Van egy farmom Afrikában …
Vissza

Van egy farmom Afrikában …

- Órákat beszélhetek még Tanzániáról, Zanzibárról, de hiába … azt a vidéket látni kell! Érezni! Ott minden más! Az emberek, a természet … Egy egyszerű levélnek is olyan bódító az illata, hogy azt szavakban kifejezni nem lehet! – zárja a beszélgetést interjúalanyom. Bár repülőjegye valamikor január végére szól, látom rajta, hogy lélekben már visszatért afrikai dinnyefarmjára. Vagy el sem szakadt onnan erre a néhány hétre, amíg kolozsvári otthonában rendezte ügyes-bajos dolgait. Ábrahám Tamás vállalkozóra kitűnően illik „a jól menő üzletember” meghatározás. Ezért is furdalt a kíváncsiság: miért ment világgá sárgadinnyemagokkal a zsebében?
- A szegénység vitt oda. Az „érzelmi szegénység”. Egyszerűen meguntam, hogy bécsi szeletet és a pacallevest áruljak. Nagyon sok mindent kipróbáltam az életben. Tizenhét éves koromtól igyekszem megállni a saját lábamon. Kivándoroltam egyedül Izraelbe, majd 1996-ban visszajöttem, mindig olyasmibe vágtam bele, amire mások nemigen vállalkoztak. Magyarként Moldvában üzleteltem, tárt karokkal fogadtak. Egyik kedvenc időtöltésem a ralizás, részt veszek a nemzeti bajnokságban, és nem is rossz eredményekkel. Saját magam tervezte autóm egyedi világszinten. Sikerekben, izgalmas pillanatokban tehát nem volt hiány.

Afrikába is egy ralis kollégámnak köszönhetően jutottam el. És beleszerettem ebben a vidékbe. Ott látja meg az ember igazán, hogy mire van szüksége az életben a boldogsághoz. Semmire. Csak önmagára. A napsütés, a gyönyörű táj, a csodálatos növények és az ottani emberek … ott igazán önmagad lehetsz.

Az afrikaiak első látásra butáknak tűnnek. Nem buták. Csupán egyszerűek. Ott nincs ellenségeskedés, irigység, mindenki megoszt mindent. Amikor például egy-egy elhagyatott faluba viszünk segélyeket - száz dollárra veszünk ezt-azt, többnyire édességet a gyerekeknek -, ahogy megkapják, hamar szaladnak, viszik a testvérkéknek is. Megható dolgok, nálunk nem biztos, hogy ez így történne. Itt is vittünk segélyeket nem egyszer, de volt úgy, hogy majdnem megvertek. Az afrikaiak, legalábbis azok, akik körében én élek, nyíltak, soha nem tapasztaltam náluk semmilyen hátsó szándékot, rosszindulatot. Ha például valaki szert tesz valamennyi pénzre, hogy ásson egy kutat, és persze ha talál vizet, fel sem merül, hogy a többieknek ne adjon. Nekik egyetlen gondjuk van, hogy aznap egyenek. Nem foglalkoztatja őket a holnap, hogy például elraktározzák, félretegyék az élelmiszert, hiszen folyamatosan megterem az, ami az életben maradásukhoz szükséges. Egyszerűen élnek és boldogok. Este összeülnek a tűz körül, és mesélnek. Sajnos nem értem, hogy mit, de mindenki nevet.

Afrikában olyan körülmények között élek, amelyek az itteniek számára elképzelhetetlenek. Persze, az én döntésem, nincs semmi kényszer, egyszerűen élvezem ezt a természet közeli állapotot! Tanzániában egy sárszobában lakom, aminek a kerítése tüskés gally, hogy ne jöjjenek be az állatok. Se víz, se villany, semmi. Sokszor szamárháton utazunk három kilométert, hogy vizet hozzunk. Az elején nekem is furcsa volt sok minden, hogy például miért kell annyit szamaragolni vízért, ha ott az a tavacska. Csak nem lehetnek annyira buták az itteniek, hogy a falut ne a víz mellé tegyék!, gondoltam. Aztán mondták, hogy igen ám, de a vadállatok is oda járnak inni. S ha a falusiak is, akkor az oroszlánok nem csak szomjukat, hanem étvágyukat is csillapíthatják majd. Szóval nem buták …


Ahol még a fehér ember sem jár ...

