Végvárként őrzi hitét a maroknyi bábonyi református
Hálaadó istentisztelettel ünnepelték a templom felújítását
Hálaadó istentisztelettel ünnepelték a templom felújítását
Vissza

Végvárként őrzi hitét a maroknyi bábonyi református

Az utóbbi esztendőkben több erdélyi templomot sikerült felújítani, és idén is jut támogatás helyreállítási munkálatokra. A nagyobb gyülekezetek mellett olyan kis közösségek is részesülnek a magyar kormány támogatásában, ahol már alig él magyar ajkú közösség. Ezeken a helyeken talán még nagyobb jelentőséggel bír a templom megújulása, ami a végvárak megmaradásának a jelké­pévé is vált a legtöbb peremvidéken. Múlt vasárnap Bábonyban adott hálát a maroknyi református közösség a felújított istenházáért, és örömükben az Almás-völgy településeinek képviselői is osztoztak. Magyar Imre váralmási lelkipásztor, aki több mint négy évtizede szolgálja Váralmás és Bábony református közösségét, elmondta: a bábonyi hívek végvárként őrzik hitüket. Vincze Minya István, a kalotaszegi református egyházmegye esperese is rámutatott: amikor az ember a peremvidékeken újít templomot, akkor nem a körülményekre tekint, hanem a mindenható Istenre.

Heten, mint a bábonyiak

A kora délutáni órákban a Kós Károly által tervezett kis templomocska hamar megtelt a meghívott vendégekkel, akik azért érkeztek, hogy hálaadó istentiszteleten ünnepeljék a hajlék felújítását. A vendégeket Magyar Imre váralmási lelkipásztor fogadta, aki már több mint négy évtizede végzi szolgálatát a két településen. A Váralmástól nyugatra, az Alszeg határán meghúzódó kis falucska a templom építésekor, 1935-ben még több mint száz lelket számlált, ám ma már csak hét református magyar ajkú személy él itt. A legtöbben a környező településekre költöztek az utóbbi évtizedek alatt, akadt, aki a határokon túl kereste a jobb megélhetés lehetőségét, de a természetes apadás is közrejátszott.

Templom a pusztában?

Az ünnepi istentiszteleten Vincze Minya István, a kalotaszegi református egyházmegye esperese hirdette az igét. A bibliaolvasás rendjén Jákob történetét idézte fel, aki oltárt épített azon a helyen, ahol álmában megjelent neki az Úr angyala. A pusztaság kellős közepén ígéretet kap a mennyei küldöttől: „Ezt a földet, amelyen fekszel, neked adom és a te utódaidnak”. Amikor felébredt, Jákob nem a körülményekre tekintett, a pusztaságra, ahol egy kövön hajtotta álomra a fejét, hanem felismerte, hogy az Úr van jelen azon a helyen.

Az igehirdető kiemelte, hogy amikor az ember a peremvidékeken, a végvárakon újít templomot, akkor nem a körülményekre tekint, amelyek sokszor nem kecsegtetnek túl jó kilátásokkal, hanem a mindenható Istenre, aki azt ígérte, hogy megtartja az ő népét a legnehezebb körülmények között is. Ezzel a reménységgel újította fel a kalotaszegi egyházmegye és az erdélyi egyházkerület a csucsai templomot is, ahol már gyakorlatilag egy református lélek sem él. A reménység nem szégyenít meg, tanítja az írás, ezért az Úr elhívott szolgáinak az a kötelessége, hogy munkálkodjanak addig, amíg arra lehetőségük adódik.


Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperesének áldása

Jákob számára az a pár kő, amiből az oltárt építette, a megmaradás jelképévé vált, ahogy az a kicsiny templom is a reménységet és az Istenbe vetett bizodalmát fejezi ki a maroknyi kis gyülekezetnek. A templom az a hely, ahol el lehet szakadni a világ zajától, ahol el lehet csendesedni és az igazán fontos kérdésekre választ keresni. Az újból egyre harsányabbá váló hétközna­pokban erre egyre kevesebb lehetőség adódik. Az elmúlt időszak egyebek mellett arra is megtanította a keresztyén embereket, hogy meg kell becsülni azokat az alkalmakat, amikor el lehet jutni az Isten házába. Bár a modern technika lehetővé tette, hogy a vesztegzár ideje alatt is halljuk az igehirdetéseket, azért láthattuk, hogy mennyire másként lehet elcsendesedni a templomban, a gyülekezet közösségében, mint otthon, amikor talán a prédikáció hallgatása közben a vasárnapi ebédet főztük, vagy a kényelmes fotelben kortyolgattuk a kávénkat. Vincze Minya István elmondta, hogy bár a templom a magyar kormány támogatásával újult meg, a gyülekezeti tagok és a leszármazottak is derekasan kivették a részüket a munkálatokból, ami azt bizonyítja, hogy nem törődtek bele az elmúlásba.

Sokszor teszik fel a kérdést a Kalotaszegre látogató emberek, hogy melyik a vidék legszebb temploma. Az esperes – bevallása szerint – erre mindig azt feleli, hogy az a legszebb templom, amely megtelik gyülekezeti tagokkal. Legyen bármilyen csekély is egy közösség lélekszáma, ha ketten vagy hárman egy akarattal egybegyűlnek az ő nevében, akkor ott van közöttük Isten is.

