Vasárnap délután
Vissza

Vasárnap délután

Most már mindent összepakolt; utoljára körbe néz, és vet egy utolsó pillantást az életére. Vett három méretes dobozt a kék színű üzletből, hogy belerakja mindazt, amit negyvennégy év alatt összegyűjtött.

Nyugdíjba megy, vonul, ahogy hivatalosan mondják. Ő szívesen dolgozna még, de belefáradt a végtelen bürokráciába, ami az utóbbi években teljesen lekötötte szabad idejét és kapacitását. Az amerikai filmekből idézett, amikor odaállt a nemrég felülről kinevezett, tapasztalatlan és teljesen idegenül mozgó igazgató úr – elvárta, hogy így szólítsák – elé: Pista, én már túl öreg vagyok ehhez a sok szarhoz! Felmondok!

Négy hét elteltével nevetséges számára ez az egész, de akkor úgy érezte, hogy nem tehet másként. Ő, aki annyi éven át foglalkozott problémás fiatalokkal, több száz tinédzser az ő támogatása miatta nem kallódott el. Legalábbis ezt reméli, de a lelke mélyén tudja is. Azt kérte a gyerekektől, hogy ne hagyják el magukat, hallgassanak az ösztöneikre. Írni, olvasni, számolni megtanultak, az erdő alatt a tisztáson sokat verekedtek, gyakorolták, hogyan védekezzenek, ha megtámadják őket az intézet falain kívül. Ha fociztak, ő volt a bíró, végig ott futott velük a pályán. Mivel ő is bent lakott, szombat esténként az egyetlen tévéképernyőn meccseket néztek, amit az antennával befogtak: focit és bokszot. Közben csipszet ettek és kóláztak. Nyáron kitették a készüléket a teraszra, plédet raktak a földre, és onnan drukkoltak. Ezeket az estéket szerette: mindenki egy helyen volt, általában egyetértésben. Összetartoztak, védve voltak arra a két félidőre.

Most már nem bírja a szaladást. Gyalogol helyette sokat. Amikor még futott, kapott a gyerekektől egy olyan karkötőt, ami méri a lépései számát. Amennyire az elején ódzkodott tőle, annyira élvezi most. Csak tölteni veszi le a karjáról, állandóan viseli. Mindenhova gyalog megy, ha úgy látja, hogy tempója lassúbb, szaporábban lépked. Napi tízezer lépés, ez tölti ki a napjait. Másnaptól emeli a tétet, és messze elkerüli az intézetet. Csak úgy tudja lezárni magában ezt a kényszerűséget, ha teljesen elvágja a szálakat.

A dobozokba legfelül a fotókat teszi be. Szándékosan hagyta utoljára, tudja, ha rájuk néz, sírni fog. Mostanában mindent megkönnyez, gyakran meghatódik. De ez a fotó Lacikáról, az egyik legproblémásabb kisfiúról, a legszebb időket idézi. Nem emlékszik, mikor készült a kép, nincs is a hátára írva. Tizenöt-húsz éve, annál nem lehetett régebben, amikor a gyerekek elhatározták, hogy összegyűjtenek kétezer üdítős kupakot, azokat leadják a gyűjtőbe, és az ott kapott pénzzel vehetnek egy igazi bőr focilabdát. Három hónapon át a gyűjtés tartotta lázban az intézet lakót. Leveleket írtak ismeretlen embereknek, segítségüket kérve a kupakok összegyűjtésében. Az ő beleegyezésével elmentek a környékbeli falvakba, településekbe, és az Ábécé üzletekből, a kukákból, a kocsmákból összeszedtek minden üdítős üveget, kimosták, és amikor összejött a kétezer, akkor örömujjongásban törtek ki a fiúk, és mindenki ment a focilabdát megvenni. És ezen a fotón Lacika áll focista pózban, mint aki aranylabdát nyert: jobb lábfejével megtámasztja a labdán, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy kapura lőhessen. Nagy fülei között szélesre tárt mosoly, elöl kihullott első fogakkal. Istenem, hol lehet most Lacika?, erre gondol, és behunyja a szemét, hagyja, hogy az érzelmei elhatalmasodjanak rajta: először hangtalanul potyognak a könnyei, egyenesen a felnyitott fotókkal teli dobozra, aztán egyre hangosabban tör ki belőle a zokogás, teste rázkódik. Direkt vasárnap délután jött be összepakolni: ilyenkor néma és kietlen az egész épület, mindenki begubózva várja a holnapot, szótlanul, magába roskadva.

Sose szerette a vasárnap délutánokat. Amennyire várta a szombat estéket, annyira nem tudott mit kezdeni a másnap délutánokkal. Most legalább van mit tennie. Lezárni negyvennégy évet. Bosszantja, hogy Pistára, az új igazgatóra nem tudott hatással lenni egy év alatt. Mindig abban hitt, hogy érveit meghallgatják legalább. Az igazgató úr meg se hallgatta. Éreztette, hogy ő már nyűg, kellemetlen teher az intézet számára. Betiltotta a szombat esti meccsnézést, ártalmasnak és fölöslegesnek találta. Az elején hosszan és többször próbálta ennek ellenkezőjéről meggyőzni őt, de sikertelenül. Aztán feladta, és a fiúkkal az ő szobájában csoportosultak. Volt, hogy csak beszélgettek mindenféléről, napi dolgokról. Próbálta az igazgatót menteni előttük, most természetesen ezt is butaságnak tartja. Abban bízik, hogy a vezető hiúságával és politikai ambíciójával, kapcsolataival meg sem áll a polgármesteri székig.

Visszateszi a fotót, leragasztja a dobozokat ragasztószalaggal. Egyesével leviszi a lépcsőn és beteszi a kocsijába. Már besötétedett. Az utolsó doboz előtt leül a kinti lépcsőre megpihenni. Rágyújt, és arra gondol, mit fog csinálni következő vasárnap délután.


MÁSKÉP(P) ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

A mexikói Velence
A jogállam és a kettős mércék
Kormányfő: 43 településnek nincs pénze ...

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