Amikor az ember keresztül ment sok mindenen és semmi nem hoz örömet már, elgondolkodik azon, hogy hol „vesztette el a fonalat”. Itt, ebben lelassult életben, ebben a mának élő világban oda jutottam, hogy egy virág látványa feldob. Meg tudom látni a pici növényt, tucatjával fényképezem őket, kinagyítom, itthon is gyönyörködöm bennünk. Eddig valahogy elmentem ezek mellett a nagy rohanásban.

- Ehhez kellett Afrika?

- Ezek a dolgok persze idehaza is léteznek, de igen, Afrika kellett ahhoz, hogy (ismét) rájuk irányítsa a figyelmemet. Itthon is teremnek virágok szép számmal, de itt az ember először inkább arra gondol, hogy kinek tudná eladni őket …    

- Az adrenalinhoz szokott üzletember számára a dinnyetermesztés meglehetősen egyhangú tevékenység. Vagy nem?

- Nem kimondottan. Persze nem csak ezzel foglalkozom. Zanzibár kiváló hely turisták számára, ezért társammal elhatároztuk, hogy építünk ott két szállodát. (Ha Moldvában sikerült, akkor Zanzibárban is menni fog a dolog, nem?) Megvettem a telket, az egyik szállónak neki is fogtunk, közben felhúztunk egy panziót.  Építek Tanzániában is, és emellett foglalkozom mezőgazdasággal. Dinnyét és hagymát termesztek. Idén volt az első görögdinnye-termésem.  Próbálkozom sárgadinnyével is, ilyesmi nincs Afrikában. Kísérletezünk uborkával, padlizsánnal. Persze nem kockázatnélküli vállalkozás. Mielőtt ugyanis beért volna a dinnye, hívtak izgatottan telefonon: mi tévők legyenek, hiszen egy nagy csorda elefánt közelít a termés felé. Próbáltam végiggondolni, mégis mit lehet ilyenkor csinálni? Valahogy aztán csak elkergették a csordát, ellenkező esetben a dinnyének annyi … Szóval távolról sem unalmas a dolog.

A föld nagyon jó, a munkaerő nagyon olcsó. Egyfolytában terem valami. Banán, kókuszdió folyamatosan, és ott a híres zanzibári alma, a görögdinnye, zöldségek. Mennyország!

- Akkor minek egy kolozsvári botcsinálta agronómus az afrikai őstermelők mellé?

- Nem a helyieknek adom el a dinnyét, hanem kicsit „odébb”, Kenyában. A Kilimandzsáró hegyes, sziklás oldalán nem terem ilyesmi, onnan jönnek a dinnyéimért teherautókkal. A helyiek nagyon keveset termesztenek, csak a napi szükségletre, valamennyit eladásra, rendszerint egymás között értékesítik. Ha tőlük kellene összeszedniük a kenyaiaknak az 59 tonnát, két hétbe is beletelne, ekkorra már az első felpakolt adagot el is lehet dobni, mert tönkremegy.

A sárgadinnyét nehezebb lesz eladni, itt ugyanis senki sem ismeri. Talán majd a szállodáknak, vendéglőknek. A fehér embereknek.

- Sokan vannak? Mármint fehér ember …

- Semennyien. Zanzibárban talán van vagy 150-200 befektető, akiknek különben a szállodaipar 90 százaléka a kezében van. Többnyire meghúzódnak a kis szállójukban, elbújva az európai civilizációtól, de a helyiektől is. Mint ahogy az ideutazó turisták is a békét, a nyugalmat akarják, elsősorban azért választják Zanzibárt.

A civilizáció tekintetében sokkal visszamaradottabb Tanzániában a helyzet még furcsább: a települések zömében fehér ember nem láttak soha. A gyerekek rémülten futottak el, amikor feltűntem. De összebarátkoztunk, azóta a nyakamon lógnak, tépdesik a szőrt a karomon. Ez nekik ugye nagyon furcsa, az afrikai ember híjával van a testszőrzetnek.

