Villámvignetták
Rovatokat írtunk, és kitaláltuk a Szempont akkori struktúráját. Vallasek Juli, Zágoni Melinda, Balázs Imre József és mások írták a recenziókat, sőt, Imrének még egy hosszú tanulmánya is megjelent két részben. Színikritikát is közöltünk olykor, ez azonban előre nem látott szeszélyekbe ütközött. Filmekről Zsiga is írt, tárcákat és glosszákat sokan, interjúkat még többen.
Szerettem a tördelőben ülni, és Krisztina vagy Bea háta mögül nézni, ahogy alakul az oldal. Szerettem tárcát írni, és a mindennapi glosszát Leopold Erikának. Szerettem Jakab Lőrincet Örkény nyomán édes jó Lajosomnak szólítani, és élveztem a fanyar humorát, amilyen Lőrincz Gyuszinak is volt. Szerettem Sipgéz lágyságát. Szerettem Barbarella nevetését és Orsi robbanékonyságát, az olykor Kolozsváron feltűnő Judit extravagáns lényét. Szerettem Hugó kacaját, Samu széles vigyorát és Miklós megfontoltságát.
Szerettem a munkanap végén az Insomniában inni és bulizni. Olyan jóféle feszültséget azóta is ritkán éreztem, és bár fáradt voltam, még mindig volt energiám. Örültem, hogy vezért írhatok, de nem jó vezéreket írtam. Örültem, hogy gyűléseken veszek részt, de gyermeteg módon viselkedtem időnként. Sokat azonban nem bánkódhattam efölött, mert vészesen közeledett a lapzárta.
Szerettem a Krónikát.
Nagy remények
„A Real Madridban még Michel Salgado is veszélyes” – ezzel a Jens Lehmann bon mot-val jellemezhetném a legjobban a Krónikához fűződő viszonyomat. Mindenkit szerettem, mert egy nagy korszak részese voltam velük együtt. Mindenkit, még Michel Salgadót is.
Az ember egyéniségéhez hozzátartozik a lelkesedés, az enyémhez mindenképpen. Az már az erdélyi valósághoz tartozik hozzá, hogy mind csalódunk végül. A Krónikánál kezdetben háromszor annyit kerestem, mint a kiadónál, és még azt is ígérték, hogy a fizetésünket félévente az euró inflálódásához igazítják. Ebből semmi nem lett, míg végül már megint annyit kerestem abszolút értékben, mint korábban. Viszont többször megveregették a vállamat a Michel Salgadók, hogy milyen zseniális vagyok.
Emiatt következett el életem egyik legmozgalmasabb időszaka. Felmondtam, mert arról volt szó, Stanik István új hetilapot indít Váradon. Indított is, mint korábban a Krónikát, még korábban az Erdélyi Naplót, annak legjobb korszakában. Addig azonban szintén meg kellett élni valamiből, úgyhogy dolgoztam a Mediafaxnál és a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségében. Nem tűnik soknak, nekem mégis sok volt: egyik munkára sem én vagyok az ideális jelölt. Kapkodtam fűhöz-fához, és tartok tőle, hogy mint mindig ilyenkor, megint sértő és tapló lettem.
Amikor valahogy véget ért ez az időszak, elindultam Váradra, egy új munkahely felé, vállamon sok veregetéssel, szívemben megint nagy reményekkel, hogy már egy Dickens-hősnek is túlzásnak tűnt volna.
