Filharmonikusaink február 16-i hangversenyének zongoraművészéről – sajnálattal vallom be – mostanig semmit sem hallottam, pedig, amint utólag kiderült, a 25 éves Daniel Petrică Ciobanu az utóbbi években világszerte a legnagyobb versenyek első vagy második helyezettje, közönségdíjak tulajdonosa. Talán ezért is voltam annyira meglepődve, amikor a magas, vékony alkatú fiatalember Szergej Prokofjev (1891–1953) 1. Desz-dúr Zongoraversenyét (Op. 10.) elképesztő magabiztossággal, páratlan energiával, hihetetlen virtuozitással szólaltatta meg. Ugyanakkor a lassú rész elmélyült, nosztalgiából született lírai szépségeit érző lélekkel osztotta meg a közönséggel. Meglehet, hogy előadásának villámgyors passzázsai, az égő szenvedély, az egyre növekvő drámai tűz és a tomboló finálé még a zongora húrjait is felforrósította, a teremben ülők szívverését pedig –hozzám hasonlóan– , felgyorsította.
Ki ne ismerné és szeretné George Gershwin (1898–1937) Rhapsody in blue, azaz Kék rapszódiájának dzsesszes ritmus- és dallamvilágát, amelynek belső energiája magával sodor, líraisága álmodozásra, nosztalgiára késztet? Gondolom, igazán hitelesen csak azok a zongoraművészek képesek e remekmű minden pikantériáját megcsillogtatni, akik a jazz világában is jártasak. Már a Prokofjev concerto egy-egy halvány jazzes fordulatánál sejtettem, hogy Daniel Petrică Ciobanutól nem idegen ez a műfaj, ami Gershwin világsikerű művében be is igazolódott. Az időközben átcserélt, fényes szálú zakó csak sejtette, hogy előadója pillanatokon belül más zenevilágba kalauzolja a közönséget. És valóban, a klasszikus jazz hangulatának, színeinek, ritmus- és dallamvilágának, lebilincselő virtuozitásának varázsereje körülölelt a zongoraszólamban. Hiányoltam viszont, a Mika Eichenholz vezényelte zenekar jó értelemben vett lazaságát, ami Gershwin színes hangulatú jazz-világának velejárója. Daniel Petrică Ciobanu két ráadással lepte meg az üdvrivalgásban kitörő közönséget: Tom és Jerry filmzenebetétjének jazz-feldolgozásával, és Ernesto Lecuona Mazurca Glissandójával.
Mika Eichenholz precíz, de számomra merevnek tűnő széles karmozdulatait a zenekar figyelemmel követte, előadásukban a sokszínű érzelmi hullámzások számos erőteljes fortissimóban kiteljesedő csúcsponthoz vezettek.
Antonin Dvořák (1841–1904) VII. Szimfóniájában mellőzte a megszokott cseh folklór-ízeket. Ezt a szimfóniát mély drámaiság uralja, zenéje méltó utódja Beethovennek és új hangjával a Brahms-szimfóniák mellett is megállja a helyét. Kezdő tételét szenvedélyesen hullámzó hangulatok, határozottság, fennköltség, szélesen áradó melodika, dallamos fúvósszólók uralják. A fúvósok dalszerű témájával induló esdeklő, szomorú alaphangulatú lassú tételt brahmsi tömörség és drámaiság jellemzi. Scherzo tételének könnyed táncossága is megőrzi szomorkás hangulatát, amelyben a természet hangjai hoznak néha enyhülést. Az utolsó tételben a szenvedélyes vívódások és brahmsi mélységek közepette, a nyugodtabb dallamok, mint régi szép emlékek villannak fel egy-egy pillanatra, hogy azután a fináléban, az emocionális fokozások sodró temperamentuma himnikus feloldáshoz vezessen.
Ha valaki megkérdezné, mi tetszett a legjobban a pénteki koncerten, egyértelműen Daniel Petrică Ciobanu fenomenális zongoraművészetét említeném. Úgy hiszem, sokan egyetértenek velem a közönségből, amikor azt kívánom, bár minél többször lenne alkalmunk zongorajátékát hallgatni, briliáns virtuózitását csodálni.
(Borítókép: A két vendégművész – Mika Eichenholz és Daniel Petrică Ciobanu – megköszöni a tapsot. Fotó forrása: Filharmónia/Facebook)