Az emlékekmegfakulnak, akár a varrottasok

Az igehirdetés után Magyar Imre lelkipásztor köszöntötte a vendégeket, akik azért gyűltek egybe, hogy osztozzanak a maroknyi közösség örömében. Röviden összefoglalta a település és a helybéli közösség történetét, ami egészen a tizenharmadik századig nyúlik vissza. Elmondja, hogy a Váralmás községhez tartozó legkisebb településen a hívek végvárként őrzik hitüket. Négy évtizede, amikor a gyülekezetben megkezdte a szolgálatát a lelkipásztor, még negyvenöt személy lakott Bábonyban. Magyar Imre felidézte az első alkalmat, amikor a kicsiny templomban konfirmáltatott. Akkor a konfirmáló leány egy varrottast adományozott az egyháznak, ami ma is a templomot díszíti. Az ünnepi istentiszteleten is részt vevő egykori konfirmandus leányka ma már nagymama. A lelkipásztor kissé meghatódva mondja el, hogy az emlékek az évek során annyira megfakulnak, mint a templomot díszítő varrottasok, de a szépségükből nem vesztenek semmit. Beszéde végén megköszönte mindazok segítségét, akik önkéntes munkával, vagy bármilyen más módon bekapcsolódtak a felújításba. Szomorúan emlékezett meg a gyülekezet fiatalon elhunyt gondnokáról, Mihók Lászlóról, aki már nem érhette meg az ünnepséget, mivel néhány hónappal korában alig ötvenévesen visszaadta lelkét Teremtőjének. A jelenlevők egyperces néma csenddel emlékeztek meg az egykori kurátorról.

„Az emlékek az évek során annyira megfakulnak, mint a templomot díszítő varrottasok” – fogalmazott Magyar Imre

Kicsi a falu, de Eszes

Az ünnepség az asszonykórus ünnepi műsorával folytatódott, majd Bíró Lajos nyugalmazott matematikatanár rövid versben foglalta össze a templom történetét. Néhány gondolat erejéig megemlékezett azokról a személyekről, akik a faluból elszármaztak. Kiemelte, hogy bár mindig is kis közösség élt Bábonyban, nagyon sok elszármazott rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Szerinte nem véletlen, hogy a falu egyik leggyakoribb családneve az Eszes. Az ismertebb leszármazottak közül kiemelte Dévai Nagy Kamillát. Megemlítette azt a két idős gyülekezeti tagot is, akik még éltek akkor, amikor a templomépítés elkezdődött. A szintén elszármazott asszonyok előrehaladott koruk miatt nem jöhettek el a hálaadó istentiszteletre.

Miért hagyjuk itt ezt a szép falut?

Magyar Imre 1979 óta szolgál Váralmáson és a hozzá tartozó leányegyházközségben, Bábonyon. Az ünnepi asztal mellett, amit a gyülekezet terített meg a vendégek számára, a lelkipásztor elmondta, hogy többször is el akarták hívni más gyülekezetbe, de valahogy soha nem tudta rászánni magát arra, hogy eleget tegyen a meghívásoknak.

– Amikor a gyermekeim felcseperedtek, már ők is befolyásolták a döntésemet. Egy alkalommal, amikor szóba került az elköltözés lehetősége, a kisebbik fiam így kiáltott fel: édesapa, hogy hagyjuk itt ezt a szép falut! – mesélte a lelkész. Így végül a család továbbra is Váralmáson maradt, amit a mai napig sem bántak meg. Épp ellenkezőleg, akkor sem hagyja el a települést, amikor egy hónap múlva nyugdíjba vonul, hisz a parókiától nem messze vett magának házat – derült ki az elmondottakból.

A váralmási templomot már több alkalommal is fel kellett újítani, mivel újabb és újabb repedések jelentek meg a falakon. A helybéliek azt feltételezik, hogy a második világháború idején szenvedhetett komolyabb sérüléseket az épület, amikor a közelben felrobbantottak egy hidat. Ezután ledobták a nagyobbik harangot a toronyból, ami tovább rontott az épület állagán. Legutóbb tíz évvel ezelőtt esett át komolyabb felújításon a templom, amikor különleges acélsodronyokkal próbálták megerősíteni az öreg falakat. Bár a községközpontban valamivel többen élnek, sajnos a váralmási gyülekezet is apadásnak indult. Az egyre gyakoribb kiköltözések mellett a természetes apadás is súlyosbítja a helyzetet. Konfirmálás már nincs minden évben, és az esküvők és keresztelések is egyre ritkábbak.

Sokszor felmerül a kérdés, hogy érdemes-e energiát és pénzt fektetni az apadófélben lévő közösségekbe. A megmaradásért való küzdelem azonban sohasem egyszerű, és néha azzal jár, hogy az ember akkor is optimistán tekint a jövőbe, ha a körülmények nem is adnak erre okot. Az életben nem lehet mindent az anyagiakban vagy a haszonelvűség elvei szerint mérni. Attól vagyunk emberek, és nem utolsósorban keresztyének, hogy szorgalmasan munkálkodunk a jövő építésén, és a jövendőt pedig az Úristen gondviselésébe helyezzük. Márai Sándor szavaival élve: „Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni”.


EZ ÉRDEKELHETI
KÖZHÍR ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

TŰZ A TETAROM 1-NÉL, A TÖRÖKVÁGÁSNÁL
Alacsony az átoltottság, nehéz behozni ...
Kezdődhet októbertől a vakcinalottó

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ

  • VIDEÓINTERJÚ – Tasnádi Szilárd: ...
  • Egy báró szobra
  • VIDEÓINTERJÚ – Hogyan ...
  • Több mint egy tucat település vörös ...
  • Toleranciagyakorlás