A kanyarban veszem észre. Magas, negyvenes, borzas férfi, régies, hozzá viszonyítva kis autója ajtaját nyitja épp. Minket néz. Lassan, lassan fordul a kulcs. Már megszoktam, színes, egyedi matricás bérelt autónk tátott szájú férfiakat hagy maga után.
Bekanyarodunk. Adrián tankol. Majd fizetni megy.
Határozottan koppint a szélvédőn. Ránézek.
– A borzas férfi csak nem koldul? – dünnyögök, remélem magamban.
Ismét koppint. Majd óvatosan, nagyon lassan megemeli a felém lévő ablaktörlőt és kiakasztja az alá száradni tett két kis szandálkát.
Hálásan nyitom az ajtót. Mosolyogva nyújtja be. Köszönöm, szép napot kívánok neki is, ha már az enyém ilyen varázslattal kezdődött.
Köszön. Megy tovább.
– Vajon mi megálltunk volna? – kérdi Luca a hátsó ülésről…
A tuk-tukos lány
Rakoncátlan, vöröses tincsei messziről észrevehetővé teszik. Kérdem, mennyiért mutatja meg nekünk Portó óvárosát a tuk-tukjával. Gyorsan megegyeztünk.
Elképesztő sebességgel haladunk. A visszapillantó tükörből mesél. Hogy mennyi hídja, hány katolikus temploma van Portónak. Robogunk fel, majd le, kanyar jobbra, majd élesen balra, itt a város első piaca, ez a legidősebb ház, váratlan megállás egy fékező autó miatt, egy üzletkéből kitérő öreg szinte az ölembe lép. Nevetünk. Mind.
A lány mindenkinek köszön, int, megköszöni a helyadásokat. Senki nincs útjában. Mindenki segíti a haladásban. Pár asztal kipakolva egy szűk utcában, a zöldes levesét evő fiatalember lazán, egy kézzel húzza az asztalhoz közelebb a székét, hogy elférhessünk. Másik kezében a kanál, benne a leves épp közelít a szájához.
Ez nyűgöz le engem leginkább itt Portugáliában. Ahogy tisztelik egymást.
A turizmus nagyon fontos. Hogy minél zökkenőmentesebben menjen minden, mindenki maximálisan teljesít. Nem csak munkaidőben…
Labdarózsa, prézlis hús
A portugáliai utunk nagymamám örökségének egy részéből került ki. Erről írtam a legelső portugál eszponkában.
Pontosan tudtam, hogy lélekben velünk lesz, hisz bár lassan egy éve nincs közöttünk, de nagyon gyakran emlegetjük.
De két, napi szinten sokszor előforduló visszacsatolásra igazán nem számítottam.
Ha a nagymamámnál töltött nyarakra gondolok, mindig eszembe jut a két óriási labdarózsa bokor, ami a tömbház előtt állt.
Eleget álltam előttük, hol a pajtásaimat vártam, hogy játszodhassunk, hol édesanyámat és a nővéremet, hogy induljunk már végre a strandra.
Ilyenkor mindig megcsodáltam a kicsi, új virágokat, majd elbúcsúztam a kókadó öregektől. Néha arra is futotta a várakozásból, hogy megszámoljam, hányan vannak összesen épp.
Portugália telis tele van ilyen bokrokkal. Pont olyan kékben, amilyen az én kedvenc színem… Majd’ minden fordulatban...
Még egy dolog, ami folyton nagymamámat, gyerekeim dédijét idézik: a prézlis hús. Bármerre járunk, a nap bármelyik szakaszában, ha a gyerekeket megkérdem, mit ennének, mindig, kórusban azt felelik, hogy prézlis húst.
Persze, hisz dédijüknél ebédeltek életükben a legtöbbet. Előre kérte Luca mindig a húslevest, a prézlis húst, ami ugye a bécsi szelet, a rizset és a hígpalacsintát.
Kéri most is… Néha hangosan megjegyzi, hogy a dédié sokkal jobb volt. Néha csak úgy magában…
2019. július 9., Sintra, Portugália
(A szerző felvételei)
