felfűtött tartalommal. 1989 decemberének történései számára nem a művészi attitűd jellegében hoztak érdemi változásokat, hanem elsősorban a már létező víziók láttatásának felszabadításában. Ugyanis Erdélyben már régebb kialakult egyfajta allegorikusnak nevezhető nyelvezet mind az irodalom, mind pedig a képzőművészet területén, ami némi intelligens rafinéria bevetésével lehetővé tette honpolgári érzelmek álcázott formában történő megnyilatkozásait a hatalom mindenfajta fojtogató szándéka ellenére.

{Tovább olvasható még 730 szó.}
És most, csupán néhány gondolat erejéig, tekintsünk magára az opusra is. A mai nap kilátójából visszapillantva tisztán kirajzolódik, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek feszesebb tematikai irányultsága főként narratív tartalmában gazdagította a születő műveket. Kialakult egy hármas tagolás az életmű palettáján. Ennek alapján tehetünk említést a Cer
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, 

EZ ÉRDEKELHETI
KULTSZÍNTÉR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Minisztercserékről döntött a PSD: nyolc ...
Gabriela Fireanak elege lett a PSD-ből, ...
Theresa May: a Brexit után az ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