"Pápamobil" - Nincsenek vallási konfliktusok

Tanzániában nagyjából egyenlő a keresztények és muzulmánok aránya, de nincsenek konfliktusok. Zanzibárban 98 százalék muzulmán, én magyar zsidóként elméletileg nem is lehetnék ott, de ez egyáltalán nem jelent gondot. Az az iszlám, amit ők vallanak, arra tanít, hogy ne lopjanak, ne hazudjanak, ne csaljanak. Szerintem ez vezérli őket, a vallás. Arabul tanulják a Koránt, de érdekes módon nem beszélnek arabul, nem értik a nyelvet.

-Lehet, hogy ez a földi paradicsom?

- Csodálatos vidék, az biztos. De azok a képek, amik az interneten láthatók, nagyon csalókák. A helyzet sajnos nem ennyire rózsás, hatalmas a szegénység. Csatornázás, ivóvíz nincs, a szemetet nem szedik össze, mindenki a kapuja előtt égeti. Amikor esik az eső, a víz minden elönt. Persze a turista, ha nem ilyen hátizsákos, mint én, bekerül a számára elkülönített luxusszállodába, és fogalma sincs az igazi zanzibári életről. Leszáll a gépről, beül egy taxiba „csekély” 50 dollárért elviszik a csodás szállóba, ahol majd élvezi a napkeltét, napnyugtát, amíg le nem jár a foglalás. Persze mindezt jó kis áron. Ott a havi bér 100 dollár, ezért amikor a helyiek látják, hogy fehér ember érkezik, tudják, hogy biztos jövedelmi forrást jelent, és mindennek alaposan megkérik az árát. Mi különben olyan panziót tervezünk, amely nem zár el a való világtól. Más dolgot próbálunk nyújtani. A néhány napos zanzibári luxus után majd átvisszük vendégeinket Tanzániába, egy kempingparkba, az afrikai élet sűrűjébe, lesz kirándulás a Kilimandzsáróhoz, vadállat simogató a rezervátumokban.

- A „még több fehér ember”, a turizmus fellendülése, bár kétségtelenül jót tenne a gazdaságnak, nem pont ezt a romlatlan világot mérgezné meg?

- 2017-ben 350 ezer turistát számoltak Zanzibárban, 2018-ban pedig már ötszázezret, ami 30 százalékos növekedés. Ez nagyon sok, hiszen egy pici szigetről beszélünk. Egy-két év alatt látványosan javult minden, elég csak a légi forgalomra gondolni. Ezelőtt öt évvel két repülőtársaság indított járatot Zanzibárba, most nyolc és még bejelentkezett kettő. A gazdasági növekedés 8,8 százalékos volt egy év alatt, mondjuk nullától számítva ez nem nagy dolog, de biztos vagyok benne, hogy az a telek, amit nem vettem meg ezelőtt egy évvel 5000 dollárért, az idén már húszezret ér, és tíz év múlva tízszer ennyit. Így volt Baliban is, tíz évvel ezelőtt 3000 dollárt adott az állam, csak hogy betelepülj, most 1500 dollár egy négyzetméter földterület. Tíz év sokat számít, és Zanzibár nagyon felkapottá vált. 

De hogy mi tenné tönkre ezt a világot? Gondolom, ha kőolajat vagy gyémántot találnának.  Amíg nincs nemzetközi érdek ott „foglalni”, addig béke lesz, de ahogy az idegen érdek beteszi a lábát, náluk is megváltozhat minden. Azt gondolom, hogy amíg csak turizmus van, addig nincs baj. Jönnek, bámészkodnak, pihennek, hagynak egy kis pénzt, ami jó a helyieknek, ebből majd szépen fejlődnek, civilizálódnak, tanulnak, de a saját ritmusukban, a saját igényeik szerint. Akkor van baj, amikor a fehér ember saját arcára és kényelmére próbálja átalakítani ezt a világot.

 


EZ ÉRDEKELHETI
HŰHA ROVAT CIKKEI

ROPOGÓS ROPOGÓS

Kihirdette Iohannis a külföldi szavazást megkönnyítő törvényt
Aláírta az RMDSZ is a megállapodást a jogállamiságról és az európai értékekről
FRISSÍTVE: Boris Johnson a brit Konzervatív Párt új vezetője

NÉPSZERŰ NÉPSZERŰ